Szilágyi Áron: A vk-arany arra jó, hogy koncentrálhatunk az Eb-re és a vb-re

Tényleg megköszönte Szatmári Andrásnak, miután a döntő utolsó asszóját 14:4-re elveszítette, hogy önnek is hagyott némi feladatot a fináléban?
Valóban ezt mondtam Andrisnak – válaszolta mosolyogva Szilágyi Áron. – Egyfelől kicsit meg akartam nyugtatni őt, mert láttam, hogy őrlődik, amiért beleszaladt abba a vereségbe, másfelől nem akartam letargiába kerülni, pláne nem akartam, hogy az ellenfél kerüljön lélektani előnybe. Így aztán igyekeztem mosolyogva, vidáman bekötni, bár egytusos hátrányba kerültünk, de tudtam, hogy nincs veszve semmi, abban pedig bíztam, ha megcsinálom az akcióimat, meglesz a győzelem.

Egészen furcsa volt a kvalifikációs időszak első csapatversenye, sorra botlottak az esélyesek – kivéve a magyar együttest.
Fontos és különleges volt a madridi világkupaverseny, emlékszem, a tokiói olimpia előtt is a spanyol fővárosban indult a kvalifikációs időszak, s ahogyan akkor, ezúttal is érződött, hogy más a tét – feszültebb volt mindenki, jobban akarta a sikert. Nekünk viszont magabiztosságot adott az állandóság, hogy tudtuk, ki hol vív, kinek mi a feladata. Ez adta az erőnket, így aztán míg például az a dél-koreai csapat, amelyik az elmúlt években leginkább nyerni szokott, kiesett már a nyolcaddöntőben, mi haladtunk előre ellenfélről ellenfélre, és ha nem is könnyen megnyert asszókkal, de hoztuk a győzelmeket sorban.

A törökök elleni negyeddöntőben volt miért izgulnunk. Ön egy pillanatig sem aggódott?
Nagy kihívás számunkra, hogy minden asszót küzdelemként kezeljünk, s még csak eszünkbe se jusson, hogy pusztán a technikai tudásunkkal és a tapasztalatunkkal mindenkit legyőzünk. Folyamatosan úgy vívni, hogy harcosak, motiváltak legyünk, hogy a megfelelő dinamikával mozogjunk a páston, nem olyan egyszerű. Én is idegesebb voltam a kelleténél, amolyan nap eleji formát mutattam, ráadásul abban az asszóban Gémesi Csanád ápolásra is szorult, szerencsére a beugró Decsi Tamás nagyszerűen vívott, fordított is, úgyhogy valóban nem volt könnyű asszó az – szélesedik a mezőny, a törökök mellett a japánok, a kínaiak és az egyiptomiak is sokat fejlődtek, mindegyikük igyekezett már borsot törni az orrunk alá, eddig, hála Istennek, minden próbálkozásukat letörtük.

Vagyis az olaszok elleni elődöntő azért is volt simább, mert ott egy igazi nagycsapattal találkoztak, s ott nem a szó szoros értelmében kellett harcolniuk?
Szeretek az olaszok ellen vívni, mert ellenük tényleg vívni lehet: technikásak, akciókkal akarnak tust adni, vagyis van mire reagálni a páston. Annak nagyon örültem, hogy az elődöntőben már az elejétől egyértelművé tettük, mi vagyunk az esélyesebbek.

Bár rutinos, tapasztalt vívók alkotják a magyar kardcsapatot, mégis adódik a kérdés: mit kellett ahhoz tenniük, hogy a döntőre ne csak a pengéjüket küldjék fel a pástra, mondván „csak” az amerikai gárda az ellenfél?
Éppen erről beszélgettünk a döntő előtt, és talán nekem ment a legnehezebben mindez, amit az is mutat, hogy az első asszómban csúnya vereséget szenvedtem az egyik fiatal amerikaitól – aztán sikerült tudatosítani magunkban és magamban, hogy egy ez ugyanolyan komoly döntő, mintha azt a dél-koreaiak, a németek vagy éppen az olaszok ellen vívnánk. Az ellenfelünket repítette a meglepetés ereje, az, amellyel eljutottak a döntőig, ám egyetlen pillanatig sem gondoltam arra, hogy elveszíthetjük a finálét, végig azt éreztem, kézben tartjuk a meccset.

A vk-arany után máris akadnak, akik azt mondják, innentől nincs kérdés, férfi kardcsapatunk ott lesz a párizsi olimpián. Azért ne kiabáljunk el semmit, hiszen hosszú még a kvalifikációs időszak.
Éppen ezért én inkább azt mondanám, hogy ez a vk- arany arra volt jó, hogy innentől koncentrálhatunk a két nagyon fontos versenyünkre, a kontinensviadalra és a világbajnokságra. Egyáltalán nem baj, hogy ennek a két viadalnak számunkra nem a kvalifikáció lesz a tétje, hogy nem kell számolgatnunk, van-e még esélyünk, és én szeretném is elfelejteni, hogy a kvótákért folyik a harc – csak a versenyekre, az Eb-re és a vébére akarok figyelni.

Illetve – gondolom – a magánéletére is, hiszen hamarosan apa lesz.
Általában szépen megfér a sport és a magánélet egymás mellett, egyensúlyban vannak az életemben, és ez továbbra is így van. A kettőt külön kezelem, úgy érzem, egyik csak erősíti a másikat.