Nem akarta, mégis mentek – Lőrincz Tamás családja szeme láttára lett olimpiai ezüstérmes

„Azt mondtam magamban, remek, hogy beválogattak a csapatba, kimegyek Moszkvába, s megnézem, mit tud a felnőtt élmezőny. (...) De csak akkor kaptam észbe, hogy milyen messzire is juthatok, amikor a negyeddöntőben legyőztem Seref Eroglut, a világbajnok és háromszoros Európa-bajnok török fenomént, az athéni olimpia ezüstérmesét. Amikor pedig a lengyel Sylvester Charzewskit megvertem az elődöntőben, Ritter Árpád (szabadfogású Európa-bajnok, jelenleg a felnőtt női válogatott szövetségi kapitánya – a szerk.) odajött hozzám, és azt mondta, lehet, hogy még csak tizenkilenc éves vagyok, és még sok világverseny döntőjébe bekerülök, de ezt az Európa-bajnokságot még egyszer nem vívhatom meg. Most jutottam be a fináléba, most kell megvernem az orosz Szergej Kovalenkót!”

Itt hagytuk abba múlt héten: sorozatunk főszereplője, Lőrincz Tamás fogalmazott így a Nemzeti Sportnak még 2006. május 6-án, a moszkvai Európa-bajnokságon, melynek fináléjában annak rendje és módja szerint le is győzte a hazai szőnyegen birkózó nagymenőt. Ezzel alig 19 esztendősen, élete első nagy világversenyén egyből felállhatott a dobogó közepére.

Mondhatnánk, innentől kódolva volt a „szuperkarrier” – de a legnagyobb sikerekig és a csúcsok csúcsáig, az olimpiai bajnoki címig valójában rögös, megannyi szenvedéssel kikövezett út vezetett.

Ámbár meglehet, ez egyfajta vezeklésként is felfogható a zsenge korban elkövetett „csínyekért”...

Köztudomású, hogy a küzdősportokhoz, így a birkózáshoz is elengedhetetlen „szériatartozék” egy nagy adag egészséges csibészség – de azért ama gyanútlan, jobb sorsra érdemes pedagógusok, akik anno önszántukból szegődtek el kollégiumi nevelőtanárnak, nem feltétlenül a saját bőrükön kívánták megtapasztalni, milyen az, amikor néhány rakoncátlan birkózópalánta összeáll, és a csordaszellem vezeti őket...

Lőrincz Tamásban a kezdetektől fogva megvolt a kellő csibészség, sőt valósággal túlbuzgott benne. Miután szülővárosából, Ceglédről Budapestre költözött, a Hegedüs Csaba-féle Mr. Tus-birkózóiskola első kilenc hónapjában társaival három-négy nevelőtanárt „fogyasztottak el” a kollégiumban, egyikük idegösszeroppanást kapott miattuk...

Nagy szerencse, hogy a kezdeti problémásabb idők után ezt a fajta rafinériát inkább a birkózószőnyegen kamatoztatta, utóbb maga is így emlékezett vissza: „Sokat köszönhetek a mestereimnek. Tizenhét éves lehettem, amikor megkomolyodtam. A suliban adódtak még apróbb nehézségeim, de amint letisztult bennem, mit szeretnék az élettől, minden sokkal egyszerűbbé vált.”

Ez az eredményességén is meglátszott.

A sokat emlegetett 2006-os Eb-arany után itthon többen a 2008-as pekingi ötkarikás játékokon is súlycsoportja, a 66 kg egyik titkos favoritjaként emlegették (az éremszerzést mindenképpen elvárták), főleg, hogy „Szöcsi” sosem titkolta a nyilvánvalót: gyerekkorától az a cél lebegett a szeme előtt, hogy egyszer olimpiai bajnokká váljék. Még lapunk szakértője, Repka Attila is úgy fogalmazott a játékok rajtja előtt, nem tartja merészségnek, ha Bácsi Péter mellett Lőrinczet nevezi meg a másik favoritjának. Álma beteljesítésére a kínai fővárosban nyílhatott volna először lehetősége Lőrincz Tamásnak, ám ott viszonylag hamar eldőlt, hogy erre még várnia kell. Akkor és ott a szerencse sem állt mellé, sokakkal egyetemben vele is csúnyán kibabrált a sportág akkori ügyeletes horrorszabálya, a „golyós” rendszer, amelynek puszta emlékétől még 13 év távlatából is kiveri a hideg verejték az összes jóérzésű karfiolfülűt. A nyolcaddöntőben hiába volt sokkal aktívabb, mint Steeve Guénot, a francia végigalibizte és kibekkelte a meccset – majd ezzel a lehetetlen stílussal az aranyéremig menetelt. Testvére, Christophe Guénot pedig Bácsi Pétert győzte le, s lett végül bronzérmes egy súlycsoporttal feljebb... Lőrinczet a hideg zuhany után az egy-egy vb- és pánamerikai bronzzal szerénykedő kubai Alan Milián is hasonló módon, akció nélkül, utolsó ponttal győzte le a vigaszág első fordulójában – úgy, hogy Lőrincz pörgetését menet közben érvénytelennek ítélték – így végül csak a nyolcadik helyen zárt.

Ám nem volt mit tenni, menni kellett tovább – és egy olyan született győztes mentalitású profi, mint Lőrincz Tamás, a padlóról felkelve ment is tovább rendületlenül.

A négy évvel későbbi, londoni olimpiára már úgy érkezett, hogy teljessé tette Európa-bajnoki éremkollekcióját – 2010-ben, Bakiban bronz-, egy esztendővel később, Dortmundban ezüstérmes lett a kontinensviadalon –, s immár nemcsak titkos, hanem a 66 kg-os súlycsoport egyik tényleges esélyeseként számolt vele a nemzetközi közvélemény. Huszonöt éves fejjel már jóval rutinosabb volt, emellett a borzalmas golyós szabály is a feledés homályába merült, így favorithoz méltó menetelést mutatott be a játékokon – pedig egyáltalán nem volt könnyű a sorsolása (nem mintha egy olimpián létezne ilyesmi). Előbb kortársa és jó barátja, Korpási Bálint későbbi nagy riválisát, az akkori Európa-bajnoki címvédő német Frank Stäblert múlta felül, majd jött az amerikaiak világbajnoki bronzérmese, Justin Lester, az elődöntőben pedig egy kétszeres vb-ezüstérmes grúz, Manucsar Chadaja – egyikük sem jelentett gondot a változatlanul ceglédi színekben birkózó klasszisnak.

Lőrincz Londonban először állt az olimpiai bajnoki cím kapujában. Belépni azonban ekkor még nem sikerült rajta – a finálé ugyanis már nem alakult olyan álomszerűen, mint a korábbi mérkőzései. Hogy mennyire zavarta meg – akár csak tudat alatt is –, hogy a döntő előtt a szőnyegre lépve legnagyobb meglepetésére kiszúrta a családja tagjait a lelátón, nem tudni, de az tény, hogy a dél-koreai Kim Hjon Vu ellen ezúttal állásból sem jöttek az akciók, a döntő parterhelyzetben pedig nem tudta megcsinálni az emelés-pörgetés kombinációt sem, miközben az ellenfélnek a hasonló szituációban ez összejött, így 3:0-s sikere után ő szaladhatott körbe boldogan a dél-koreai zászlóval.

Lőrincz Tamás először bosszankodhatott – de egy kis idő elteltével már értékelni tudta csillogó ezüstérmét. Közvetlenül a mérkőzést követően a közszolgálati tévének még így nyilatkozott: „Úgy éreztem, hogy egyben vagyok, nagyon jól ment egész nap. Csalódott vagyok, több volt bennem. Állásban nem fértem az ellenfelemhez, fekvésben meg nagyon jól csinálta a dolgát. Örülök az ezüstéremnek, de ez egy soha vissza nem térő alkalom volt...”

Még ugyanaznap, valamivel később helyszínen tartózkodó kollégánknak, a Nemzeti Sport kiküldött tudósítójának adott hosszabb interjújában viszont már amondó volt: „Itt voltak a szüleim, a testvéreim, és örülök annak, hogy nekik örömet tudtam szerezni. Más kérdés, megtiltottam nekik, hogy kijöjjenek, mert ha nem is blokkol a jelenlétük, nem szeretem annyira. Aztán amikor döntőbe jutottam, láttam, hogy mégis ott csápolnak a lelátón – meglepődtem. Még szebb lett volna, ha aranyat szerzek. De elég lesz a sok ha-ból. Tudja, mit? Mégiscsak örülök én ennek az ezüstéremnek!”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. augusztus 28-i lapszámában jelent meg.)