Futódressz a jelmez alatt – Csőre Gábor és a sport

– Mai szemmel mi volt a vakmerőbb vállalkozás: negyvenkét évesen lefutni élete első maratoniját, vagy egyedül kiállni a Pesti Színház színpadára, és előadni Arany János Toldiját?
– Érdekes, hogy e történetek időben összefonódnak, hiszen mindkettő 2014-hez köthető – mondta Csőre Gábor, a Thália Színház Jászai Mari-díjas művésze, az M5 kulturális csatorna műsorvezetője, az egyik legismertebb hazai szinkronhang, aki olyan sikersorozatokban és mozifilmekben játszott, mint például a Bátrak földje, az Aranyélet, a Válótársak, a Kisváros vagy éppen A Viszkis. – A maratoni, ha felkészül rá valaki, lefutható, én is találkoztam menet közben nálam idősebb, hajlott hátú, itt-ott pluszsúllyal küzdő emberekkel. Persze nem előzmények nélkül vágtam neki, korábban a Vígszínház csapatával már több váltófutáson részt vettem. A futás fejben dől el, ahogy persze az is, hogy valaki megtanulja-e a Toldit. Előadássá formálni azonban csakis csapatmunkával lehet, ezért keményebb kihívás.

– S mi motiválta e produkcióra?
– Noha korábban több jó szerepet kaptam a Vígben, az a bizonyos 2013–2014-es évad nem ígért túl sok szakmai izgalmat, én viszont szerettem volna valami nívós feladatot, mert lendületben voltam. Akkoriban remek volt a társulat, s noha a szöveget én magoltam be, Réti Adrienn, Herczeg Adrienn, Bata Éva, Járó Zsuzsa és Hegyi Barbara kolléganőim velem tanulták a szerepet a közös séták, futások során éppúgy, mint mondjuk krumplipucolás közben. Bár előzetesen senki sem adott volna egy forintot azért, hogy siker lesz, immár hat éve van műsoron.

– ...és a futásra?
– Mindig is sportoltam, szeretek futni, bár mostanában visszavettem a gerinc- és térdproblémáim miatt. Egy házban laktam a kétezres évek profi kerékpárosával, Szekeres Csabával, általában vele futottam, de csak öt-tíz kilométert, igaz, azt betonon, szántóföldön, erdőben, illetve a Vígszínház csapatával indultunk a Budapest maratonikon. Ennek kapcsán vetette fel a versenyigazgató, Kocsis Árpád, hogy egyedül is nekivághatnék negyvenkét esztendősen a negyvenkét kilométernek. Először kézzel-lábbal tiltakoztam, ám azután elkezdtem felkészülni tíz-tizenöt-húsz-harminc kilométerekkel, s úgy voltam vele, a maradék tizenkettőt majd megoldom.

– Megoldotta?
– Elrajtolni több ezer ember társaságában, miközben szólnak a dobok, olyan harci hangulat, mint amikor A rettenthetetlenben a skót harcosok várják az angol lovasság rohamát. Az Operához érve persze sokan veszítenek e harcosságból, ami a hidak alatt tovább lohad, de nekem elég jól ment. A Westendnél viszont elfogyott az erőm, s a Lehel úti fordulónál mindkét vádlim felugrott a térdem alá. Nem adtam fel, egy holland sráccal egymást segítve végül célba értünk, egészen elfogadható, 3:35 óra körüli idővel. Ez volt az első és utolsó maratonim. A váltó mindig jobban érdekelt, no meg az, hogy legyőzzük az örök rivális Operát! Szerelmese vagyok Budapestnek, láttam szárazföldről, vízről és levegőből, de végigfutni rajta az éljenző tömeg biztatása közepette olyan, mintha egyedül vívnád a saját háborúdat, amit megnyersz azzal, hogy befutsz. Aki ebben a városban nem fut maratonit, annak fontos és szép élmény marad ki az életéből.

– Hobbi, szenvedély, szórakozás? Mit jelent önnek a futás?
– Adrenalinbombát, s jó értelemben vett függőséget, bár most már van egy másik is: elkezdtem vadászni. Reggel felkelni, fagyban, sárban nekivágni a távnak, ezt persze egy porcikám sem kívánja, az érzés azonban, amit a kitűzött táv teljesítése jelent, semmihez sem hasonlítható. Az ember megtelik jó gondolatokkal, út közben meditálhat, sőt én szerepeket is tanultam.

– Igaz, hogy A Mester és Margarita főpróbája alatt is futott egy váltóban?
– Nemcsak én, a kollégáim is. Előtte persze szóltunk Michal Docekal rendezőnek, aki kissé ellenállt, de mi percre pontosan kiszámoltuk, kinek mikor kell futnia, hogy a próba menetrendje se boruljon fel. Nekem szerencsém volt, a Vígszínház művészbejárójától csak a Szent István parkig kellett eljutnom, ott volt a váltópontom. Berlioz szerepét játszottam, a jelmez alá előre felvettem a futócuccot, s mivel csak a darab elején és végén volt jelenésem, a kettő között lefutottam a magam etapját, aztán taxival visszarobogtam a színházba. Kár lett volna kihagyni, hiszen legyőztük az Operát!

– Rajthoz állt más országban is?
– Külföldön nem versenyeztem, de bármerre járok, a futócipőm nálam van, s ennyi éppen elég volt, hogy Koppenhágától Berlinig számos városban fussak egy jót.

– Hosszú kávé rovatunknak karácsony előtt volt vendége Anger Zsolt, akinek a Duna Tv-n futó – Széll Tamással közös – főzőműsorából az is kiderült, hogy ön Norvégiában nemcsak futni, hanem horgászni is szokott.
– Ez igaz, bár hozzáteszem, pecázni még édesapám tanított meg, ez tehát gyerekkori szenvedély, felnőttként pedig versenyeken is indulok. Kikapcsolódásképpen, egy népes társasággal kezdtem el Skandináviába járni. Több helyen megfordultunk, mire rátaláltunk a halászfalunkra, innen hajózunk ki a nyílt tengerre, s próbálunk halat fogni, ami semmivel sem összehasonlítható élmény. Már a háromezer-hétszáz kilométeres odaút is emlékezetes, főleg Stockholm után. Meg-megállunk, pecázgatunk, mielőtt elérnénk arra a vidékre, ahol amúgy a madár sem jár.

– Mikor volt legutóbb együtt a színész-horgászválogatott?
– Én a fájón fiatalon elhunyt Hankó Attila halála után kerültem be a csapatba. Sajnos a vírushelyzet betett ennek a közös programnak is. Noha Reviczky Gáborral nem is olyan régen csukára mentünk, hivatalos versenyen legutóbb Székesfehérváron vettünk részt, még tavaly nyáron.

– Van speciális halreceptje?
– A versenyeken mindennek megvan a pontos szabálya, így például a fogásnak is, ráadásul a lehető legjobban kell kímélni a halat. Mindeközben egy pergető ötórás koncentrációja semmilyen más idegfeszültséggel össze nem vethető. Amikor saját szórakoztatásomra pecázom, akkor is csak annyi halat viszek haza, amennyire ténylegesen szükségünk van, bár azt elismerem, hogy egy szép süllőt nem szívesen engedek vissza a vízbe. Nagyon szeretem füstölni a halat, a ponty, a busa vagy az amur erre tökéletes, de sütöttem már roston süllőt, úgy, ahogy a horvát éttermekben készítik.

– A futáson kívül más sportággal nem is próbálkozott?
– Az volt az egyik fő hibám, hogy belekaptam valamibe, aztán meguntam, és sohasem jutottam el addig a rendszerességig, amit a versenyszerű sportolás megkövetel. Úszással kezdtem, mint minden asztmás gyerek, a szüleim vittek teniszezni, dzsúdózni, kézilabdázni, természetesen fociztam is, jártam sakkozni, röplabdázni. Mind-mind érdekelt, de végül valamennyit abbahagytam.

– A Magyar Rádió Gyermekstúdiójában a nyolcvanas évek elején együtt játszott Szuper Leventével is. Hokikapusként később találkozott vele?
– Igen, láttam őt védeni. Egyébként én magam is szeretek jégkorongozni. A tizenhetedik kerületben, ahol lakom, gyerekkoromban telente felöntöttünk a barátaimmal egy területet, s ott terelgettük a pakkot. Imádok szörfözni is, Horvátországban egy alkalommal én hoztam ki a deszkát a sógorom helyett mélyen a tengerről. Utólag tudatosult bennem, hogy ő azért nem tudott megállni rajta, mert fújt az Adria jellegzetes szele, a bóra. Nem véletlenül nem volt kinn egyetlen vitorlás sem a vízen...

– Szurkolóként van kedvenc sportága?
– Nincs olyan magyar vonatkozású nemzetközi futballmeccs, amire ne figyelnék. Máig élénken él bennem például az olaszok elleni győztes találkozó, amikor a vendégegyüttesben világbajnokok sora szerepelt Alessandro Del Pieróval ez élen – arra a mérkőzésre a feleségemmel mentünk el a Puskás-stadionba. Egyébként babonás drukker vagyok, legszívesebben akkor kapcsolódnék be a meccsnézésbe, amikor a válogatottunk vagy a magyar kupacsapat már vezet, mert előtte képes vagyok halálra izgulni magam.

– A Vígszínházban sokszor úgy hangolódott rá az előadásra, hogy színpadra lépés előtt elment futni a közeli Margitszigetre. Tavaly nyáron leszerződött a Tháliához; a Nagymező utcából merre indul majd el?
– Igyekszem feltalálni magam. Amikor például a Pesti Magyar Színházban vendégszerepeltem, a Hevesi Sándor téren, átsétáltam a Városligetbe, s ott futottam. A liget amúgy a Tháliából is gyorsan elérhető a kisföldalattival, s villamossal a Margitsziget is csupán néhány megálló. Elhatározás kérdése, hogy találjon az ember sportolásra alkalmas terepet.

– A pandémiás bezártság közepette milyen gyakran fordul meg a Nagymező utcában?
– Noha az előző évad végéig a Vígszínház tagja voltam, az utóbbi négy évben kvázi szabadúszóként léteztem. Dolgoztam az M5 kulturális csatornán és vendégjátszottam más színházakban. Schell Judit, a Thália művészeti vezetője is felkért, a Legszebb férfikor című darabban Christopher szerepét kaptam meg. Ismertem a társulat jó részét, van, akivel a főiskolára is együtt jártam, így örömmel jöttem. Az előadás sikeres lett, s a próbafolyamat után Juci szerződést ajánlott. Én pedig úgy vagyok vele, ahová hívnak és ahol jól érzem magam, oda menni kell. Bár minden színházban úgy állnának a színészekhez, apró-cseprő ügyeinkhez, adott esetben rigolyáinkhoz, mint itt – a Thália nekem visszahozta a régi idők színészcentrikus világát! Ami az aktualitásokat illeti, Madarász Isti új filmjét a színházunkban forgatjuk, a tháliás kollégáim közül Pindroch Csaba és Szervét Tibor is fontos szerepet játszik. Februárban elkezdjük próbálni az Álmomban megcsaltál című komédiát, s nagyon remélem, mire elkészülünk, kinyithatnak a színházak is. Ha ehhez oltásra lesz szükség, én biztosan az elsők között állok sorba a vakcináért.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. január 23-i lapszámában jelent meg.)