„A kenuban egy szál lapáttal kell megoldani mindent” – interjú Vaskuti Istvánnal, a Nemzet Sportolójával

Csípős hideg van, meglehetősen kihalt a BKV Előre csónakháza a Római-parton – igaz, még korán is van, egy óra múlva kezdődik csak az edzés. És még Vaskuti István sincs sehol, a telefonvonal túlvégéről az olimpiai bajnok jelzi: „Három perc, és ott vagyok!”

És valóban.

Az ember egy begördülő csillogó autót vár (azok a fránya sztereotípiák…), helyette két keréken érkezik a Nemzet Sportolója.

„Mondtam, hogy három percre lakom, itt is vagyok” – mosolyog, majd szabadkozik a hideg miatt. Merthogy nemcsak a szabadban, a házban sincs meleg.

A falakról a régi nagyok köszönnek vissza („Jelentős múltú egyesület ez, nemrég csináltam egy kimutatást, abban ott áll feketén-fehéren, hogy több olimpikon is tagja volt a klubnak, közte két olimpiai bajnok, Tatai Tibor és Novák Ferenc.” )

A falak más értelemben is őrzik a múltat: a csónakház sajnos kimaradt a jóból – nem ez a jellemző, hiszen a hazai szövetség nagyon is odafigyelt arra, hogy a sportág bázisait felújítsa. Már-már bocsánatkérően kalauzol minket a bajnok, s a felvetésre, azért dolgozik-e itt, mert közel van, először bólogat, majd szakmai magyarázatba kezd: „Azért ennél volt fontosabb indokom is három éve, amikor nyugdíjba vonultam. Ez pedig az, hogy itt még tűrhető a víz. Benn a városban nagyon limányos és hullámos, ott nem lehet jó technikával evezni.”

– Tényleg unalmasnak találta a kajakozást?
– Igen, ám csak jóval azután, hogy abbahagytam, és jobban beleástam magam a sportág elméleti oldalába, így például többet foglalkoztam a technikával, jöttem rá, azzal, hogy a kajakban kormány van, lényegesen leegyszerűsödik minden.

– Gyerekként ezt csak érezte?
– Nem kötött le a kajakozás, meggyőződésem, hogy abba is hagytam volna idővel. A kenuzás jóval összetettebb.

– De ezt látta kívülről, vagy miért fogalmazódott meg önben a váltás gondolata?
– Ráéreztem. A kenuzás lényege, hogy egy szál lapáttal kell megoldani mindent: az egyensúlyozást, az evezést, a haladást, a kormányzást – ez külön-külön nem lenne akkora szám, ám egyszerre kell csinálni, és ez hozza magával a kenuzás összetettségét. Csak hogy szemléltessem: ha bemennénk az uszodába, és a feszített víztükrű medencébe beletennénk a kenut, belepakolnánk egy nyolcvan kilós krumpliszsákot, körülbelül fél órába telne, amíg beállítanánk, hogy ne dőljön el. Aztán ráfújnék, és eldőlne – ennyire bizonytalan az egyensúlya a kenunak. Ráadásul ha valaki teljes erőbedobással evez, abban a pillanatban, amikor kormányzó mozdulatot is végez, a kenu orrát vagy farát oldalirányba eltolja.

– Mindez az elején sok boruláshoz vezet?
– Van, akinek igen, nekem nem, ráadásul a tanulás folyamata során egyre keskenyebb a hajó, amelyben evezünk.

MINDEN BAJNOKNAK VAN KATTANÁSA

– Zala György azt mondta, ő egyetlenegy borulására emlékszik.
– A kicsi Gyurikát nem ismertem, de a későbbiek során ő azért kifejezetten jó kenus lett.

– Pedig azt mondta, kicsiként a sokadik hajóba tették az edzéseken – az elsőkbe a tehetségesebbeket sorolták.
– Ettől még tartom a véleményem Gyurival kapcsolatban. Egyébként sem jellemző, hogy valakit elküldünk az edzésről, kivéve, ha nagyon bomlasztja a társaságot, vagy valami olyan kihágást követ el, amellyel veszélyezteti a gyakorlást. A flúgosabbakat is megtartjuk, mert belőlük is lehet valaki.

– Ezt jó, hogy említi, mert meggyőződésem, hogy a legjobbaknak van valamiféle kattanásuk, épp emiatt válhatnak bajnokká. Önnek is volt?
– Én is így gondolom, kell egy kattanás. Volt egy kapitánya a sportágnak, Isten nyugosztalja, aki mindent megtett a kajak-kenuért, ám egyvalamit nem értett meg: fűkaszával nem megy.

– Hogy érti?
– Azokból lesznek a legjobbak, akik kilógnak a sorból. Akik gyakorta mások, többet tudnak, ám ha a kilógó fejeket fűkaszával lenyírjuk, a győztesekből érmeseket csinálunk.

– Ön mivel lógott ki a tömegből? Kedves, szerény, alázatos sportolónak és embernek ismertük meg, aki mentes volt a balhéktól.
– Lehet, hogy pusztán azzal, hogy nagyon szerettem kenuzni, ha tehetném és bírnám, még többet eveznék manapság is. Nemrég olvastam valahol: vannak emberek, akikből a vereség sokkal több érzelmet vált ki, mint a győzelem – én is azt tanítom a fiataloknak, hogy ha győzni akarnak, előbb tanuljanak meg veszíteni. De ezalatt nem azt értem, hogy a vereségbe törődjünk bele, sőt, éppen ellenkezőleg! Végig kell gondolni, mi volt az én részem ebben, s mi volt rajtam kívül álló ok – előbbi kapcsán arra kell törekedni, hogy még egyszer ne forduljon elő, utóbbinál meg azt kell megnézni, hogyan tudom legközelebb elkerülni.

– Eddig rendben is van, csakhogy az ön pályafutása igazi sikersztori volt, és már a kezdetektől. Hol tanult meg veszíteni?
– Utáltam veszíteni, győzni annál inkább szerettem, bár a vele járó felhajtást, népszerűséget már kevésbé. Egyszerűen zavarba hoz. Nem vagyok szerény, visszahúzódó ember, de nem élvezem túlságosan a nyilvánosságot. Meg aztán nem vagyok olyan jó fej sem, aki jókat mond, aki szórakoztatja a közönséget... Nincs bennem kisebbségi érzés, tisztában vagyok vele, mit csináltam, mit értem el – de nem becsülöm sem túl, sem alá, tudom, mi az értéke. Én otthon sem raktam ki az érmeimet, mert nem akartam, hogy az az olimpiai bajnok lakása legyen.

WICHMANN TAMÁSNAK NEM KÖSZÖNT ELŐSZÖR

– Fiatalként is két lábbal állt a földön?
– Igen, ezt a szüleimtől hozom.

– A sportolók gyakorta mesélnek vicces és bohém történeteket, amelyeknek részesei voltak. Önről kevésbé hallunk ilyesmit: lefestené nekünk a fiatal Vaskuti Istvánt?
– Hogy milyen is voltam, arról talán másokat kellene megkérdezni, bár sejtem, mit gondoltak rólam. Amikor például a katonaságnál, ahová sportolókkal együtt vonultam be, délutánonként kiengedtek minket a tatai edzőtáborba, én úgy edzettem, mint az állat – azt láthatták a társaim, hogy megszállott vagyok.

– Akkor talán önben ez az a bizonyos plusz, vagy ahogy említettük, a kattanás.
– Minden bizonnyal. Korán kezdtem a sportágat, akkoriban még nem volt jellemző, hogy valaki tíz-tizenegy évesen kenuzik, én is idősebbekkel edzettem. Rendkívül motivált voltam, elég hamar elkapdostam a nagyobbakat, pedig nemcsak fiatalabb, hanem vékony, nyüzüge gyerek is voltam. De nagyon szívós, a viszonylag kevesebb izom pedig rákényszerített arra, hogy még a hajammal is húzzak.

– Igaz, hogy Wichmann Tamásnak nem is köszönt az első találkozásukkor, hanem rögvest megkérte rá, hogy hozza ki a Dunába gurult labdáját?
– Régen rájöttem, hogy sokszor másként emlékszünk ugyanarra a történetre – elmondom, bennem hogyan él ez az eset. De mielőtt belevágnék, elmondom, hogy kicsit elkényeztetett fiúcska voltam abban a közegben, hiszen én voltam a legkisebb. A kedvenc, mindenki Pistikéje, emiatt aztán kellően szemtelenné is váltam. Aztán egy focizás során átrúgta valaki a kerítésen a labdát és beleesett a Dunába. Persze engem, a legkisebbet szalajtottak érte, futottam is, és azt láttam, hogy a stégen nagydarab palik dumálnak. Fogalmam sem volt, kik ők, odaszóltam az egyiknek: hé, haver, hozd már ki a labdámat!

– Ő volt Wichmann Tamás.
– Ezerkilencszázhatvanhetet írtunk, Tamás már világbajnoki ezüstérmes volt, én nem ismertem, nem tudtam, kicsoda. Természetesen jóval magasabb volt nálam, így aztán a mondatom után megfordított, finoman megbillentett a fenekemnél, majd visszafordított maga felé, és azt mondta: kis haver, először is, szia. Másodszor meg: légy szíves, hozd ki a labdámat a vízből. Kicsit megilletődtem, úgyhogy elmondtam a mondatot úgy, ahogy kérte.

– Mikor tudta meg, hogy ki hozta ki a labdát a Dunából?
– Körülbelül három év múlva.

– Úgy vitte vissza a labdát a társaihoz, hogy azt sem tudta, ki segített önnek?
– Hát honnan tudtam volna? Amikorra már igazán beilleszkedtem a közegbe, Tamás pedig világbajnok lett, bevillant: ez az ember hozta ki nekem a labdát a Dunából.

– És mikor lett Pistikéből Pisti vagy István? Egyáltalán: hogyan hívták sportolóként?
– Sokan Pistinek. De akkoriban mindenki kapott becenevet, én Göbös lettem, a mai napig így írok alá.

– Honnan jött ez a név?
– Olyan voltam, mint egy karikatúrafigura vagy mint egy marionettbábu, amelyiknek nagy csomó a válla, a keze, a könyöke – én is vékony voltam, s egyszer valaki azt mondta, göbösen nézek ki. Így lettem Göbös.

– Három olimpiát rendeztek a sportpályafutása alatt. Megtenné, hogy mindegyikről mond egy-egy mondatot? Ami elsőként az eszébe jut.
– Moszkva – egyértelműen a győzelem. De aláhúznám, hogy előtte kimaradt két olimpia, sem Münchenben, sem Montrealban nem nyert a sportágunk aranyérmet, pedig a csapatban ott voltak azok, akiknek győzniük kellett volna. Ebből kifolyólag nekünk is lehetetlen küldetésnek tűnt az aranyérem. De megcsináltuk.

– A Los Angeles-i játékokat csak távolról követhette.
– Van is bennem hiányérzet, hiszen sokkal jobb voltam, mint Moszkvában, ám hogy ebből mi sülhetett volna ki, már sohasem tudjuk meg. Szerintem nem voltunk rosszabbak azoknál, akik ott győztek, ám azt kijelenteni, hogy mi biztosan nyertünk volna, nem lehet.

A MOSZKVAI OLIMPIAI DIADAL (C–2 500 MÉTER)

PARTI JÁNOS ÜZENETE: TE IS ÉGTÉL!

– Szöulban ön vitte a magyar csapat zászlóját a megnyitón.
– Ott már túl voltam csúcson. A megnyitó előtt már itthon is kaptam egy megtisztelő felkérést, hiszen én mondtam az esküt a Vígszínházban. Megkaptam előtte a szöveget, álmomból felkeltve is tudtam, ám amikor ki kellett állnom a zsúfolásig megtelt nézőtér elé, még a lábam is remegett. Szerencsére a zsebemben ott lapult a szöveg: felolvasni is alig tudtam, nemhogy fejből elmondani. Aztán jött az újabb megkeresés, vagyis hogy vigyem én a zászlót a megnyitón. Tudtuk, persze, hogy tudtuk, aki zászlóvivő, az nem nyer – szerencsére azóta ez az átok megtört. Az utolsó napig hezitáltam, elvállaljam-e, végül igent mondtam, és nem is bántam meg, büszke vagyok rá. Ha nem viszem, akkor sem lettem volna jobb. Szöulban hatodikok lettünk, én nyilván nem erre voltam szocializálva... Egyébként a mai napig őrzök egy levelet Parti János szövetségi kapitánytól, amelyet saját kezűleg írt, ez állt benne: „Mondtam, hogy ne vidd a zászlót! Aki viszi a zászlót a megnyitón, az mindig ég. Te is égtél!”

– Keserédes lett így a pályafutása vége?
– Négy év hosszú idő egy sportpályafutásban, nem mindegy, hogy az ember a csúcs felé halad, ott van fent vagy már lefelé jön. De évtizedekkel később kiderült más is, például az, hogy asztmás vagyok. Erős akaratú ember vagyok, lehetetlen dolgokra persze én sem vagyok képes, ám amit elhatározok, amiről tudom, hogy igenis képes lehetek megcsinálni, azt meg is csinálom. De amikor egy nyári futóedzésen azzal szembesültem, hogy nem azt az időt futottam, amelyet elterveztem, és másodjára sem ment, az törést okozott. Onnantól éreztem, hogy már nem fog semmi sem úgy menni, mint korábban. Addig azt, amit eldöntöttem, meg is csináltam.

Az utolsó mondatoknál fél szemmel már az időközben megérkező tanítványokat figyeli a mester. Moszkva bajnoka – a Nemzet Sportolója, akit a fiatalok tegeznek, ám tisztelnek. És ebbe belefér az is, hogy amikor Vaskuti István a meglehetősen borongós időjárás miatt egyiküknek szól, hogy a napszemüveg talán ezúttal felesleges, érkezik is a mosolygós válasz: „Na de István, a megjelenés mindig fontos!”

FÉNYKÉPEK VASKUTI ISTVÁN ALBUMÁBÓL

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. március 4-i lapszámában jelent meg.)