23 óra és 23 perc – Vincze András jegyzete

Ők is olimpikonok – szoktam mondani magamban ilyenkor szeptember végén, október elején, amikor látom és persze olvasom, hogy magyar ultrafutó érkezett be elsőként, másodikként, harmadikként, negyedikként vagy éppen századikként a legendás görög verseny, a Spartathlon céljába. Mindazok, akik megérintik Spártában Leónidasz király szobrának talapzatát, az idő sodrásában porszemnyi pillanatba sűrítik az élet dicsőségét, miután futva, küzdve, könnyezve, de talán mosolyogva is megtettek kétszáznegyvenhat kilométert. Mi, magyarok ráadásul az amúgy gyönyörűséges szenvedéstörténetben a világ legjobbjai közé tartozunk, mégpedig úgy, hogy az ultrafutásunk kiválóságai a világ szinte minden médiumában megénekelt imázsépítéshez a maguk hétköznapi életének edzésre fordítható üres óráit, a dugipénzüket, a lelkesedésüket és az átlagnál sokkal tekintélyesebb akaratukat teszik bele, hiszen („Ááá, ez csak szabadidős sport!” – legyintgetnek a futómániára mifelénk...) felkészülésre, versenyeztetésre, felszerelésre, utaztatásra jóformán egy fillért sem kér(het)nek, éppen ezért nem is nagyon kapnak...

Ami még elgondolkodtató lehet, hogy a Spartathlon márványtábláján több, elsőként célba érő (azért nem írok győztest, mert ezen a legendás futáson minden szintidőn belül teljesítő futó ugyanazt az olajágkoszorút kapja, s ugyanannak a folyónak, az Evrotasznak a vizéből kortyolhat) honfitárs neve szerepel, ami a hatalmas, s a hatalmaskodók sportvilágát tekintve nem kis szó – és 2022. október elsejétől immár a legjobbak között szerepel Erős Tibor, aki szombaton a negyedik lett az Athén és Spárta közötti távon.

S nem csak a negyedik hely a legfontosabb részlete ennek az aprócska történetnek, merthogy 23 óra és 23 percnyi futással Erős Tibor minden idők legjobb magyar Spartathlon-időeredményével ért célba! A rendkívüli állóképességgel, felkészültséggel és hittel felvértezett sportember ezzel a teljesítéssel lehetett volna első 2019-ben, második 2018-ban és harmadik 2021-ben, de idén olyan (szó szerint) harcosan futó élmezőny tagja volt, amelyben a nagy magyar rekord csodája végül egy görög és két japán ultrafutó mögé vitte el a célig.

A kérdés persze ilyenkor mindig ugyanaz: miért kell és hogyan lehet ennyit futni?

Nos, talán azért és úgy, mert mi, magyarok tudunk lelkesedni sportolóhőseinkért, van tehát cél, ami előrelendíti a lábakat a hosszú úton, és ezzel párhuzamosan azért is, mert spartathlonistáink teljesítése miatt immár évek, sőt évtizedek óta ezeken az őszi péntek, szombat, vasárnapokon dagadhat a kebel, látva, hallva, olvasva s a sportlapunkban megjelenő fotót nézve, hogy az igazán hosszú távú futásban a világ legjobbjai a mieink.

Na, igen...

Akkor ugyanitt talán azt sem árt megjegyezni, hogy az évben azért van még további háromszázhatvankettő „ultrafutásilag” szinte észrevehetetlen, mély csend kísérte nap is...

Mintha akkor tényleg csak a bolondok futnának, pedig...

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!