Pezsgős vacsora pezsgő nélkül – 85 éves olimpiai bajnok kardvívónk magányosan él

Az olimpiai bajnok Horváth Zoltán kőhajításnyira lakik a szárligeti vasútállomástól, a háza kapujában fogad, látszik, jólesik neki, hogy a Képes Sport nem feledkezett meg a születésnapjáról (két nappal előtte találkoztunk). Az olimpiai bajnok kardvívó a legismertebb magyar, Puskás Ferenc örökbecsűjével hozakodik elő:  „Meg kell még azt érni!” Ezen jót derülünk, majd vendéglátónk hozzátette, kevesen tudják, de nagyon jóban voltak Puskással, különösen abban az időszakban, amikor Öcsi Port Szaídban az al-Maszri edzője volt, Horváth pedig kardvívótrénerként Görögországban dolgozott. Leveleket mutat, Puskás szinte mindenről beszámolt, arról is, hogy a ramadán idején nagyon nehéz volt a futballistákat edzésre fogni, aztán a csapat Luganóban edzőtáborozott, „...az egész brancsnak ez volt az első európai útja, és amit ott láttak, az megbolondította az egész galerit (...), kiosztottam egy csomó büntetést.” Kairói látogatása során találkozott az ott dolgozó Hidegkuti Nándorral és Bundzsák Dezsővel is, „ Nándi már arab lett, jól beszél arabul az Öreg”.

Visszatérve a jelenbe, Horváth nem tagadja, nagyon félt a koronavírus-fertőzéstől, az elmúlt két évben mindössze háromszor utazott Budapestre, s a biztonság kedvéért a negyedik oltást is felvette. A járvány miatt nem töltötte a tél egy részét Vietnámban, mint szokta, pedig még a fiatalon elszenvedett, majdnem tragikus autóbalesete szövődményeként gond van a keringési rendszerével, nem bírja a hideget. Még jól is jött a szárligeti magány, az ellátásáról egyik fia és a lánya gondoskodott. Hogy mit csinál az ember jócskán nyolcvan fölött, hogyan tájékozódik a világ történéseiről? Horváth 2009 óta – amikor a felesége meghalt – nem olvas újságot, a tévéből értesül az aktualitásokról. Ugyanakkor elismeri, inkább a múltban él, mint a jelenben. „Magányos vagyok. Nehezen fogadom be a huszonegyedik századot, idegennek érzem magam, sőt, az irodalomban is megálltam Jókai Mórnál.”

A vívásról így fogalmaz: „Egy kardozónak a karjaival és a fegyverével kell szinkronban lennie.” Hogy karrierje során ez sikerült-e? „Az érettségi bizonyítványomat 1956-ban vettem át, onnantól kezdve az 1961-es torinói világbajnokságig a nyolc közé jutottam, ott kiestem az előcsatározások során.”

Az ötvenes évek egyik bajnokságán Gerevich Aladár ellen vívott, a csapatgyőzelemhez nyernie kellett, ráadásul nem is akármilyen arányban. Horváth Zoltánnak Kovács Pál adta a taktikai utasításokat, s 5:1-re győzött. Egyébként Gerevich volt a példaképe: „Olyan tiszta gondolkodású emberrel és olyan óriási vívóval, mint ő, nem találkoztam egész életemben.” A hatszoros olimpiai bajnok Kovács Pál egyébként így vélekedett Horváthról: „Zoli az egyetlen kiemelkedő tehetség, aki messze elérhette volna azokat az eredményeket, mint mi. Ragyogó dolgokat láttam tőle. Láttam egy olasz–magyar Santelli-kupán vívni, ahol olyan briliáns akciókat csinált, hogy azt tényleg öröm volt nézni. Azóta sem láttam olyan akciókat...” Horváth Zoltánnak kiváló a memóriája, pontosan emlékszik a dátumra, ez 1963-ban történt. Majd ugyancsak abból az esztendőből a padovai Luxardo-kupa egyéni versenyét említi: „Tudja, sokan mondták, a vívásom a hangulatomtól függött. Nem tagadom, hangulatember voltam világéletemben. Egy évvel korábban Buenos Airesben megnyertem az egyéni vébét, ez felszabadított, a következő évben parádésan ment.”  A csapatban a magyarok mögött négyszeres olimpiai ezüstérmes Vincenzo Pinton így vélekedett kardvívónkról: „Én őt csak Padovában láttam a Luxardón. Egy kis Kabos volt (Kabos Endre háromszoros olimpiai, hatszoros világbajnok – a szerk.), úgy hívtam. Nagyon jó volt (...) acélosan szigorú tartású, könnyed, laza mozgású, kitűnő a pengevezetése, látszott, hogy bajnok lesz. Könnyed támadás, parádriposzt, tökéletes kitörés.”

Az 1962-es Buenos Aires-i vb-n egy-egy vereségük után a lengyel Jerzy Pawlowskival ki-ki asszót vívott, a holtversenyt követően 5:1-re lelépte ellenfelét, a korábbi csörtéjükben a legjobb lengyel meg sem tudta vágni. Az egyéni vb-cím lélektanilag volt fontos, mert az 1960-as római olimpián az egyéni döntőben a Kárpáti Rudolf elleni mérkőzése előtt az egyik szakvezető Somos Béla edzővel azt üzente, 5:1-re adja le a címvédőnek. Hogy tisztában legyünk a korabeli szokásokkal: ha több magyar jutott a nyolcas fináléba, a legeredményesebbnek leadták az asszót. Volt benne logika, mert nemegyszer fordult elő, hogy a mieink körbeverték egymást, ezzel pedig más nemzetiségű versenyző került kedvező helyzetbe került. Igen ám, csakhogy Horváth megmakacsolta magát, mert megalázónak tartotta a bundázást, ráadásul Kárpáti ellen ment is neki a vívás. De legalább megizzasztotta ellenfelét, végig vezetett, a végén csak egy találattal nyert a későbbi olimpiai bajnok. „Kárpátit mint embert nem különösebben kedveltem. Zseni volt, de hiányzott belőle a kollegialitás.” Horváthnak a szovjetekkel is hűvös volt a viszonya, szerinte tönkretették a kardvívást azzal, hogy a fizikai képességekre fektették a hangsúlyt. Részben nekik tulajdonítható, hogy napjaink legjobbjai is csak „kergetőznek a páston”.

Ugyanakkor a háromszoros olimpiai bajnok Szilágyi Áronról jó véleménnyel van: „Kivételes zseni! Még nagyon fiatalon hallottam nyilatkozni, biztos vagyok benne, hogy érett gondolkodásának döntő szerepe van a sikereiben.” Egyetért az 1920-as antwerpeni ötkarikás játékokon – amelyen a magyarok az első világháborúban vesztes félként nem vehettek részt – öt aranyérmet nyerő, hatszoros olimpiai bajnok olasz vívó Nedo Nadival: „Vívóverseny magyarok nélkül olyan, mint pezsgős vacsora pezsgő nélkül.”

Meggyőződése, hogy az 1908 és 1960 közötti hagyományokhoz kellene visszatérnie a honi kardvívásnak: „Ez az ötvenkét esztendő meghatározó a nemzetközi vívóéletben.” Felvetődik kérdés, miért nem 56 év az az 52, hiszen 1964-ben Pézsa Tibor egyéniben olimpiai bajnok lett. Horváth elmondta, a mindenható sportvezető, Kutas István finoman fogalmazva nem rajongott érte, pedig a római játékokon a csapatversenyben az utolsó meccsünkön a lengyelek ellen 9:7-re nyertünk, s ezen négy győzelmet aratott (Mendelényi Tamás és Kárpáti Rudolf 2-2-t, Kovács Pál egyet). Leszólta a vívását, de utólag megtudva, hogy Kárpátinak az egyéniben „segített”, megígérte, Tokióban már Horváth élvez védettséget.

Ám az élet másképpen akarta. Japánban csupán annyiban élvezett védettséget, hogy bekerült az együttesbe. Történt, hogy 1964 februárjában Ford Taunusát édesapja Kecskemét közelében nem az útviszonyoknak megfelelően vezette, egy útszéli fának ütközött, a baleset következtében Horváth Zoltán életveszélyes sérüléseket szenvedett. A kórházban az őt meglátogató elnök, Kovács Pál és a szövetségi kapitány, Sákovics József annak is örült, hogy eszméleténél találta. Külső és belső sérüléseiből iszonyatos akaraterővel felépült, nevezték Tokióra, igaz, egyéniben nem vívott, csapatban pedig az előcsatározásokat és a döntőt vállalta, csakhogy az olaszoktól elszenvedett vereség után a fináléban már nem vívtunk... Balesete nyomait azóta viseli, a mexikóvárosi játékokra (1968) nem jutott ki, nem sokkal később visszavonult, edzőként tevékenykedett, külföldön is. Vívóversenyre jó ideje nem jár. Legnagyobb sikerének nem valamelyik győzelmét tartja, hanem ha vastapsot kapott egy-egy fineszes akciójáért. Máig fáj neki, hogy egyéniben nem lehetett olimpiai bajnok.

Nagy bélyeggyűjtőként szeretne a Nemzetközi Postaszolgálat megalakulásának 150. évfordulójára tervezett bélyegkiállításon részt venni 2025-ben, bár az emberiségről nincs jó véleménnyel: „Ha a világ így megy tovább, egy irányba megyünk: tollal a s...be, vissza az őserdőbe.” Kértem, fogalmazza meg komolyabban, mit hozhat a jövő. „Nyugtalanít. Félek, keresztültaposnak rajtunk.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. március 19-i lapszámában jelent meg.)