– Van róla pecsétes papírja is, hogy jól van?
– Az már régóta van – válaszolta az olimpiai kvótás női tőrcsapat első számú versenyzője, Kreiss Fanni (UTE), aki ősz elején fertőződött meg, azonban a szövődmények miatt ki kellett hagynia a november elején kezdődő Magyar Kupa-sorozat fordulói mellett a december végi országos bajnokságot is. – „Ezer” vizsgálaton átestem, az asztronautákat nem ellenőrzik ilyen tüzetesen... – amiért persze hálás vagyok, mert biztonságérzetet ad. Több kardiológussal is beszéltem; szeretem tudni, mi miért történik, és miután gyógytornásznak tanulok, az egészségügyi ismeretek sem állnak távol tőlem. A szakemberek megnyugtattak: nincs baj. A közérzetem is jó, de még mindig tapogatózunk, mi lehet az oka annak, hogy továbbra is vannak utóhatásai nálam a koronavírusnak A szövődmények között volt szívritmusprobléma, majd a betegség ráment a pajzsmirigyemre, és esetenként furcsa módon ugrál a pulzusom. Utóbbit egyébiránt nem is érzem, csak a pulzusmérő óra csipogásából tudom, ha megtörténik.
– Hány százalékos állapotban van most, milyen szintről kellett visszatornáznia magát?
– Edzésről edzésre jobb fizikai állapotban, most úgy hetvenszázalékosban vagyok. Nagyon mélyről, harminc-negyven százalékról kellett visszajönnöm.
– Ezek szerint jól jön a nagy csend, azaz a versenymentes időszak a sportágban?
– Szükségem van időre. A fokozatosságban hiszek, és abban, hogy nem szabad erőszakolnunk a testünket, ha nem áll készen egy feladatra. Ezért sem indultam el az országos bajnokságon. Engem ebben a helyzetben az sem érdekel, ha még áprilisban sem leszek csúcsformában, csak az a fontos, hogy az olimpiára százszázalékos legyek.
– Tudatosnak és türelmesnek tűnik. Tényleg jól bírja, hogy lassan egy éve nem lépett versenyen pástra?
– Az eszemmel tudom, hogy fokozatosan kell újra felépíteni mindent, de amikor jobban érzem magam, vinne a hév, nyomnám, ahogyan szoktam. Noha lassan kezdünk hozzászokni az egy éve tartó helyzethez, túl sok a bizonytalansági tényező, nálam erre rátesz a vírus szövődményeivel való küzdelem is. Összességében jól kezelem a szituációt, ám én sem vagyok robot, néha kicsit megborulok és olyankor borúsabban látom a világot.
– A bizonytalansági tényezők közül mit visel el a legnehezebben?
– A legrosszabb, hogy még mindig nincs nemzetközi versenynaptárunk. Nincs még egy olyan sportág, mint a vívás, ami teljesen leállt. A többi sportágban meg tudják oldani, hogy viadalokat rendezzenek, nem tudom, nálunk miért nincs erre lehetőség. Nem tartanám fairnek, ha egyetlen versennyel a hátunk mögött kellene az olimpiára utaznunk. Mégsem tehetünk mást, alkalmazkodunk a helyzethez. Mi, sportolók elvégezzük, amit előírnak nekünk, igazából az edzőknek nehéz nagyon, mert nem tudnak tervezni.
– Lassan egy éve, hogy kivívták a tokiói kvalifikációt...
– ...és hihetetlen, de azóta csak bizonytalanabb lett minden. Úgy vagyok vele, akkor fogom elhinni, hogy ott vagyok az olimpián, ha már pástra lépek Tokióban. Egy éve egyfajta lelki edzőtáborban vagyok, vagyunk. Tokióban már semmi sem fog tudni megrendíteni, mert rettentően hosszú és viszontagságos út vezet oda, ami valamennyiünket megerősít. Az elmúlt év sok mindenre megtanított, ahhoz is hozzászoktam, hogy nincsenek versenyek. Már szinte el sem tudom képzelni, milyen a rendes életünk, amikor kéthetente világkupaversenyen vívunk, utazunk a világ egyik pontjáról a másikra, és közben arra vágyunk, hogy egy hetet végre itthon lehessünk.
– Mikor kapcsolódhat be a jövő héten a negyedik fordulóval folytatódó Magyar Kupa-sorozatba?
– Edző-édesapámmal úgy tervezzük, hogy a jövő hétvégén pástra lépek. Át kell élnem végre újra a versenyzéssel járó stresszt, éreznem kell a vele járó terhet. Egyfajta kísérlet is lesz; várom, hogyan reagál a szervezetem a versenyhelyzetre.