Nyughatatlan nyugdíjas – Moncz Attila publicisztikája

NAGYON NEHÉZ MEGMONDANI, melyik jelenet mutatja meg a legjobban Gregg Popovich személyiségét. Az, hogy a tokiói olimpia kosárlabdatornájának megnyert döntője után hálája jeléül Draymond Green odaadta neki, a szövetségi kapitánynak a cipőjét, amit aztán a kölcsönös tisztelet jegyében a San Antonio Spurs vezetőedzője a következő Golden State Warriors elleni mérkőzésen viselt. Vagy az, amit az ESPN írt róla, hogy bárhova dobunk el egy követ az NBA-ben, biztosan olyan szakembert talál el, aki az ő három évtizedes San Antonió-i regnálása alatt lett „senkiből valaki”. Elég arra gondolni, hogy a ligában jelenleg kispaddal büszkélkedő szakemberek közül Ime Udoka (Houston Rockets), Steve Kerr (Golden State Warriors), Doc Rivers (Milwaukee Bucks), Will Hardy (Utah Jazz), Brian Keefe (Washington Wizards) és Quin Snyder (Atlanta Hawks) is játékosa vagy segítője volt Popovichnak (de a korábbi trénerek közül ugyanez igaz például Mike Budenholzerre, Monty Williamsre, Taylor Jenkinsre és Mike Brownra is), míg az általános igazgatók közül a minap az év GM-jének megválasztott Sam Prestinek (Oklahoma City Thunder) és Sean Marksnak (Brooklyn Nets) akad kapcsolódási pontja az öreg mágushoz.

Ennek tükrében nem túlzás azt állítani, az elmúlt három évtized legnagyobb hatású vezetőedzője köszönt el a kispadtól a múlt héten. Gregg Popovich belátta, a tavaly novemberi agyvérzése után már nem lehet tovább égetni mindkét végén a gyertyát, és 76 évesen elég lesz neki a kosárcsapat működtetéséért felelős elnöki pozíció a San Antonio Spursnél. Huszonkilenc évig volt vezetőedző a texasiaknál (és sehol máshol az NBA-ben), az övé a legtöbb győzelem az alapszakaszban (1422) és úgy általában (1592), egyedülálló módon sorozatban 22-szer vitte be a rájátszásba a csapatát, és bár aranygyűrűkből (5) Phil Jackson (11) és Red Auerbach (9) is többet gyűjtött nála, megkerülhetetlen tényező a „minden idők legjobbja” cím odaítélésénél.

„Sohasem kérte az elismerést azért, amit a csapatai elértek vagy azért a szerepért, amit játékosok és edzők generációinak a fejlődéséből vállalt. Az, ahogyan őszintén és alázattal irányított, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy csaknem harminc éven keresztül rendkívüli sikereket ért el vezetőedzőként a ligában. Bár, ha kellett, nagyon egyenes is tudott lenni” – méltatta a szerb apától és horvát anyától már East Chicagóban született Popovichot Adam Silver, az NBA komisszáriusa.

Silver tudta, tudja, miről beszél, hiszen ha valakinek, neki, illetve elődjének, David Sternnek szép mennyiség jutott a Pop-szóvirágokból. Silver még a nagyfőnöksége előtti időszakban az NBA Entertainment elnöke volt, az ő érájában benne volt a chicagói Michael Jordan-korszak vége, valamint a Kobe Bryant, Shaquille O’Neal kettős lakerses tündöklése és bukása is. De a legemlékezetesebb telefonbeszélgetést egy kis piacú csapat, a San Antonio Spurs akkor még messze nem ilyen magasan jegyzett, légierőkadétból szakvezetővé lett edzőjével folytatta. Popovich derekasan üvöltözött vele, mert csapatáról olyan félperces promóciós anyagot mert készíteni, amelyben egy játékos a csapattársai felett állt. Talán a fogalmatlan hülye (merthogy sohasem vezetett csapatot, így gőze sem volt arról, ez miképp hathat egy együttes kémiájára) volt a legenyhébb jelző, amit Popovich használt Silverre. „Ez csakis Pop elképesztően erős hitéről szólt, hogy senki, egyetlen játékos sem lehet nagyobb a csapatnál, illetve, hogy a bajnokság megnyeréséhez minden részletre oda kell figyelni, méghozzá a kellő intenzitással” – mondta utóbb Silver.

Ebbe a körbe tartozott a játékosok egészségére és kellő pihenőidejére való figyelés is. Ma már divatos szóval load managementnek hívják, amit Popovich a tízes években elkezdett használni. Ha úgy érezte, valaki fáradt, kihagyta és pihenőre küldte. Ha több játékosnál egyszerre vette észre ugyanezt, egyszerre adott mindegyiküknek szabadnapot. Az sem zavarta, ha ezt országos televíziós csatornán közvetített slágermérkőzésen kellett megtennie. Előbb nézte az embert a tanítványaiban, és csak aztán a játékost. Ha ez 250 ezer dolláros büntetéssel járt, elvállalta. Mint 2012 novemberében, amikor az idegenbeli túrán lévő Spurs­nek öt napon belül négy meccset kellett megvívnia, az utolsót a LeBron Jamesszel, Chris Boshsal, valamint Dwyane Wade-del felálló Miami Heat ellen. Pop „beintett” (okosan a nagy nyilvánosság előtt, hogy hatása is legyen), és Tony Parkert, Danny Greent, Tim Duncant, valamint Manu Ginóbilit (a miheztartás végett: az idény végén Kawhi Leonarddal kiegészülve ők alkották a Spurs döntőbeli kezdőcsapatát) hazaküldte pihenni. Mindenképpen nyert vele, úgy gondolkozott, hiszen ha nem játszanak a kulcsemberei, az jó, ha a fakó megveri a „nagy” Miamit, még jobb, ha pedig kikap, kit érdekel az alapszakaszban. (Egyébként ötpontos vereség lett a vége, de egy perccel a lefújás előtt még csak „közte egy” volt.) Egyedül David Stern, az NBA akkori nagyfőnöke nem osztotta a nézeteit, és a nézőkkel, valamint a ligával szembeni tiszteletlenség miatt negyedmillió dolláros büntetést szabott ki rá.

Ma már „üzemszerűen” működik a rendszer, akárcsak a hárompontos dobások vagy a külföldi játékosok folyamatos és magas szintű foglalkoztatása. Mindkettőben Popovich úttörő szerepet játszott. A triplákat eleinte utálta, unalmasnak és a kosárlabdához méltatlannak találta. Majd elkezdett elemezni, rájött, hogy ha Duncanre a védők dupláznak, a saroktripla gyilkos fegyver lehet. Ettől kezdve Bruce Bowen, Danny Green és Matt Bonner tüzelhetett. Bowen például a Spursnél elengedett triplái 84 százalékát a sarokból dobta, 42.4 százalékos pontossággal. Eközben bónuszként azt is megtanította a csapatának, hogyan kell a „triplavetőkkel” szemben védekezni. És ő volt az, aki egyre jobban épített a külföldiekre, például az argentin Ginóbilire vagy a francia Parkerre. Akkoriban még inkább furcsa szemmel néztek rá, ma pedig ott tartunk, hogy a 2024–2025-ös évad rajtjánál 43 országból 125 külföldi játékos szerepelt az NBA-csapatok keretében, a legutóbbi hat MVP pedig nem az Egyesült Államokban született.

Ezeket elsősorban a benne rejlő empatikus képességeinek köszönhetően tudta megtenni. Bármilyen hátterű emberrel képes volt kapcsolatot teremteni, és lehetett bármilyen kemény is (erről Duncant vagy David Robinsont kellene megkérdezni, amikor alpári stílusban „vette elő” őket a videózások során), a végén mindig ember volt. „Lehet, úgy tűnt, kikezdett veled, de tudtad, egyben törődik is veled. A legnagyobb vezetők folyamatosan törődnek azokkal, akiket irányítanak, és az általuk vezetettek tudják, hogy a törődés őszinte” – méltatta őt korábbi mentora, Larry Brown. Hogy ez mennyire igaz, a távozása alkalmából összehívott sajtótájékoztató megmutatta. Két hajdani játékosa, a Spurs két legendája, Duncan és Ginóbili testőrként vigyázta minden lépését, és segített neki mindenben. Illetve, ha kellett, együtt nevetett a tömeggel, midőn meglátta Popovich melegítő alatti szerelését. Elöl a Főnök (El Jefe), hátul pedig a „Popo­vich úr, a kosárlabdáért felelős elnök” (Senor Popo­vich President of Basketball Ops) felirat volt olvasható.

A Pomona-Pitzer egyetemi kosárcsapatával az első idényét két győzelemmel és 22 vereséggel befejező szakember néhány évtizeddel később minden idők egyik legjobb és okvetlenül a játékosokat a legjobban fejlesztő edzője nyugdíjba ment. Papíron. Mert egyébként a nyugalmat nem ismeri.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!