Az olimpiák rendezői halmozzák az aranyakat

Japán sportján bizonyára legalább annyit lendít majd a 2021-re halasztott 2020-as nyári olimpia, mint amekkorát az 1964-es, ugyancsak tokióinak sikerült. (Négy évre rá, Mexikó­városban is az összesített éremtábla harmadik helyén végeztek az ázsiaiak.) És a keleti ország nincs is ezzel egyedül, hiszen például a britek az 1996-ban nyert egyetlen (!) aranyuk után állították más vágányra a sportjukat, 2012-ben Londonban a csúcsra járatták, és immár sorozatban a negyedik játékokon végeztek az első négyben.

De korábban az olimpiarendezéssel lépett szintet Dél-Korea, Spanyolország, Ausztrália vagy a már tartósan dobogós Kína is. Az Egyesült Államok (négy nyári olimpia) és a megboldogult Szovjetunió (Moszkva, 1980) természetesen mindent besöpört, amikor házigazda volt – és ebben csak segítette, hogy az 1980-as és az 1984-es bojkott­olimpiákon éppen legnagyobb riválisa nem indult. De a hőskorban irdatlan mennyiségű aranyat és egyéb érmet tartott otthon Franciaország (1900), Nagy-Britannia (1908) és Németország (1936) is, és végzett ezzel rendezőként a világ előtt.

MÁR A HŐSKORBAN IS TAROLTAK A HÁZIGAZDÁK

Ki ne tudná, a görögök nyitották a sort, 1896-ban Athénban mindössze 14 nemzet, köztük Magyarország fiai vetélkedtek kilenc sportág 43 versenyszámában. A hazaiak majdnem az aranyak (akkor még ezüstök) egynegyedét és az érmek több mint egyharmadát (122-ből 47) otthon tartották, de az aranyak számát tekintve az Egyesült Államok eggyel megelőzte őket. Viszont Görögország a következő athéni olimpiáig, 2004-ig összesen csak 14 bajnokot adott a világnak… Ott persze további hatot.

A franciák 1900-ban valósággal taroltak a párizsi világkiállítás részeként májustól októberig elhúzott második játékokon, hiszen a 91 aranyból 27, a 252 éremből pedig száznál is több, 102 lett az övék. Az első Európán kívüli olimpián, az amerikai St. Louisban a századfordulót követő évek utazási nehézségei miatt kódolva volt az amerikai dominancia, egészen hihetetlenül szerepeltek a házigazdák, hiszen mindössze 18 arany nem lett az övék a 96-ból, a 278 éremből pedig összesen 44-et engedtek át másnak. Arányaiban azóta és bizonyára örökre felülmúlhatatlan produkció.

Londonban minden visszatért a régi kerékvágásba – Európában az európaiak vitték a prímet, közülük is elsősorban a britek, akik nagyjából az aranyérmek (56 a 106-ból) és a dobogós helyek (146 a 295-ből) felét is otthon tartották. Stockholm sem sokban tért el az addigiaktól, a svédek csak két győzelemmel maradtak le az éremtáblán az amerikaiak mögött.

Az első világháborút követően a nagyhatalmi rivalizálás árnyékában Belgiumnak jutott az első olimpia, Amerika tarolt, de a házigazdáknak is jutott 14 arany – ez a szám még ma is majdnem a harmada Belgium örök össztermésének (43). A második párizsi olimpián megint jöttek a franciák, akik 13 győzelmükkel a képzeletbeli dobogó alsó fokán zártak, négy évvel később viszont Hollandia az addigi legszerényebb rendező lett, hiszen mindössze hat arany­érem maradt Németalföldön.

Az Egyesült Államok Los Angeles-i (41 arany a 116-ból) és a németek berlini (33 a 130-ból úgy, hogy négy évvel korábban csak háromszor nyertek...) szereplése egyaránt lehengerlő volt. A moszkvai csonka olimpiát (1980) leszámítva az amerikaiakon kívül azóta is csak egyszer sikerült másnak házigazdaként az élen végeznie: 2008-ban Kínának.

AZ AMERIKAIAK ÉS A SZOVJETEK MÖGÖTT

A második világégést követően a leharcolt britek annak is örültek, hogy léteznek, és mivel az ifjúság jelentős vérveszteségeket szenvedett a harctereken, az sem meglepő, hogy minden idők egyik leggyengébb hazai szereplését produkálták: a 14 ezüstre csak három arany jutott. (Ezért is megsüvegelendő és utólag is szinte hihetetlen a mi tíz bajnoki címünk!)

Helsinkibe megérkeztek a szovjetek, márpedig ha ők valahová betették a lábukat, ott elsők akartak lenni. Ez 1952-ben csak majdnem jött össze, az amerikaiak taroltak, és a nagy testvér a mi felülmúlhatatlan 16 aranyunknál is csak alig nyert többet, de például a hat győzelmükkel is boldog finneket már messze maga mögé utasította.

Melbourne-t a világpolitika zűrzavarában, a magyarországi forradalom és a szuezi válság fojtogató árnyékában csoda, hogy megrendezték, de az ausztrálok azért az első ízben az éremtábla tetejére ugró Szovjetunió és az amerikaiak mögött a 13 aranyukkal odaértek harmadiknak. (Eközben az ausztrál karanténszabályok miatt egy másik földrészen, Stockholmban lebonyolított lovasversenyek hat számából a svédek hármat is megnyertek.)

Újabb európai olimpia, újabb közepesen erős sporthatalom, újabb kiugró szereplés: az olaszok 1960-ban Rómában 13-szor állhattak fel a dobogó tetejére. Japán jelen írás apropója, és már az 1964-es rendezés is jelezte, hogy mennyit számít a hazai pálya. Az első tokiói játékokon a távol-keleti sportolók léptek fel a messze a többiek felett, fej fej mellett küzdő amerikaiak és szovjetek mögé a dobogóra. Mexikó 1968-ban az elődökhöz képest nem volt sehol, de ha azt vesszük, hogy mindmáig összesen 13-szor szólt a mexikói himnusz olimpián, akkor a három hazai győzelem (és további hat érem), no meg az éremtáblázat 15. helye erőn felüli, nagyszerű teljesítmény. A csonka olimpiák hazai aranycunamijáról már esett szó, viszont a (nyugat)németek (1972) és a dél-koreaiak (1988) negyedik helye kiugró, egyértelműen a hazai pályának betudható eredmény volt.

A kakukktojás egyértelműen Montreal. A kanadaiaknak nemcsak azt a bravúrt sikerült elérniük, hogy majdnem államcsődbe kormányozták magukat az átgondolatlan építkezések miatt, de a pályákon is fejre álltak, és egyedüli rendezőként aranyérem nélkül zárták az 1976-os olimpiát. (Ugyanez a bukta aztán az 1988-as calgaryi téli olimpián is összejött nekik – cserébe 2010-ben Vancouverben nyertek 14 aranyat…)

TONNÁNYI ARANY ÉS KIEGYENLÍTŐDÉS

A kelet-európai rendszerváltozásokat követő olimpiákon először is a résztvevők egyre nagyobb számával és a grandiózus programmal kellett a NOB-nak és a mindenkori házigazdának megbirkóznia. Ezt ráadásul azon az áron, hogy korábban sohasem látott sportágak is bekerültek a műsorba, az érmet nyerő nemzetek száma pedig csak nő és nő, Tokióban például az olimpiai bizottságuk lobogója alatt versenyző oroszokat is beleszámítva ez 94 volt – 1964-ben ennél eggyel kevesebb ország vett egyáltalán részt.

De a spanyoloknak nagy áttörés volt a csodás barcelonai olimpia, az ausztrálok csillogtak-villogtak Sydneyben, és önmagukhoz mérten a görögök is ragyogóan szerepeltek a második athéni játékokon. A kínaiaknak Peking, a briteknek London adta meg végérvényesen a sportnagyhatalmi státust, Rióban pedig a brazilok szerepeltek minden korábbinál jobban, azaz nagyjából úgy, mint most Tokióban a magyar küldöttség – de ennél is fontosabb, hogy 2021-ben képesek voltak megismételni a hazai produkciót.

Ha egyszer esetleg Budapestre látogat a sportvilág, nem árt odafigyelni a részletekre, hiszen a mögöttünk lévő játékokon prímán utóhasznosított olimpiai építkezésekre és átgondolatlanul magára hagyott csődtömegre is bőven van példa. A pályán viszont akár Helsinki sem lenne megismételhetetlen, egyszeri csoda.

Az összeállítást készítette: Kohán Gergely, Kovács Erika, L. Pap István