A Dühöngő bikától Mészöly Kálmánékig – Tordy Géza és a sport

– Amikor felvették a színművészetire, hogy, hogy nem, '56-ban nem indítottak osztályt. Akkor hol tanult meg lovagolni és vívni?
– Ahány ügyetlen négyballábas, kétbalkezes, untauglich gyerek van a főiskolán a színészek között, nem volt hátrány, hogy nem oda jártam. Egyet ismertem, aki alkatilag is hihetetlenül ügyes volt: Cserhalmi Tyutyut, aki ambicionálta is a fizikai kihívásokat, meg amúgy is állandóan verekedett, mert abban is jó volt. Amikor elkezdtem filmezgetni, rögtön egy döcögő lóra ültettek fel, amit aztán a filmben le is lőttek. Ez egy nyugatnémet alkotás volt, a Die letzte Kompanie, amelybe valahogyan belekerültem, közvetlenül a Kőszívű ember fiai után. Egy kisebb szerep miatt németül és lovagolni is meg kellett tanulnom. A háború alatt német tántim volt, de az kevés egy filmes szerephez, az orosz nyelvtudásommal meg német katonaként sokra nem mentem. De valahogyan ezt is megoldottam, meg a lovat is túléltem, igaz, nekem amúgy sem tört el soha még a kisujjam sem, mindig szerencsés voltam. Persze a rázósabb helyzetekben kaszkadőrök segítettek.

– Sára Sándor korszakos 80 huszárjában szinte le sem jött a lóról.
– Sára ragaszkodott ahhoz, hogy ne a kor népszerű sportnyergein, hanem autentikus, tizenkilencedik századi nyergeken lovagoljunk a filmben. Reggel felültünk, este leszálltunk, mire végre egy forgatási szünetben hazakerültünk, olyan aranyeret kaptam, hogy alig tudtam menni. De a Lengyel-Kárpátokban sem volt egyszerű az életünk, hiszen akkoriban annyira szegényesen éltek a kommunizmust nyögő lengyelek, hogy a szállodánkban egy hétig az aznap a patakokban fogott pisztrángot ettük krumplival, örökre megjegyeztem, hogy pstrag a neve lengyelül.

– A Kőszívű ember fiaiban végképp országos sztár lett, hiszen Baradlay Jenő a történet tragikus hőse.
– Kezdjük azzal, hogy a rendező, Várkonyi Zoltán a híres jelenet után, amelyben felbontom az eredetileg Ödönnek írt levelet, leszállt a kránról, és felajánlotta, hogy tegezhetem. De már a kivégzésem sem volt egyszerű. Ez volt az egész forgatás utolsó pillanata, eleve rossz érzéseim voltak, persze milyenek lennének egy kivégzés előtt... Bekötött szemmel álltam szembe az osztrák kivégzőosztaggal a Citadellán, amikor telibe lőtték vaktölténnyel a homlokomat, majdnem elájultam, simán kimehetett volna a szemem. Végül előredőltem, ami a valóságban egy sortűz után elképzelhetetlen, de Várkonyi mentségére szól, hogy ezt benne hagyta a filmben. Nekem pedig élete végéig amolyan apám lett, szenzációs színigazgató, aki rendelkezett azzal a ritka képességgel, hogy irgalmatlanul gyorsan, mégis rendre jól tudott dönteni. Sosem felejtettem el neki, hogy egy madáchos kitérő után visszafogadott a Vígszínházba, ahol aztán csodálatos évtizedeket töltöttem el. Várkonyi '79-es halála után persze már semmi sem volt a régi, még akkor sem, ha például életem egyik legfontosabb szerepét, Az ügynök halála Willy Lomanjét csak tíz évvel ezután kezdtem játszani Szikora Jancsi rendezésében, megélt vagy száz előadást.

– Ahhoz képest, hogy eredendően az Ybl műszaki középiskolájába járt…
– Apám a szívével betegeskedett, ezért úgy gondoltuk, legyen a kezemben egy szakma, amivel segíteni tudom a családot, és ezt a magasépítészetben véltem megtalálni. Ma is lenyűgöznek a régi korok varázslatos épületei, ugyanakkor még középiskolásként szerettem bele a színjátszásba, az Yblben a kedvemért nyitottak össze két tantermet, hogy alkalmas legyen a játékra. És ekkor, diákként kezdtem eljárni Versényi Ida Sztanyiszlavszkij színjátszó stúdiójába a Corvin térre, ahol például az akkori építészhallgató Latinovits Zoltán és a porcelánfestőként dolgozó Hoffmann Géza, a későbbi Hofi is megfordult. De a főiskolások közül is felbukkant ott a Bodrogi Gyula-, Törőcsik Mari-féle osztály, Versényi ottani tanítványai. Nekem pedig igencsak megtetszett a színház világa.

– Az ötvenhatos forradalom kaposvári színészként érte.
– Itt a Nemzeti korábbi igazgatója, a nagy Németh Antal épp akkor kezdhette újra rendezőként a pályát. Október huszonharmadikán a Csárdáskirálynő ment, amelyben mindhárom felvonásban volt egy kisebb szerepem, amikor előadás közben egyszer csak bejelentették, hogy mi van Budapesten. Én akkor múltam tizennyolc, és otthonról nem éppen a rendszer szeretetét hoztam magammal. Amíg a postai jogászként dolgozó apám inkább csak csendes, rémült értelmiségi volt, anyám már igazi reakciós. Ehhez képest életem első filmjében, az 1957-es Külvárosi legendában egy proletár ifjút alakítottam, amire egy kaposvári darab láttán Máriássy Félix rendező választott ki. A legszebb, hogy amire igazán belekerültem, már be is tiltották, mondván, a munkások mindennapjai nem olyan sötétek, mint amilyennek ez ábrázolta. Arra emlékszem, hogy a próbafelvételen máris csókolóznom kellett egy Horváth Júlia nevezetű szépasszonnyal, gondoltam, a filmes pályám igazán jól kezdődik.

– Első legénylakása szinte a Népstadion lábánál volt, nem csoda, hogy az lett a második otthona.
– A Stefánián laktam, így aztán szinte természetes, hogy a válogatott meccseire meg a kettős rangadókra mindig jártam. Azt hiszem, akkoriban Dózsa-drukker voltam, mert Szusza Ferenc révén hirtelen lett két barátnőm is, és miattuk is kötelező volt a liláknak szurkolni.

– Kortársai között tisztelhette a magyar sport nagyjait, akikkel az éjszakában sem volt nehéz összefutnia.
– Tényleg nem, a Mészöly Kálmán-, Albert Flóri-, Farkas Jancsi-féle generációba a Pipacs bárban az előadások után bármikor beleszaladhattam. Szűcs Lajosnak Pécsi Ildi volt a vérzivataros nagy szerelme, majd felesége, Mészöly pedig nagy színházba járó lett, a Vígben amúgy is népszerű volt a kolléganők között. Őt én is nagyon szerettem, igen helyes srác volt. Később pedig például a Fészek Klubban találkoztam nap mint nap kártya közben az olimpiai bajnok pólóssal, Csapó Dudival, akinél kevés szórakoztatóbb figurával volt dolgom.

– Tudott futballozni?
– Ügyetlen voltam hozzá, irgalmatlan lúdtalppal születtem, ami nem kedvez a sportnak, a SZÚR-okat is csak a lelátóról, a haverokkal szurkoltam végig. De a sportolókat, a sportot mindig tiszteltem, ha űzni igazán nem is tudtam soha. Gyerekként úsztam, de volt egy kóros mandulagyulladásom, már akkor belobbant, ha megittam egy pohár hideg vizet a csapról, úgyhogy azt is korán abba kellett hagynom.

– A filmtörténet óriásait szinkronizálhatta, Marlon Brandót, Robert De Nirót, Jean-Louis Trintignant-t, Jack Nicholsont.
– Ezeknek a filmeknek egy részét nem is láttam, a nagy többségét pedig néha évekkel a mozibemutató előtt a Gorkij fasorban, a színészszakszervezet székházában, ahol megnézhettünk máshol nem vetített nagy alkotásokat. Amikor Törőcsik Marival éltem, vele az összes szombat délutánunkat ott töltöttük. De például a Keresztapában Marlon Brandónak, azaz Vito Corleonénak hosszasan kísérleteztem ki a reszelős szinkronját, hozzátéve, hogy Brandónak fiatalon még ilyen fisztulás gyenge hangja volt. Robert De Nirónak pedig egy klasszikus sportfilmben, Scorsese szenzációs Dühöngő bikájában lehettem a világbajnok Jake LaMottaként a magyar hangja. Apropó, De Niro. Amekkora zseni és nagyszerű színész volt pályafutása első felében, öregkorára megbolondult a vígjátékaival, nem úgy, mint például Al Pacino, aki komoly színész maradt.

– Mi a jó szinkron titka?
– Talán az, hogy az átkötéseket is hitelesen oldja meg hanggal az ember. A levegővel kell játszani. Szörnyű az a vartyogás, ahogyan ma szinkronizálnak, hiányzik mögüle a színészi teljesítmény. Persze megint más olyan nagyságoknak adni a hangomat, mint például a hatvanas évek nagy olaszai, Mastroianni, Nino Manfredi, Ugo Tognazzi vagy Vittorio Gassman, akiket szinte mind szinkronizáltam, vagy Trintignant és mindenekelőtt Gérard Philipe, akinél elegánsabb figurával nem nagyon volt dolgom, szinte sütött róla a Nyugat.

– A nyolcvanas évek közepén, innen az ötvenen miért fordult a rendezés felé?
– Ebben nyilván az is szerepet játszott, hogy színészként kapja az ember a feladatokat, rendezőként viszont magam választom őket, és a kettő ugyebár nem ugyanaz. De mind Veszprémben, mind Győrben, mind a Budapesti Kamaraszínházban, ahol 2012-ig dolgoztam, megtaláltak a szép munkák, hálás lehetek a sorsnak, hogy így alakult.

– Nagy kortársai jórészt már nincsenek köztünk, de már önnek sincs kapcsolata a színházzal és a filmmel. Mivel tölti a nyugdíjas mindennapjait?
– Egyedül élek, bár szerencsére gyönyörű unokáim vannak, akikkel minden pillanat egy csoda. Teljes volt a pályám, minden elismerést megkaptam, az első Jászai-díjamat már harminckét évesen, a rendszerváltozás után szinte azonnal Kossuth-díjas lettem, és 2008 óta a Nemzet Színésze. De hihetetlen gyorsan szalad az idő. Régen örökké tartott egy nyár, manapság csak egy perc az egész.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. december 24-i lapszámában jelent meg.)