Vívás: Már ott látom a csapatot a párizsi dobogón – Siklósi Gergely

– Mit mondjak, a dohai Grand Prix-verseny elég egyértelmű volt, egy pillanatig sem izgult az ember Siklósi Gergőért.
– Én is ezt éreztem – reagált a felvetésre Siklósi Gergely, aki a vasárnapi dohai győzelme után hétfő reggel már Budapesten landolt. – Egyetlen asszóm volt szoros, mégpedig az ukrán Ihor Rejzlin elleni, ráadásul vele eddig összesen kétszer vívtam, mind a kétszer kikaptam, így azt is mondhatom, eddig érzett engem, gondoltam, ezúttal változtatok. De a többi asszómban fizikai, mentális és technikai fölényt harcoltam ki, és az ellenfeleim mind elfáradtak. Azt éreztem, „kevesebbek”, mint én – tudatosan építkeztem az elmúlt hónapokban, de azt nem gondoltam volna, hogy ekkora különbség alakul ki közöttünk. Azért vannak olyanok, akik meg tudnak verni, például a csapattársaim.

– Mit jelent az, hogy tudatosan építkezett?
– Az olimpia után pihenni szerettem volna, ám úgy volt, hogy szeptemberben Európa-bajnokságot rendeznek, így három hét után munkába álltam, az Eb-t meg törölték… Egyébként egyéniben nem is indultam volna, a csapat lett volna a fontos, mint ahogy az előző szezonban is ez számított: a ranglista tizenegyedik helyéről a negyedikre léptünk fel. Megbeszéltük az edzőmmel, Dancsházy-Nagy Tamással, hogy az egyéni célokat feláldozzuk a csapat érdekében. És egyébként is fáradt voltam mentálisan, mellette az egyéni versenyekre hiányzott a motivációm is, így aztán nem is tudtam mindegyikre kellően felpörögni. De az volt a legfontosabb, hogy kipihenjem magam, aztán szeptembertől már sokkal erősebb felkészülésbe fogtunk bele.

– Ez lenne a különbség? Ezt látjuk a páston?
– Igen, ez a különbség a tavalyi és az idei szezon között. Az olimpia után nem tudtam extrát beletenni a felkészülésembe, ezt meg is mondtam az edzőmnek.

– Egyébként milyen a kapcsolatuk? Kívülről ideálisnak tűnik.
– Az első évek nehezebbek voltak, aztán megnyíltam neki. Nagyon jó, hogy Tamás az az edző, aki megbízik benned, aki azt mondja, hozd meg te a döntéseket a páston. Partneri a viszonyunk, nem alá-fölé rendelt, ha bármelyikünknek problémája van, azt mindig megbeszéljük.

– Bár korántsem az a típus, aki elkényelmesedik, mégis: mit kell tennie azért, hogy ne higgye el, a pengéje innentől magától is legyőzi az ellenfeleket?
– A legfontosabb, hogy maradjon meg a pengeéhségem, ezért például ezen a héten nem is iskolázom. Egyébként én nem azért vívok, hogy megnyerjem a versenyeket, hanem azért, mert szeretek vívni.

– Na, ez látszott a dohai viadalon is, előfordult, hogy mosolygott, miközben az edzőjét hallgatta.
– Mert kell mosolyogni is! Szerencsére a mi sportágunk nem olyan, hogy a végletekig besavasodunk egy-egy keményebb asszó során, itt igenis érezheti jól magát az ember a páston. De persze előfordulhat, hogy a következő versenyen már az első asszóban megver valaki – kikapni sohasem jó érzés, de a vereségből többet lehet tanulni, mint a győzelemből.

– A tudatos építkezés egyébként azt is jelenti, hogy a vívásán is változtattak? Dohában néha elképesztően pimasz tusokat adott.
– Technikailag változott, fejlődött a vívásom, ha ott leszek a párizsi olimpián, Tokióhoz képest már sokkal dinamikusabb, könnyedebb vívást láthatnak tőlem a szurkolók.

– Remélhetőleg ott lesz, és remélhetőleg nem egyedül. A párbajtőrcsapatunk nagyot lépett előre, és ami legalább ennyire fontos, erős az összhang a válogatottban. Miért ennyire jó ez a csapat?
– Koch Máté, Andrásfi Tibor és Nagy Dávid kétszer nyert csapatban junior-világbajnokságot, vagyis összeszokott együttest alkot, én pedig korban elég közel állok hozzájuk. Igyekszem iránymutatást adni nekik, például azzal, higgyék el, hogy jók. Ketten már a legjobb tizenhatban vannak a világranglistán, remélem, hamarosan Dávid is csatlakozik hozzánk. Szorgalmas, lelkes, jólelkű fiúk, akik már régóta azon dolgoznak, hogy jó vívók legyenek.

– Ön is fiatal még. Hogyan viseli a vezér szerepkört?
– Nem vezér vagyok a csapatban, csupán rangidős. De ha megkérdeznek a srácok, próbálok válaszolni nekik. Úgy látom, még képesek elizgulni egy-egy asszót, én leginkább ezt próbálom oldani bennük. Megmondtam nekik: a kvalifikációs időszaknak ne úgy induljanak neki, hogy jaj, mi lesz, ha nem szerezzük meg az olimpiai kvótát, inkább fogadjuk el, hogy előfordulhat, nem jutunk ki Párizsba. De ha ez történik, akkor sem fognak kevésbé szeretni a szüleink, a barátaink, vagyis nem dől össze a világ ebben az esetben sem. Úgy láttam, ez a felfogás tetszett nekik – és eközben én már ott látom magunkat a párizsi dobogón.

– Kétségkívül nagy erény, hogy két befejező emberünk is van.
– Talán csak a franciáknál van ilyen: nálunk Nagy Dávid mellett én is tudok befejezőként vívni. Sőt, mindenki képes több helyen is vívni, vagyis kiszámíthatatlan csapatot alkotunk.

– Tavaly a csapat érdekeit az egyéni céljai elé helyezte. E tekintetben hogyan fut neki az április elsején kezdődő kvalifikációs időszaknak?
– Szégyen lenne, ha csak egyedül jutnék ki Párizsba… Átéltem már, magányos érzés egyedül ott lenni egy olimpián, és kudarcnak is tekinteném, mert mi az, hogy nem tudom kijuttatni a csapatot a játékokra? Erre a forgatókönyvre nem is gondolok, mert nem élném meg jól – egyedül nem akarok kijutni Párizsba.