Torna: Kisteleki Antal apám helyett apám volt – Guczoghy György

– Szerintem téved a naptár...
– Valóban, igencsak nagypapás kornak mondható a hatvan év – reagált a felvetésre Guczoghy György, olimpiai bronzérmes, Európa-bajnok tornász.

– Nem érzi magát ennyinek?
– Hála istennek nem, bár a látásom és a hallásom jócskán megromlott.

– Hogyan telnek a hatvanéves Guczoghy György mindennapjai?
– Évek óta a Magyar Tornaszövetségben dolgozom. Papíron az utánpótlásért vagyok felelős, de segítek az edzőtáborok, a versenyek szervezésében is – nagy család a miénk, ha bármelyikünk észleli, hogy csinálni, tenni kell valamit, már ugrik is.

– Bár a visszavonulása után hosszú éveken keresztül mással foglalkozott, egyértelmű volt, hogy élete visszakanyarodik szeretett sportágához?
– Amikor visszavonultam, úgy gondoltam, egy-két év múlva belevágok az edzősködésbe, de ezt végül nem tettem meg. Szerettem volna edzőként is bizonyítani, életem egyik fájó pontja, hogy ez nem sikerült. Lett volna hozzá kedvem, és talán érzékem is, ma is látom, mit kellene másként csinálni, vannak elképzeléseim – persze a fotelból könnyű észrevételeket tenni... Egyébként amikor eltávolodtam kicsit a tornától, akkor is kijártam a versenyekre, követtem a sportágat, és Magyar Zoltánnal is tartottam a kapcsolatot, ő jelezte, hogy lenne egy lehetőség nekem.

– Nem is gondolkozott a felkérésen?
– Nem. Megtiszteltetésnek vettem. Zoli gyerekkorom óta a példaképem, amikor szólt, körülbelül ugyanazt éreztem, mint amikor tacskóként bekerültem a moszkvai olimpiai csapatba. Jólesett, hogy számít rám.

– Kettejük kapcsolata nem nélkülözi a humort sem, köztudott, hogy folyton ugratják egymást – pontosabban inkább az elnök önt.
– Ez mit sem változott az évek során, de nemcsak Zoli cukkol: mivel nyugodt emberke vagyok, rendszerint engem ugratnak mindenhol. Ezt sohasem veszem fel, Zoliét kiváltképp nem, hiszen tudom, hogy szeret.

– Azt mondja, nyugodt ember, korábban viszont azt mesélte, éppen azért vitte le az édesanyja a tornaterembe, mert nyughatatlan, rakoncátlan gyermek volt.
– A habitusom alapvetően nyugodt, és gyerekként is ilyen volt, ehhez társult a hatalmas mozgásigény. Ha elmentünk kirándulni, nekem minden fára fel kellett másznom, majd leugranom róla, ha ebédeltünk, akkor is hintáztam a széken, de olyan is előfordult, hogy hirtelen felálltam az asztaltól, és belerúgtam egy labdába.

– A torna lekötötte az energiáit?
– Igen, és szerettem is, bár nem számítottam igazán nagy tehetségnek. Későn is kezdtem, hiszen nyolcévesen kerültem a tornaterembe, akkorra meg egy fiúgyermek általában elveszíti a lazaságát. De képes voltam koncentrálni, odafigyeltem mindenre, ezért is vettek fel a csapatba.

– Nem volt tehetséges?! Azért elég szép eredménysorral zárta a pályafutását.
– Ez leginkább a munkának és a szorgalomnak volt köszönhető. A tehetség kapcsán nekem Borkai Zsolt ugrik be, aki ha meglátott egy mozdulatot, háromszor begyakorolta, és már építette is be a gyakorlatába – nekem vagy százszor is meg kellett csinálnom ugyanezt, mire eljutottam odáig, hogy a többi elem közé illeszthettem.

– Mégis szerencsésnek mondhatja magát, hiszen Kisteleki Antal személyében nagyszerű edző kísérte végig a pályafutását.
– Apám helyett apám volt – több időt töltöttem vele, mint a szüleimmel, és ő amellett, hogy a tornateremben felügyelte a munkámat, minden téren figyelt rám. Kezelhető gyerek voltam, de azért voltak csibészségeim. Előfordult, hogy edzés helyett horgászni mentem a haverokkal, s amikor este édesanyám kérdőre vont, merre jártam, és én azt válaszoltam, hogy edzésen, csak bevezetett a szobámba, ahol az ágyamon ott ült az edzőm.

– Azt mondta, élete egyik fájó pontja, hogy nem próbálta ki az edzői hivatást. A versenyzői pályafutásának is van ilyen érzékeny pontja?
– Egyértelműen az, hogy nem utazhattunk el a Los Angeles-i olimpiára. Edzőtáborban voltunk Tatán, folyamatosan azt mondogatták, ne foglalkozzunk senkivel, utazunk a játékokra. Aztán kiderült, hogy mégsem. Hatalmas csalódásként éltem meg, utána mentálisan fel is adtam. Lejártam ugyan az edzésekre, de már nem úgy tettem a dolgomat, mint addig.

– Kitartott Szöulig.
– Mert az edzőm meggyőzött róla, hogy van még bennem egy olimpia.

– A tornasportban eltöltött évek során akadt olyan szer, amelyikkel nem kötött barátságot?
– Az ugrásom sohasem voltam kiemelkedő, féltem is tőle. Aztán ahogy idősödtem, elkezdtem gondolkozni a gyakorlat közben: ha a levegőben az jár a fejedben, hogy a triplaszaltót még meg is lehetne csavarni, az tuti fejre állást eredményez... Többnyire ezért is hagyják abba a tornászok: amikortól elkezdesz gondolkozni, meg félsz a sérüléstől, még veszélyesebbé válik a sportág.

– A fájó pont mellett említsünk meg azért egy olyan versenyt is, amelyikre jó szívvel emlékezik vissza.
– Az egyértelműen az első Európa-bajnokságom 1979-ben.

– Amelyen nyert lólengésben – és amelynek kapcsán Magyar Zoltán szokta mondogatni, hogy azt az Eb-címét neki köszönheti.
– Zoli sohasem hagyja ki ezt a poént: ő sérült volt, én kerültem be a helyére a csapatba.

– Elég jól helytállt...
– Pedig sokan nem is tudják, hogy az egyik versenynapon megsérültem a bemelegítés során, behajlítani sem tudtam a könyökömet – eleve csak bámultam tátott szájjal a nagy ászokat tizenhét évesen, majd jött a sérülés. Minden szeren csillagokat láttam a fájdalomtól, csak a lovon nem.

– A kedvenc szere volt.
– Akkoriban majdnem minden fiatal tornász lólengésben szeretett volna minél jobb eredményeket elérni – és éppen Magyar Zoltán miatt.

– A fájó pontok ellenére kereknek tűnik a pályafutása, az élete. Boldog?
– Igen. A magánéletem rendben van, a torna pedig a második családom: itt nevelkedtem, és tulajdonképpen sohasem szakadtam el tőle. A hatvanadik születésnap azért megüt, egyelőre még nem fogom fel, nem tudom megmagyarázni magamnak sem, hogy tényleg én töltöm be ezt a kerek évfordulót...