Márton Anna: Lelki könnyebbséget ad az anyaság

– Ezúttal tényleg visszatér?
– Igen, végre százszázalékos állapotban vagyok. Mármint egészségügyi szempontból, hiszen nincs már gond a térdemmel, más kérdés, hogy szakmailag mennyire vagyok az. Jövő héten versenyünk lesz, majd meglátjuk – válaszolta Márton Anna, aki a tokiói olimpia után esett át térdműtéten, a rehabilitáció idején áldott állapotba került, és június elején adott életet kisfiának, Vincének. – Október végén átestem egy úgynevezett korrigáló műtéten, emiatt két hónapot veszítettem, ezt azért érzem, meg azt is, hogy bizony újra meg kell szoknom, hogy „Kész, rajt!”-ra induljak a páston, hogy vezetik az asszóimat, hogy végig koncentrálnom kell egy ötös vagy egy tizenötös csörtében. Ez azért nem megy egyik pillanatról a másikra.

– Az ön esetében dupla a csavar, hiszen a műtét utáni visszatérésbe vegyült a szülés utáni újrakezdés is – utóbbi kapcsán hogy érzi, miben volt más a visszarázódás?
– Fizikailag is más volt a szülés utáni visszatérés, hiszen olyan változások történtek a testemben, amelyek máskor nem, egy nyári pihenő során meg aztán végképp nem. A súlyommal nem küzdöttem, inkább azzal volt gondom, hogy elment az állóképességem, az erőm, kicsit nehezebb volt megmozdulni, mint korábban. De nagyon motivált voltam, ez segített az újrakezdésben. Ennek ellenére az első két-három hónap így is kínkeserves volt…

– A visszatérés fizikai oldaláról beszélt, meséljen kicsit a mentálisról is.
– Magam is meglepődtem, hogy viszonylag rövid időn belül sikerült összehangolnom a két életemet, hamar belerázódtam, hogy anya is vagyok, meg sportoló is – e tekintetben egy-két hét hozott csak nehézséget.

– Ez mit jelent?
– Állandóan hívogattam anyukámat, hogy mi van otthon, minden rendben van-e, rohantam haza az edzésekről. De hamar észleltem azt is, hogy Vince jól érzi magát anyával, nem viseli meg, hogy nem én vagyok vele állandóan, továbbra is kiegyensúlyozott, s amikor ez tudatosult bennem, kezdtem megnyugodni, aztán pedig szép lassan kialakult, hogy az edzések mellett Vincére is maradjon elég időm.

– Amikor éppen az egyik életében van, ki tudja zárni a másikat?
– Igen, ez elég jól megy, rám korábban is jellemző volt, hogy amikor belépek a terembe, csak a vívás van, semmi más. Azzal persze, hogy anya lettem, máshová helyeződtek a hangsúlyok is – éppen ezért nagyon kíváncsi vagyok, hogy versenyen mit érzek majd e tekintetben, például mennyire fogok izgulni. Június óta nekem Vince a legfontosabb, ő van a középpontban, ám úgy érzem, éppen ez veszi le a vállamról a terhet. Szeretnék jól teljesíteni a páston, szeretném, ha tavaszra csúcsformába lendülnék, de az, hogy Vince van, lelkileg könnyebbséget jelent.

– Milyen anya Márton Anna?
– Azért még vannak hullámvölgyek… Féltem attól, milyen anya leszek, mert korábban nem éreztem magam anyatigrisnek, de érzem a fejlődést: amiben eleinte béna voltam, mára megy magától. Persze van még bennem rengeteg félelem a jövő kapcsán, a legerősebb az, hogy el kell kezdenem nevelni Vincét, hiszen leginkább rajtam múlik, hogy egy empatikus, tisztelettudó, kedves emberkét faragjak belőle. Ez nagy felelősség, és nem tudom, hogyan kell jól csinálni.

– Ösztönből cselekszik, utánaolvas dolgoknak, vagy, mondjuk, az édesanyjára hallgat?
– Mindegyik igaz. Szerintem bizonyos esetekben fontos, hogy a megérzéseinkre hallgassunk, ám nekem tényleg rengeteget segít az édesanyám. És mellette a nővérem, aki óvónő, tőle sok mindent ellestem már, figyelem, hogyan játszik Vincével, miket tanít neki – nagyon-nagyon jó, hogy ők mellettem vannak. És persze az is segítette a visszatérésemet, hogy tudtam, a távolléteim során anyukám vigyáz Vincére.

– Milyen baba Vince?
– Egy angyal. Nagyon nagy mázlim van vele! Szoktam is mondogatni, szerintem Vince tekintettel van arra, hogy kezdő vagyok és bizonytalan, ezért segít nekem mindenben. Az első perctől kezdve jól alszik, hihetetlenül jó természete van, mosolyog mindig és mindenkire, igazi „nyugibogyó”. Valószínűleg segített az is, hogy az elejétől ahhoz szokott, hogy többen vagyunk körülötte, így nem viselte meg, hogy hét hónapos korában néhány órára eltűntem mellőle – ezt tudatosan csináltam így.

– Már Vincéért is küzd a páston?
– Ezen még nem gondolkoztam. Az már eszembe jutott, milyen érdekes lesz, hogy amikor mi remélhetőleg kint leszünk a párizsi olimpián, azt látja majd, hogy ott versenyzek, ahogyan az is biztosan különleges élmény lesz, amikor a pást mellett szurkolhat nekem. Ezek a képek is erőt adnak nekem.

– Évek óta a női kard hazai vezéregyénisége, de az élet néha furcsa forgatókönyveket ír, hiszen július végén a társai megszerezték a honi szakág első világbajnoki aranyérmét: a Battai Sugár Katinka, Katona Renáta, Pusztai Liza, Szűcs Luca összetételű kvartett győzött Kairóban. Ez azért kettős érzéseket szülhetett, hiszen miközben Vincét dajkálta, az is munkálkodhatott önben, hogy miért akkor, amikor nem vagyok ott a páston?
– Értem, mire utal, de nekem már az is furcsa volt, amikor a lányok a világkupaversenyeken vívtak, nem szoktam hozzá, hogy otthonról nézem őket. De mert tudtam végig, hogy visszatérek, nem voltak bennem negatív érzések, a csodaaranynak is képes voltam örülni – és szerintem örülnie kell mindenkinek, aki benne van a sportágban. Kicsit mindannyiunké is ez az arany, nagyot dobhat a sportágunkon. Függetlenül attól, hogy ott voltam-e a csapatban, vagy nem, nagy előrelépés.

– Engedélyt kaptam a történet megosztására: amikor július végén megérkezett Budapestre az aranyérmes csapat, Gárdos Gábor, a válogatott vezetőedzője szűk körben nyomatékosította, számára a női kardválogatott továbbra is úgy kezdődik, hogy Márton Anna. Mit szól mestere kijelentéséhez?
– Ha sikerül visszarázódnom a versenyzésbe is, ez nem lehet probléma, akkor valóban ott a helyem a csapatban. Ráadásul úgy érzem, a lányok is nagyon vártak, és várnak a versenyeken is. Pusztai Lizának jól jön a pluszsegítség, mert rajta azért nagy volt a teher amiatt, hogy én nem voltam – emlékszem még rá, milyen, amikor egyedül kell vinni egy csapatot, le a kalappal Liza előtt, hogy ilyen fiatalon ilyen nagyszerűen csinálta!

– Tokióban már ott volt a női kardválogatott, aztán jött a világbajnoki arany – ezek után elvárás a párizsi csapat­kvóta megszerzése?
– Igen. Ezzel a világbajnoki győzelemmel a lányok magasabbra tették a lécet, de ez nem baj. Nem véletlenül kiszaladt eredmény, így önbizalmat kell, hogy adjon nekünk, innentől nem lehet megelégedni azzal, ha nyolcba jutunk egy versenyen. Úgy kell pástra lépnünk minden egyes kvalifikációs viadalon, hogy mi igenis ott leszünk Párizsban! Az élsport egyik legfontosabb része, hogy mentálisan erős legyél, hogy legyen önbizalmad, hogy magabiztos légy, és elhidd, képes vagy rá. Ez korábban talán hiányzott a csapatunkból. A lehetőség végig bennünk volt, Kairóban aztán végre a páston is megmutatkozott – ki kell használnunk, élnünk kell vele, hogy jobban tartanak tőlünk az ellenfelek. Remélem, már a júliusi, milánói világbajnokságon pontot teszünk a kvalifikáció végére, mert ha ott és előtte, a krakkói kontinensviadalon jól vívunk, szerintem le is zárhatjuk a kvótaszerzés kérdését.