A pillanat megőrzése – Keleti Éva fotóművész és a sport

– A 2017-ben kapott Kossuth-díj mellett számos kitüntetéssel ismerték el az életútját. Készített már összegzést hosszú és tartalmas évtizedeiről?
– Bár lehet, hogy ideje lenne, de ha a Jóisten, az őrangyalaim és a Covid–19-járvány megengedi, akkor a kilencvenedik életévemben is a terveimmel foglalkozhatok. Kitüntetésekben tényleg nincs hiány, büszke vagyok a Balázs Béla-, a Táncsics- és a Prima Primissima-díjra is, de sohasem biztos, hogy az elismerést az személy és akkor kapja meg, amikor arra éppen rászolgált. Ezért örülök annak is, hogy a World Press Photo Arany Tulipán elismerését is megkaptam, három éve pedig a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége által adományozható Radnóti Miklós Antirasszista-díjat vehettem át, holott ezzel csak a fiatalkoromban átélteket ismerték el. Egyébként meggyőződésem, hogy az ember értékét nem a díjai határozzák meg, hanem a kollégáihoz, az emberekhez való viszonya.

– A fotóművészetben magas szintre jutó alkotó miben látja a hírnév titkát? Van-e különbség a férfi és a női fotós látásmódja között?
– A lényeg, hogy önmagában a fotográfia tekintendő művészetnek. Ezért nem szeretem, ha engem a nagyasszonyának neveznek, mert ugyanakkor sohasem hallani a festészet és a szobrászat nagyasszonyairól. A kérdés, hogy én a művészethez nőként plusz vagy mínusz értelemben közelítek-e, és egyáltalán ki állapítja meg a különbséget? Rengeteg a kiváló női fotós, az amerikai Louise Dahl-Wolfe a divatszakmában, Dorothea Lange a szocio-dokumentarista felvételekben kiváló, de ők egy témában tűntek ki, míg például Robert Capa barátnője, Gerda Taro vagy az 1956-os menekült magyar, Ata Kandó szélesebb, sokszínűbb látókörű volt. Lényeges, hogy a képkészítő milyen hírt gerjeszt maga körül, ezért elsődleges a nemzeti ismertsége. Az én mai ismertségem oka, hogy a múltunk egy fontos, sokak által megélt korszakát örökítettem meg.

– Minek köszönhető a magyar színházi fotózás iskolájának megteremtése?
– Egy technikai változásnak: akkor születtek meg a magas érzékenységű filmek. Ezek feleslegessé tették a mesterséges megvilágítás alkalmazását, a színészek játszották a szerepüket, a fotós meg kiragadhatta a neki legjobban tetsző jeleneteket. De a korszak jeles művészeihez korrekt kapcsolat is fűzött, ha nem tetszett nekik a fotó, és a rábeszélésem sem hatott, a kép a fel nem használható feliratú dossziéba került.

– Hogyan emlékszik édesanyja testvérére, az 1932-ben Los Angelesben csapatban, 1936-ban Berlinben egyéniben és csapatban olimpiai bajnok kardvívóra, Kabos Endrére?
– Mintha ma is itt lenne velem a Teréz körúti lakásban, amely egyébként életem központja volt, színészbarátok, ismerősök gyakori látogatásával. Endre nem is az unokahúgának, hanem szinte a testvérének tekintett. Későn, 37 évesen házasodott meg 1943-ban, és jellemző, hogy a választottját először nekem mutatta be a Lukács cukrászdában, csak utána került sor a családi találkozásra. Sok levelezőlapom maradt meg azokból az időkből, amikor a vívóválogatottal utazott, hosszú sorait mindig Pötyikének címezte – így becézett.

– A közeli rokon kimagasló teljesítménye hatott az unokahúg tevékenységére is?
– Előbb a tornasporttal foglalkoztam, később persze én is rákaptam a vívásra, nem volt messze tőlünk az UTE vívóterme. Sohasem felejtem el: a velem foglalkozó Tari Gizella nevének kiejtése megoldhatatlan feladat volt az olasz mesternek, mindig Taricsizellának hívta. Gyors voltam ugyan, de túlságosan kötött izomzatú, ezért inkább a balett lett volna kedvemre, ám ahhoz sem volt elég tehetségem. Viszont a balett maradt a szívem csücske, ez a színházművészeti ág állt hozzám a legközelebb. A sportot a későbbiekben a túrázás jelentette a harmincas években alakult Börzsöny Turista Egyesület körében, innen az ismeretségem az ötszörös olimpiai bajnok tornász Keleti Ágnessel, de már vele is csak néhányszor találkoztunk az ausztráliai és izraeli évei után. Mai szemmel nézve nekem a munkám volt a sport: tekintve, hogy a tizenöt kilós fotóstáskákat kilométereken keresztül gyalog cipeltem. Egyszer apám megpróbálkozott vele, és nem hitte el, hogy nekem naponta ez a feladatom. Egy-egy mostani orvosi vizsgálat után is elhangzik a kérdés, hogy miként őriztem meg a fizikumomat.

– Viszont kortársai között akadt több, szép karriert befutó sportfotós. Volt velük kapcsolata?
– Pobuda Tibort személyesen nem ismertem, Hemző Károlyt azonban igen, haláláig ápoltuk a barátságunkat, és hozzá kell tennem, ma is mélyen meghajolok a munkássága előtt. A későbbi időszak Képes Sport-os kollégái közül Almási Lászlót és a röplabdás Farkas Józsefet is nagyra tartottam. De a legnagyobbra az egyébként magánemberként magányos Szécsényi Józsefet, akit érdekes módon kevésbé ismertek el. Szinte a feledés homályába veszett, noha azt mondtuk rá, hogy amelyik futballkapu mögött letette a táskáját, ott hamarosan gól született...

– Dolgozott többek között az MTI, az Új Tükör és a Színházi Élet szerkesztőségében. Melyikre emlékszik a legszívesebben?
– Valamennyi másért hagyott bennem maradandó emlékeket. A távirati irodai negyedszázad tekinthető a tanulóidőszakomnak, az Új Tükörnél eltöltött másfél évtizedben közel kerültem az akkori irodalmi élet nagyságaihoz, Fekete Sándorhoz, Benjámin Lászlóhoz, Kalmár Györgyhöz. A rendszerváltás után egy időre szétesett a hazai média, sokáig kerestem a helyem, míg 1998-tól megtaláltam a saját Europress ügynökségemnél, amely negyvennégy hasonló külhoni céget képvisel idehaza.

– Hatvanévesen egy időre hátat fordított a fotózásnak. Miért?
– Két gondolat szülte, hogy ideiglenesen visszavonultam. Nem akartam öregasszonyként munka után szaladgálni és megérni, hogy kegyelemkenyéren éljek. Ez éppen egybeesett a rendszerváltással. Azután kiállítások, előadások szervezésével, könyvszerkesztéssel, nemzetközi kapcsolatok ápolásával, múzeumi értékek gyűjtésével tudtam magamat hasznossá tenni. A Miniszterelnöki Kabinetiroda által tavaly életre hívott Magyarország 365 fotópályázat zsűrimunkájában is részt vettem. Jelenleg is fotózom, ötven év után új képeimből volt kiállításom a Műcsarnokban, és dolgozom annak a bécsi bemutatónak az anyagán, amelyet a koronavírus-járvány miatt a jövő évre halasztottak. És mérhetetlen mennyiségű fotóanyagom vár arra, hogy igazi archívumként szolgáljon.

– Az egyetemet hagyta ott a fotózás kedvéért. Sohasem bánta meg, hogy nem lett fizika-kémia szakos tanár?
– Egy pillanatig sem, az én életem így volt a helyén. Ezáltal kaptam a sorstól egy remek férjet, házasságot, benne két gyerekkel, négy unokával és hét dédunokával.

– Hogyan látja a ma fotóművészetét, és azt, hogy már boldog-boldogtalan készíti számolatlanul a fotókat a telefonjával?
– A helyzet kissé hasonlít a hatvanas évekéhez, amikor a Szovjetunióból sokan hoztak be olcsó, néha színes munkára is alkalmas fényképezőgépet, azokkal a labordobozokkal együtt, amelyek a fürdőszobai csappal is működtek. Ma hasonló hullám tetején ülünk, ami nem baj, csak közben az analóg vált digitálissá, a fekete-fehér munka a kiváltságosabbá, a fotózás összességében pedig kissé devalválódott. De aggodalomra nincs ok, rengeteg a tehetséges fiatal fotós, divatját éli a street, azaz utcai fotózás a mindennapok elkapott pillanataival. Ugyanakkor a tapasztalható forrongásból, útkeresésből előtérbe került a múltra visszatekintés is, a pillanat megőrzése, ami a fotózás mindenkori alapcélja. Tudomásul kell venni, hogy a fotográfia ma más szerepet tölt be, és ebben nagyon fontos kérdés a szerzői jogdíjak tisztázása.

– E modern fogalmak között Keleti Évának nem hiányzik a filmtekercs vagy a sötétkamrában kibontakozó felvétel?
– Kicsit szíven talált. Néha érzem a fixírsó és az előhívó illatát, míg rájövök, hogy álomból ébredtem, amely a mai digitális világban felér egy szép ifjúkori szerelemmel.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. január 2-i lapszámában jelent meg.)