Az út meg a vége – Kovács Erika jegyzete

Lőttek az éjszakának, de kit érdekel, ha az olimpiai kvóta megvan!

De megvan, meglesz...?

Koromfekete volt már az éj, amikor férfi párbajtőrözőink még mindig a páston küzdöttek: a riói olimpia előtti utolsó kvalifikációs világkupaversenyt Vancouverben rendezték, az időeltolódás miatt nem lehetett szó alvásról – ráadásul az a vk-viadal az izgalmak miatt sem adott esélyt még a bóbiskolásra sem.

A Boczkó Gábor, Imre Géza, Rédli András, Somfai Péter összetételű kvartett a nyolcaddöntőben a cseheket intézte el, s ekkor történt, hogy Dél-Korea „kizúgott” az észtek ellen: anélkül, hogy mélyebben elemeznénk az akkori helyzetet, összegezzünk úgy, hogy innentől a saját kezünkben volt a sorsunk.
Csak éppen azt nem tudtuk, hol az út vége...

És hát a saját kezünkben a sorsunk kitételt sem volt egyszerű hozni, merthogy a negyeddöntőben jöttek a(z akkor is) világelső franciák – a hirtelen halálban adott tus magyar győzelmet jelentett, viszont a riói látómezőbe betüremkedtek az észtek és a kazahok is.

A négy közé jutásunk tehát még nem hozott kvótát, hiába számoltunk vele előzetesen, Vancouverben menet közben íródott minden, hiszen ha akár az észtek, akár a kazahok nyerik meg a vk-viadalt, megelőznek minket a rangsorban.

Az elődöntőben megvertük az észteket (megint a hirtelen halálban), ám a másik ágon meglepetésre a kazahok legyőzték az ukránokat.

Előtte néhányszor már dobáltam a telefonomat az éjszaka folyamán, de itt, ezen a ponton kicsit erősebben csaptam oda az asztalra: hihetetlen, hogy újabb és újabb akadályt ugranak át a srácok, de még mindig nem örülhetnek.

És mi sem.

A magyar–kazah döntő tétje persze a vk-arany, de kit érdekel az érem, amikor a győztes viszi a riói kvótát?

„Egész nap azt éreztük, ez megvan, de még nem elég. A negyeddöntőben megvertük a franciákat, kiderült, ez sem elég. Aztán győztünk az észtek ellen, és még az sem volt elég. Vége a napnak, és lassan felfogjuk, már nem jön több ellenfél” – a sok csatát megélt Imre Géza még aranyéremmel a nyakában is alig hitte mindazt, ami Vancouverben történt.

Hogy Megyeren, a lassan-lassan hajnalodó kertvárosi csendben én hogyan ünnepeltem, hagyjuk is, ám akárhányszor szóba kerül a vívók olimpiai kvalifikációja, minduntalan eszembe jut ez az éjjel, amelyik tényleg sohasem akart véget érni...

De megvan, meglesz...?

Koromfekete volt már az éj, amikor férfi párbajtőrözőink még mindig a páston küzdöttek: a riói olimpia előtti utolsó kvalifikációs világkupaversenyt Vancouverben rendezték, az időeltolódás miatt nem lehetett szó alvásról – ráadásul az a vk-viadal az izgalmak miatt sem adott esélyt még a bóbiskolásra sem.

A Boczkó Gábor, Imre Géza, Rédli András, Somfai Péter összetételű kvartett a nyolcaddöntőben a cseheket intézte el, s ekkor történt, hogy Dél-Korea „kizúgott” az észtek ellen: anélkül, hogy mélyebben elemeznénk az akkori helyzetet, összegezzünk úgy, hogy innentől a saját kezünkben volt a sorsunk.
Csak éppen azt nem tudtuk, hol az út vége...

És hát a saját kezünkben a sorsunk kitételt sem volt egyszerű hozni, merthogy a negyeddöntőben jöttek a(z akkor is) világelső franciák – a hirtelen halálban adott tus magyar győzelmet jelentett, viszont a riói látómezőbe betüremkedtek az észtek és a kazahok is.

A négy közé jutásunk tehát még nem hozott kvótát, hiába számoltunk vele előzetesen, Vancouverben menet közben íródott minden, hiszen ha akár az észtek, akár a kazahok nyerik meg a vk-viadalt, megelőznek minket a rangsorban.

Az elődöntőben megvertük az észteket (megint a hirtelen halálban), ám a másik ágon meglepetésre a kazahok legyőzték az ukránokat.

Előtte néhányszor már dobáltam a telefonomat az éjszaka folyamán, de itt, ezen a ponton kicsit erősebben csaptam oda az asztalra: hihetetlen, hogy újabb és újabb akadályt ugranak át a srácok, de még mindig nem örülhetnek.

És mi sem.

A magyar–kazah döntő tétje persze a vk-arany, de kit érdekel az érem, amikor a győztes viszi a riói kvótát?

„Egész nap azt éreztük, ez megvan, de még nem elég. A negyeddöntőben megvertük a franciákat, kiderült, ez sem elég. Aztán győztünk az észtek ellen, és még az sem volt elég. Vége a napnak, és lassan felfogjuk, már nem jön több ellenfél” – a sok csatát megélt Imre Géza még aranyéremmel a nyakában is alig hitte mindazt, ami Vancouverben történt.

Hogy Megyeren, a lassan-lassan hajnalodó kertvárosi csendben én hogyan ünnepeltem, hagyjuk is, ám akárhányszor szóba kerül a vívók olimpiai kvalifikációja, minduntalan eszembe jut ez az éjjel, amelyik tényleg sohasem akart véget érni...

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!