A kilenc bukfenctől az olimpiai ezüstig – interjú Schmittné Makray Katalinnal

– Irigylésre méltó, milyen remek formában van. Minek köszönheti, hogy évtizedek óta ilyen fitt?
– Hetente egyszer két órát teniszezem párosban „fiúkkal”. Mondjuk, nyolcvanöt-nyolcvanhét év az átlagéletkor, vagyis engem fiatalnak tekintenek. Ha néha fáj valamim, azonnal kezelem és meggyógyul. Ezen kívül csak le-fel járkálok a házban a lépcsőn, s előfordul, hogy ötezer lépést is megteszek odabenn, de nagyjából ennyi. Már nem akarok versenyezni magammal sem, úgyhogy néha elképzelem, milyen is lenne egy fekvőtámasz, de beérem azzal, ha nyújtott könyökkel felveszem a kiinduló testhelyzetet – mondja nevetve. – Szerencsés genetikát örököltem, de még fontosabb, hogy egyfajta belső derűt is. És bevallom: nem tudom, azért vagyok-e derűs, mert nem fáj semmim, vagy azért nem fáj semmim, mert derűs vagyok! Remélem, nem kiabálom el…

– Ha már örökség és genetika: a torna iránti érdeklődését honnan hozta?
– A Trefortba jártam iskolába, s a Bródy Sándor utca és a Múzeum körút sarkán laktunk. Karnyújtásnyira volt a Szentkirályi utcában az első magyar tornacsarnok, amelynek kis parkettás tornatermébe vittek le anyukámék 1955-ben, mert nagyon mozgékony gyerek voltam. Nem voltak különösebb terveik velem, de egy év múlva Trebits Joli nénivel együtt a Postásban kötöttünk ki, ahol a híres Macus néni, Kovácsné Csillik Margit vezetőedző marasztalt minket. Ha visszagondolok, nomád körülmények között kezdtünk el tornázni: mindig ki kellett pakolnunk a szereket, hiszen páratlan napokon a fiúk edzhettek, a párosokon meg mi. A lóugráshoz az előcsarnokból kellett nekifutni. A karrieremet is egy hatalmas leégéssel kezdtem: a Honvédban az első versenyemre kijött az egész család, a két bátyám, Gábor és Balázs – mert amúgy később született két féltestvér öcsém is, Ferenc és Ádám –, akik egyébként is csúfoltak és hecceltek folyton, szóval végignézték, amint teljesen elfelejtettem az élő zongorajátékra készült talajgyakorlatomat és kilenc bukfencet csináltam a „kiesett” elemek helyett kínomban. Szörnyű volt, bevallom, de ez sem vette el a kedvem, sőt. Mindenem lett a sport, és a nem is olyan sokára érkező sikerek is vittek előre.

– Hogyan lett a felemás korlát a legjobb szere?
– Ebben hatalmas szerepet játszott férfi edzőnk, Solymosi Ottó, Soti bácsi, aki roppant kreatív volt a korláton. Akkoriban még rozoga szer volt a korlát, ha az ember csinált egy nagykelepet, szinte felszállt a hátsó fele, mert a karfákat még nem feszítették ki acéldrótokkal, ahogyan manapság megszokott. Tehát két-három embernek kellett ellentartania, nehogy feldőljön a szer egy-egy határozott mozdulat nyomán. Ráadásul én a 168 centimmel kis híján a földet súroltam a lábammal a felső karfáról, de élveztem, hogy újszerű mozdulatokat találtunk ki együtt.

– Gondolom, hatalmas változás volt ehhez képest, amikor a tatai edzőtáborban készülhettek…
– Kivételes nimbusza volt annak, ha valaki ott készülhetett. Igazi nagy sportcsaládként éltünk ott együtt. Aligha értik a mai válogatott sportolóink, hogy akik egykor Tatán készülhettek, azoknak végre lett reggelijük, ebédjük és vacsorájuk, mert otthon gyakorta éheztek. Ég és föld – ekkora lett a különbség hirtelen, és volt egy szeretetteljes légkör, együtt tanultunk és a szabadidőt is együtt töltöttük el. Emlékszem, például Zsivótzky Gyula engem „ebadtának” hívott. Valószínűleg megvolt rá az oka, mert ugribugri kislány lehettem akkor, de a halála után megkönnyeztem, hogy engem soha többé nem hív már senki „ebadtának”…

– És úgy tudom, szárba szökkent a szerelem is Tatán.
– Hát persze, Palival (Schmitt Pál – a szerk.), aki akkor azt mondta nekem, hogy huszonegy éves, de tudtam, hogy nem mond igazat, csak vagánykodni akar. Én tizenhét voltam, de mivel a tatai edzőtábor portáján volt egy nagy könyv, benne minden odaérkező személyes adatával, egyszerűen kilestem, hogy igazat mond-e, és tudtam, hogy csak imponálni akar nekem. Ott ismerkedtünk meg szép lassan. Azt mondta: ha majd tízszer mondom, hogy elveszlek feleségül, akkor tényleg elveszlek. És kicsit később valóban elmondta vagy hatszor, aztán a néggyel megváratott. Amúgy jövőre leszünk hatvanéves házasok!

– Akkor két olimpia is különleges szerepet játszhatott az életében más-más okból.
– Az 1964-es tokiói olimpia korlátdöntőjében a jó formában lévő szovjet Polina Asztahova és Larisza Latinyina mellett a csehszlovák Vera Cáslavská volt a nagy esélyes, ő azonban elrontotta a gyakorlatát. Végül úgy alakultak a pontszámok, hogy én valójában megnyertem azt az ezüstöt a két szovjet között, nem pedig az aranyat buktam el, ahogy sok ezüstérmes érezni szokta. Négy évvel később pedig már Palival együtt mentünk Mexikóvárosba, óriási élmény volt, de akkor nekünk már ott volt az egyéves Alexa, aki várt minket haza. Úgyhogy tudtam, ahogy beleállok az utolsó szeren az ugrásomba, el is köszönök a tornászpályafutásomtól. Mexikóból hazatérve nekem már a család lett az első.

– Nyilván a tévétornás évek, a lakótelepi „klumpacsattogó” időszak történeteit sokszor el kellett mesélnie már. Ezért inkább egy kevésbé ismert fejezetről faggatnám: valójában önnek köszönhetjük a hazai versenyaerobic megszületését, amely jelenleg a legsikeresebb szakága a hazai tornasportnak.
– A Jane Fonda-korszak hajpántos, lábszárvédős, felvágott tornadresszes, derékon övvel díszített „csinoska” korszakáról beszélünk. Lobogott az ondolált szőke haja mindenkinek az óráimon, mert nem titok, én is GMK-ban béreltem termet a Margitszigeten és tartottam aerobicórát sok-sok erre vágyó nőnek, akikkel együtt mind szépnek akartuk érezni magunkat. Miközben ez szinte országos mozgalommá nőtte ki magát, egy bolgár atléta és egy olasz pontozóbíró is megkeresett, hogy kezdjük el itthon a versenyeket az akkor már Japánban Suzuki-kupa néven futó, egyénit, párost és vegyes párost is felvonultató versenyrendszerben. Itthon pedig a ritmikus gimnasztikából ismert – amúgy családi barát – Sinkó Andreával kezdtük el a hazai versenyrendszer kiépítését. Kaptunk szabálykönyvet, lefordítottuk, én még azt sem tudtam, mi az a „jumping Jack”, ami valójában a terpesz-zár szökdelés, de már beindult egy új sportág, amelyből néhány éven belül „kinőttek” a Katus testvérek és Szentgyörgyi Rómeóék. Szép korszak volt, és bár én nem vállaltam funkciót a szövetségben, a sportágat mindig támogattam, amivel csak tudtam.

– A nehéz gyerekkora – egy deklasszált katonatiszt családja – után mekkora ugrást jelentett, amikor Schmitt Pál diplomáciai karrierje révén a madridi, majd a berni nagykövet felesége, később a köztársasági elnök mellett hazánk „first ladyje” lett?
– Bevallom őszintén, sokat tanultam a külföldi diplomatafeleségektől stílusban, viselkedésben, öltözködésben, és persze igyekeztem felszedni minél több nyelvtudást. De ezeken a helyeken is a családi szeretet és a háttértámogatás megadása érdekelt igazán. A nagyköveti évek alatt már nagyok voltak a gyerekeink, kirepültek, így az volt a feladatom, hogy összetartsam a famíliát, akármerre is mentünk. Mindig az adta meg az én életerőmet, hogy a testvéreimre vagy bármely családtagomra, barátomra gondolva az jutott eszembe, mennyire szeretem őket, és alapvetően optimista vagyok. Igen, voltak bőven nehéz évek, egy katonatiszt családjából érkezve mindenünket elvették, a Ludovikát végzett nagyszülő múltjával persze hogy jött a kitelepítés, semmink sem maradt. Volt, hogy hetes társbérletben laktunk, és mégis tudtunk mosolyogni. Összességében hálás vagyok mindenért, ami rossz volt, mert ugyan rossz volt, de elviselhető, és az ember kibírta, az összekapaszkodásnak köszönhetően túlélte és tanult a küzdelemből. Ez adott tartást és ez vált a részemmé, ami életem későbbi nehéz pillanataiban is segítség volt – mert voltak nehéz pillanatok. A család mindig mindenben összetartott, s mindmáig – noha sokan külföldön élnek – nyaranta összejön nálunk a família, akár ötven ember is, gyerekek, unokák, nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek. De ez csak úgy sikerülhet, ha az ember tesz érte, mert valakinek össze kell tartania a családot. Hálás vagyok, hogy magyarnak és ebbe a családba születtem, mert ezeknél a kapcsolatoknál szebb örökséget aligha hagyhatnék a gyerekeimre és az unokáimra.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. április 5-i lapszámában jelent meg.)