Kilencedik olimpiájára készül Vásárhelyi Tamás, az M4 Sport kommentátora

– Szokatlan kissé a másik oldal?
– Inkább fura. Ilyenkor még a sportriporter is izgul.

– Miért?
– Hogy átmenjen, amilyen valójában vagyok.

– Milyen valójában?
– Talán nem olyan komoly, mint amilyennek a közvetítésekben hangozhatok, annál azért jóval lazább vagyok a hétköznapokban. A kommentátori munka viszont szerintem fegyelmezett embert kíván meg.

– Szándékosan fogja vissza magát?
– Nem, inkább csak megadom a tiszteletet a sportolóknak.

– És mit csinál akkor, ha valami extrém eset történik a pályán? Akkor sem billen ki a fegyelmezettségéből?
– Már tizenöt éve közvetítek, így segít a rutin, meg az is, hogy idővel oldódik az ember. Ezt abból is érzem, hogy ha elrontok valamit, már nem agyalok rajta hosszú percekig. Észlelem a hibát, elnézést kérek, és beszélek tovább.

– Azért a közvetítőfülkében ülni és beszélni, odafigyelni mindenre, jóval nehezebb, mint a tévé előtt a fotelban ülve...
– Nem feltétlenül. Nekem legalábbis rááll a szemem a befutókra, a számokra és eredményekre pedig kifejezetten fogékony vagyok. Már gyerekként is szerettem figyelni a végső sorrendet egy szoros futamnál vagy éppen megtippelni, hány méterig repült a síugró.

– Egyébként mindenevő, ami a sportot illeti?
– Alapvetően igen, igyekszem minden sportágban képben lenni, de azért van, amit nem követek annyira közelről. A küzdő- és technikai sportokkal kevés kapcsolatom volt, labdarúgást pedig sohasem közvetítettem.

– Bánja?
– Abszolút nem, képes voltam elengedni, még akkor is, ha a fiatalok kilencven százaléka focikommentátor szeretne lenni. Harmincöt éve naponta olvasom a Nemzeti Sportot is, de talán azon kevesek közé tartozom, akik nem a focihírekkel kezdik a lapot.

– Van kedvenc sportága?
– A sífutás.

– Miért éppen az?
– Magam is szeretem űzni, a bakancslistámon pedig szerepelt a 90 kilométeres svédországi Vasa-futás, amelyet 2006-ban sikerrel teljesítettem. A téli sportágak mindig is lenyűgöztek, annak idején a nyolcvanas években még az osztrák tévé sportadásain nőttem fel Zalaegerszegen, a sífutást pedig mindig is szerettem volna kipróbálni. A há­romszoros olimpikon Bozsik Anna tanított meg engem és a páromat is sífutni, húsz éve rendszeresen járunk velük, ha csak tehetjük, szezononként végigcsinálunk egy-egy általuk szervezett tábort.

– A kedvesét is úgy választotta, hogy szeresse a sportot?
– Talán igen, ennek is lehetett benne szerepe. Az első találkozásunk éppen egy labdarúgással kapcsolatos kutatáshoz volt köthető, amelynek még a Közgázon voltam részese a sportmenedzsment mellékszakirányon. Mivel ő is szereti a sportot, így megérti, hogy a hétvégéim általában ennek jegyében telnek, és ilyenkor kevesebb a közösen eltöltött idő.

– Arra emlékszik, hogyan lett a sport szerelmese?
– A családban nem volt közvetlen előzménye vagy hagyománya a sportnak, így biztos, hogy nem örököltem, szoktam is mondani, hogy első generációs sportrajongó vagyok. Szép lassan alakult ki a kötődés, emlékszem, egy iskolai sakkszimultánra, amelyen én bírtam a legtovább a küzdelmet Bárczay László nagymesterrel, a jutalmam pedig az ókori olimpiákról szóló könyv lett, amit sokat olvasgattam. Meghatározó élményem volt egy 1986-os családi nyaralás is, amikor a foci-vb idején Görögországba utaztunk, a szüleim pedig kitalálták, hogy a nővérem és én ne pusztán utasok legyünk, hanem vállaljunk idegenvezetést. A testvérem Delphoit és a jósdát választotta, én pedig Olümpiát, az ókori játékok helyszínét. Előre felkészültünk, én például még külön térképeket is rajzoltam és úgy kalauzoltam a családot a romok között.

– Aztán mégis a Budapesti Műszaki Egyetem, majd párhuzamosan a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem felé vette az irányt...
– Édesapám mindig azt mondta, hogy abból önmagában nem lehet megélni, hogy szeretem a sportot. Ezt elfogadva jó ideig biztosabb, kikövezett úton haladtam a tanulmányokkal, így lettem előbb villamosmérnök, majd közgazdász is, ám fél szemmel azért figyeltem a lehetőségeket – 2005 őszén pedig meg is történt a „csoda”. Éppen költöztünk, amikor az embernek nemigen van ideje semmi másra, a Nemzeti Sportokat is kupacba gyűjtöttem, mondván, majd az új lakásban elolvasom őket. Ám valamiért az egyiket fellapoztam, abban pedig találtam egy hirdetést: az Eurosport kommentátort keresett.

– Eldőlt a sorsa...
– Valóban így történt, de addig még hosszú volt az út, hogy tényleg közvetíthettem. Előbb egy sportszakmai teszten szűrték ki a jelentkezőket, s két olyan kérdés is volt, amelyre csak én adtam helyes választ.

– Elárulja, melyek voltak?
– Bár azt hittem, hogy a jelentkezők közül sokan ismerik az atlétika történetét, meglepett, hogy csak én tudtam, a legendás Roger Bannister futotta először négy percen belül az egymérföldes távot. A másik kissé beugratós kérdés volt, amely arra vonatkozott, hogy melyik ország nyerte meg az 1998-as téli olimpián a 4x10 kilométeres női sífutóváltót. Nekem persze egyből feltűnt a „turpisság”, hiszen a nők akkor 4x5 km-es távon versenyeztek, így a kérdezett versenyszámban valójában nem avattak győztest Naganóban.

– Innentől párhuzamosan dolgozott mérnökként és kommentátorként?
– Igen, körülbelül négy éven keresztül voltam „kettős ügynök”, napi nyolc órában éltem a megszokott dolgos hétköznapokat, esténként és hétvégente pedig mentem az Eurosportba – előbb próbaközvetítésekre, majd 2006 februárjától már élesben is kommentálhattam. Eleinte még az eredeti szakmám jelentette a megélhetést, amely iránt idővel csökkent a lelkesedésem, majd egy szép nyári napon hirtelen elküldtek a cégtől, mert nem kezeltem megfelelően egy kiemelt ügyfél kérését.

– És a lehető legjobbat tették önnel!
– Szinte boldogan mentem haza, mert azt éreztem, hogy ezzel a sors is azt üzente, hogy végre hivatásszerűen is csak a sporttal foglalkozzak.

– Az olimpiák bűvöletében nőtt fel, mi több, Sydney-be úgy jutott el, hogy megnyert egy olimpiatörténeti vetélkedőt. Majd Athén és Salt Lake City előtt két másikat is. Most pedig ott tartunk, hogy a nyári játékok három alapsportágát, vagyis a tornát, az atlétikát és az úszást Vásárhelyi Tamás közvetíti. Ez hatalmas érdem.
– Én is annak érzem, különösen úgy, hogy ezt mindenféle „hátszél” nélkül érhettem el. Szeretem is ezeket a sportágakat, már gyerekkoromban is követtem őket az olimpiákon.

– Az úszással csak néhány hónapja vált szorosabbá a kapcsolata – nem ijedt meg a nagy feladattól?
– Ijedtségről szó sem volt, inkább örültem az új szakmai kihívásnak. Az persze rögtön átfutott az agyamon, hogy van egy Milák Kristófunk, és azokat a döntőket, amelyekben ő úszik, sokan nézik – ilyenkor még a kommentátor is izgul, ne rontsa el mások élményét.

– A kommentátor forgatókönyve előre íródik vagy menet közben alakul?
– Van, amire fel lehet készülni előre, de ez spontán műfaj. Azt mindenki sejtette, hogy Milák Kristóf megnyeri a kétszáz pillangót a budapesti világbajnokságon, és utána jó esélyekkel indul százon is – én összegyűjtöttem azokat a magyar úszókat, akik egy úszásnemben duplázni tudtak egy vébén. De ha a célba érés után váratlanul megmutatják Kristóf szüleit a Duna Arénában, akkor arra csak úgy tudok reagálni, ha felismerem őket. Egyébként a hirtelen jött feladatoktól sem rettenek meg, gyakori, hogy vészhelyzetben engem hívnak először, hogy ugorjak be valaki helyett, a riói olimpián például két hét alatt tizennégy sportágat közvetítettem.

– Mondja, hány gigabyte-os a memóriája?
– Fiatalon azt hittem, hogy korlátlan, de idővel be kellett látnom, hogy nem tudok mindent fejben tartani, így manapság már „külső memóriákkal” dolgozom. Jobban járok, ha leírom a fontos információkat, így sportáganként saját adatbázist vezetek, sokszor az esemény utáni „adminisztráció” is több napot vesz igénybe. De szerencsés alkat vagyok, mert legalább annyira imádom a munka felkészülési részét is, mint magát a közvetítést.

– Mi a következő nagy feladat? Jelen helyzetben szinte borítékolható, hogy ott lesz a párizsi olimpián.
– Érzem a felelősségét a kiemelt feladatnak és már várom is, különösen a Szajnára tervezett megnyitóünnepséget. Eddig nyolc olimpián jártam – egyen szurkolóként, hármon a párommal, Gabival önkéntesként, a legutóbbi négyen pedig már az M4 Sport kommentátoraként –, így már nem izgulok annyira, inkább csak nyugtázom, hogy jön egy újabb fontos kihívás. És igyekszem felkészülni rá, mert legyen bármilyen régóta is a szakmában a kommentátor, egy sporteseményen mindig történhet valami váratlan.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. november 5-i lapszámában jelent meg.)