Vívás: Márton Anna sérülten vág neki az olimpiának

– Bár a műtéte és sérülése utáni visszatérése nagyszerűen sikerült, hiszen nyolcas táblákat „fogott”, mi több, május közepén a batumi világkupaversenyen bronz­érmet szerzett, nem lehetett nem észrevenni, hogy a műtött lábával gondok vannak… Hogy van?
– Valóban gondjaim voltak a lábammal Batumiban, így a verseny után rögtön keze­lő­orvosomhoz, Kállay Tamáshoz siettem – kezdte Márton Anna (BVSC-Zugló), aki a tokiói olimpia után feküdt műtőasztalra, miután a játékokon és előtte is sérülten vívott. – A konzultáció során megtudtam, hogy a térdszalagom biológiai beépülése nem történt meg, fokozatosan lazul, tágítja a helyét, egyre kevésbé látja el a funkcióját, így a térdem is egyre instabilabb. Ezt éreztem is az elmúlt hetekben.

– Mintha visszarepülnénk az időben, és a Tokió előtti hónapokban járnánk.
– Mert ott is tartunk. Ezeknek a műtéteknek a harminc százaléka így végződik, vagyis elmarad a biológiai beépülés – „sikerült” belecsúsznom ebbe a harminc százalékba…

– Ezek után újra fel kell tennem a kérdést: hogy van?     ­
– Csalódott vagyok, azt hittem, magam mögött tudhatom azt a nehéz időszakot, ami­kor gyakorlatilag térdszalag nélkül vívtam, és végre koncentrálhatok a fel­ad­a­­tomra, élvezhetem a vívást. Mert a folytonos stressz, hogy vajon mi történik a térdemmel a páston, lelkileg megviseli az embert. Igen, csalódott vagyok, hogy mégsem tudtam ettől megszabadulni, de nem tudok mit tenni: előre kell néznem.

– Bámulatos az akaratereje, a hite.
– Pedig amikor szembesültem a helyzettel, úgy éreztem, összeesküdött ellenem a világ. De igyekszem úgy felfogni, hogy elém valaki vagy valakik ezt a kihívást állították – magasabbra került a léc, de át kell ugranom, ráadásul nem szeretnék a csapattársaimnak sem csalódást okozni.

– Merthogy az eredmények azt mutatják, hogy világbajnoki arany ide vagy oda, a csapatnak szüksége van Márton Annára.
– Amikor Batumiban az első csapatasszó után kiszálltam, mert nem bírta a térdem a terhelést, lelkileg összezuhantak a lányok. Az ráadásul már az első kvalifikációs verseny volt, mindenki feszültebb volt, és a tusaimra is szüksége lett volna a csapatnak.

– A csapatkvótát egyáltalán nem lesz könnyű kiharcolni. Miként látja, a világbajnoki cím segíti vagy hátráltatja a társakat?
– A vébéarany után sokan elkönyvelték, hogy a női kardcsapat biztos párizsi induló, csakhogy a gyakorlatban minden más, a mezőny sokkal erősebb, mint Tokió előtt volt, és hát a lányok sem feltétlenül kezelik jól ezt a sikert, mert ahelyett, hogy erőt, önbizalmat adna nekik, teherként nehezedik rájuk. Hiába képesek bármire, a megfelelési kényszer blokkolja őket.

– Tehát minden szempontból kell egy vezér a csapatba.
– Felelősnek is érzem magam ezért a társaságért. Az elvárással én is szembesülök, ám az anyaság e tekintetben is megváltoztatott: amióta Vince megszületett, a hangsúly máshová került, így a nyomást is jobban kezelem. Már nem úgy vágok neki egy versenynek, hogy nekem mindenáron nyernem kell, mert különben összedől a világ, hanem úgy, hogy a páston szeretnék kiadni magamból mindent.

– Mivel az olimpia közelsége miatt nincs idő újabb műtétre, kénytelen ismét a bizonytalanság érzésével vívni. Bár már volt része hasonlóban három évvel ezelőtt, mégis, hogyan tudja elterelni a gondolatait, mit tesz, tehet azért, hogy a félelem ne írjon felül mindent?
– Akinek nem volt része ilyesmiben, el sem tudja képzelni, milyen az, amikor az ember térde instabil. Nem fáj folyamatosan, ám irányváltásoknál például gyakorta kiugrik a helyéről. Márpedig a vívás lényege éppen ezekben a gyors mozdulatokban van. Egyébként nem a fájdalomtól félek, mert azt már elrendeztem magamban, hogy újra úgy kell végigmennem a kvalifikációs időszakon, mint Tokió előtt. Sokkal fontosabb, hogy vigyázzak magamra és figyeljek: nem szabad elengednem magam, mert ha nem koncentrálok eléggé, rá is sérülhetek, ez hordozza magában az igazán nagy rizikót.