Legyünk türelmesek! – Kovács Erika publicisztikája

ÉVEK ÓTA hordozom magamban ezt az egészet: a történetet, a helyzetet, magát a folyamatot, s miközben keresem-keressük a miérteket (nem nagyon kell ám kutatni…), a sportág alapvetéseihez (kulturált ember nem vádaskodik, pláne nem „böfög” oda, ahová kötődik) tartva magamat, hallgattam. Eddig.

Több oka is van annak, hogy így történt: túl a személyes érintettségen, tényleg nem gondoltam, hogy ezt bele kellene kiabálni a nagyvilágba, csakhogy közben feszített a kialakult helyzet – nemcsak engem, a sportágban élőket is. Legalábbis sokakat közülük.

Nevezzük meg végre a sportágat: vívás. Rögvest szűkítsük is tovább a kört: férfi kardvívás, mármint a magyar. És mondjuk ki: a magyar férfi kardvívás rég nem látott nehéz helyzetben van.

Szomorú, hogy így van, ám legalább ennyire szomorú, hogy ennek kialakulásához (másként: a jelenhez) sokan asszisztáltunk. De most már – kicsit a korábbi hallgatás okán is – kutya kötelességünk asszisztálni ahhoz is, hogy újra kisüssön a nap ebben a szakágban is. Merthogy eddig csak a kirakat volt impozáns és pompázatos, menet közben viszont a raktár kiürült. Hogy ezt mindenki értse és most már lássa is, menjünk vissza majdnem egy évtizedet!

Akkortájt kezdett el csillogni a kirakat – újra, ez utóbbi kitételt készséggel elismerem. Számolatlanul születtek a cikkek (itt, a Nemzeti Sportban is), amelyek arról értekeztek, hogy alig-alig van olyan verseny (világ- és Európa-bajnokság, aztán olimpia, meg persze a világkupa-viadalok), amelyen a férfi kardcsapat ne állna dobogóra. A szakág szerelmesei örültek a sikereknek (tényleg, tiszta szívből!), hiszen a mindenkori négyes tagjai tényleg káprázatos megoldásokra voltak képesek a páston – és képesek még ma is, noha az időt azért ők sem tudták és tudják megállítani…

Az ember viszont azt gondolná, hogy a jövőre mindenki gondol, sokan nemcsak a sajátjukéra, hanem szélesebb körben látva, akár másokéra is, de fogalmazzunk úgy, a férfi kardvívás jövőjére azért a fegyvernemben dolgozóknak minimum illik figyelniük. Mert ha már a kirakatos példát hoztam, vigyük tovább ezt: a legszebb ruha is elkopik idővel. De legalábbis néha jó másikat felvenni helyette – még ha azt a próbababára aggatottat annyira szerettük (szeretjük!) is. Sokszor elhangzott a szakág berkein belül, a 2001-es korosztály annyira erős, hogy rég látott együtt ilyen tehetségeket a honi kardvívás, és ezek a fiúk ezt be is bizonyították. Többször is. Elég csak visszakeresni a korosztályos világversenyek sikereit, ott bizony voltak érmek – mégpedig dögivel. De akárcsak az egy meg két és három, négy évvel idősebb, egykor szintén tehetségesként elkönyvelt kardozók, ennek a korosztálynak a tagjai sem képviseltetik már magukat a magyar vívásban, egyetlen ember maradt hírvivőként közülük, Rabb Krisztián.

A többiek a tanulást választották, mert hiába az egészen magas szinten is sokat hangoztatott kijelentés, mondván, figyelni kell a fiatalokra, el kell érni, hogy a sportot és az egyetemet össze lehessen egyeztetni – magas szinten is. Nem lehet. Ha nem kapsz lehetőséget, ha nem tudsz napi szinten a legjobbakkal készülni, ha nem érzed, hogy megbecsülnek, bizony előbb-utóbb feladod. Vagy legalábbis az esetek nagy többségében így dönt egy fiatal, ha meg olyan pályát választ, amelyik iránt már az egyetemi évek során elhivatottságot érez, biztos, hogy feladja – mármint a versenyszerű sportolást.

Mert az ember már csak olyan, hogy kellenek neki a visszajelzések, a menet közbeni „simogatások”, az elismerés, hogy igen, jól csinálod. Már ha csinálhatja egyáltalán…

A vívás az egyik legklasszabb sportág a világon, mármint az én olvasatomban, sosem fogom bántani – miért is tenném, hiszen telis-tele van remek emberekkel. Miért is tenném, hiszen sorban hozza a sikereket a világversenyekről, s öröm minden találkozás a benne élőkkel. De ahhoz, hogy meglegyen az a bizonyos tiszta lap, egyszer végre ki kell mondani, és el kell ismernünk: a magyar férfi kardvívás az előző években nagyon nehéz helyzetbe lavírozta magát…

Igen, a sikerek dacára került egyre nehezebb helyzetbe ez a szakág, hiszen most úgy kell csapatot építeni a meglévő mellé, köré, idővel pedig a helyébe, hogy sokkal kisebb a merítési lehetőség. Hála istennek, tehetségek azért mostanság is akadnak, csakhogy még fiatalok, és akkor vagyunk őszinték, ha kimondjuk, leírjuk: fájni fog még jó ideig, hogy kikopott az a nagyon tehetséges korosztály. Hagytuk, hogy kikopjon…

Ezen változtatni már nem tudunk (bár megjegyzem halkan, hogy vívásban a 23-24 esztendős sportoló még kifejezetten fiatalnak számít…), tanulni viszont tudunk belőle – és a sportágat szeretőket, a benne dolgozókat ismerve okkal bízhatunk abban, hogy fognak is belőle tanulni! A mi feladatunk (a mi a szurkolókat és az újságírókat is rejti) az, hogy kellő türelemmel álljunk a jelenhez, s ne várjuk, hogy a próbababák egy pillanat alatt új ruhát, ruhákat kapnak. Az „alkotás” hosszú folyamat, bármiről is legyen szó: egy trendi ruha elkészülte sem két perc, egy csapat felépítése még kevésbé az. De nem lehetetlen küldetés az építkezés, sőt!

Már kinyíltak a kapuk (hála istennek – még ha fáj is a szívem, hogy csak mostanra…), már együtt készülnek a fiatalok és az idősebbek, az utóbbiak ráadásul hihetetlenül alázatosak, kifejezetten nyitottak arra, hogy segítsék az úton éppen csak elindulókat – ezzel pedig nagyon is sokat tesznek azért, hogy újra csillogjon az a kirakat, de ezúttal úgy, hogy a raktárba is kerüljön egyre több szép holmi. S teszik ezt úgy, hogy közben igyekeznek megtartani a nemzetközi elitben elért helyüket. Mert ne feledjük, a vívásban kulcsfontosságú a világranglista, ha (nagyon) lejjebb csúszunk rajta, az visszaüthet – már a legkisebb viadalokon is. Az esetleges visszakapaszkodás terhe csak tovább nehezítené a jelenlegi helyzetet.

A január végi tizenkettedik hely a plovdivi világkupaversenyen nem feltétlenül pofon volt, pedig fájt, mégpedig kegyetlenül, sokkal inkább rámutatott a jelenre. Meg arra, milyen rettenetesen nehéz helyzetben van a magyar kardvívás. A szombati padovai vk-negyedik hely persze már tetszetősebb egy fokkal – de csak akkor, ha látjuk a valót, azt, hogy ezt az eredményt valójában három, csapatban olimpiai ezüstérmes vívó hozta.

Plovdivban és Padovában is volt egy-egy fiatal a kvartettben (az ebben, de kizárólag ebben az olvasatban a 23 évével „öregnek” számító Rabb Krisztián mellett), de kell is, hogy így legyen, mert kell nekünk a férfi kardvívás! Most is – a jövőben is.

Hogy legyen a jövőben is, na, ahhoz kell a türelem, a végtelen fajtából való: ne bántsuk a csapatot és az edzőket egy-egy újabb pofon esetén, inkább bízzunk bennük, és legyünk mellettük. Lássuk meg, hogy – talán tényleg – elkezdődött az építkezés. Ha késve is, ha éveket elvesztegetve is, de megindult a folyamat. Ez pedig reményt adhat. Mármint nekünk.

Az építkezésen dolgozóknak a remény kevés, azzal, pusztán csak azzal előrébb és feljebb nem jutnak, de a türelmünk, a bátorításunk, a kitartásunk mellettük erőt adhat nekik. És a hitüket is erősítheti.

Hallgattunk – eddig. Mostantól ez változik, hallatnunk kell a hangunkat, leginkább így: hajrá, magyar férfi kardvívás!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!