Itália magyar csillagai – dokumentumfilm mutatja be Egri-Erbstein Ernő és Weisz Árpád életét

Várakozom az Olasz Kultúrintézet mozitermének tizennegyedik sorában, figyelem, ahogy a vetítéshez készülődve sürgölődnek a szervezők a vászon előtt, komótosan elfoglalják helyüket az érdeklődők, aztán egyszer csak – mintha valami meghökkentő tévéreklámban lennénk – leül mellém Détári Lajos. A magyar labdarúgás 1980-as, 1990-es évekbeli csillaga jellemzően kerüli a nyilvánosságot, csendesen éli hétköznapjait, nem keresi a rivaldafényt, nemigen bukkan fel kirakateseményeken, április 24-i 60. születésnapja előtt is udvariasan elutasította az interjúkéréseket. Most mégis itt van, eljött a díszelőadásra, hogy megnézze Az olasz futball magyar mesterei (I maestri ungheresi del calcio italiano) című dokumentumfilmet, amely akár róla, a Bologna, az Ancona és a Genoa egykori ünnepelt középpályásáról is szólhatna. De nem ő a főszereplő, hanem a bolognai klub másik magyar futballhőse, a csapatot 1936-ban és 1937-ben bajnoki aranyhoz segítő, majd az 1938-as bajnoki cím felé vezető úton elindító Weisz Árpád edző (aki 1930-ban már az Ambrosiana-Inter együttesét is a Serie A csúcsára vitte), valamint kortársa, az 1940-es évek sikercsapata, a „Grande” Torino 1947-es, 1948-as és 1949-es bajnoki diadalában is közreműködő Egri-Erbstein Ernő. Ha referencia kell Papp Gábor Zsigmond rendező alkotásának, megtisztelőbb véleményt nem is igen idézhetnénk, mint Détári Lajosét, aki a vetítés végén kérdésünkre így kezdi értékelését: „Gratulálok a film készítőinek.”  Beszél bolognai időszaka (1990–1992) kapcsán a máig tapasztalt érdeklődésről, szeretetről, és a nagy elődről szólva elárulja: „Weisz Árpád történetéről akkoriban nem lehetett hallani, nekem egyedül segédedzőnk, a klub múltját jól ismerő Gino Pivatelli tett róla említést.”

A kilencvenes évekbeli hallgatás nem volt tudatos: Weisz Árpád történetét, a feleségével és két gyermekével Auschwitzban odavesző edző tragédiáját Matteo Marani olasz újságíró tárta fel 2007-ben publikált, Dallo scudetto ad Auschwitz című könyvében. A magyarországi eseményen jelen lévő szakértő, az Olasz Professzionális Labdarúgó Liga elnöke a vetítés után megosztotta a kutatás izgalmas történetét, a Weiszékről fennmaradt fénykép rejtélyével indult nyomozás lenyűgöző és szívszorító részleteit, és érdeklődve fogadta a Solton született tréner gyökereiről megtudott új információkat, amelyeket a Nemzeti Sport közölt helyszíni riportjában a Hátsó füves sorozat részeként. A nyilvános beszélgetésen, amelyet Betlen János televíziós műsorvezető moderált, Papp Gábor Zsigmond, a Balázs Béla-díjas rendező elárulta, a futballtörténeti téma folytatásaként az 1945 februárjában Budapesten, a Belügyminisztérium Országház utcai épületében kivégzett edzőpáros, Tóth-Potya István és Kertész Géza életútját mutatná be. És ha a Weisz Árpádnak és Egri-Erbstein Ernőnek szentelt film tapasztalatából indulunk ki, bátran mondhatjuk, a magyar futballmúlt ápolása szempontjából ennél kedvezőbb forgatókönyvet nem is lehet elképzelni.

Az interjúalanyok eredeti megszólalásait követve olasz és magyar nyelvű (ám a másik nyelven következetesen feliratozott) dokumentumfilm ugyanis éppen olyan, amilyennek egy futballtörténeti munkának lennie kell: ismeretekben gazdag, érdekfeszítő, tárgyilagos tudást és személyes emlékeket vegyítő, a sportmozzanatokat az emberi epizódokkal ötvöző darab. Nem akar sem többet, sem kevesebbet, mint hitelesen és pontosan, a kulcsszereplőket megszólaltatva, az archív mozgóképi és fotóanyagot használva, igényes operatőri megoldásokkal bemutatni a kulcskaraktereket, miközben a megértést segítve vázlatosan felrajzolja a kor sporttörténeti, politikai hátterét.

„A dunai iskola határozta meg az olasz labdarúgás fejlődését, az angol iskola kevésbé hatott rá, az osztrák–magyar minták földrajzilag is közelebb voltak”  – mondja el a filmben a már említett Matteo Marani, aki mellett a vásznon más sporttörténész, a bolognai Weisz Árpád Szurkolói Klub néhány tagja és a korszakos edzőről Arpad Weisz e Il Littoriale címmel képes könyvet készítő grafikus, Matteo Matteucci is feltűnik. A Marani által említett befolyásról mindent elmondanak a hivatkozott statisztikák, például a tény, hogy a két világháború között összesen 78 magyar edző dolgozott Olaszországban, az 1938-as világbajnok olasz válogatott valamennyi tagjának volt pályafutása során magyar edzője (mint emlékezetes, a döntőben éppen a magyar válogatottat győzte le 4:2-re a csapat). Maga Weisz Árpád pedig nem kevesebb mint hat vb-aranyérmest nevelt ki, köztük olyan emblematikus labdarúgókat, mint a milánói stadionnak utóbb nevét kölcsönző Giuseppe Meazza, Michele Andreolo vagy Amedeo Biavati. Közben gyülekeztek a viharfelhők Európa ege felett, Olaszországban a fasiszta rendszer kiépülése egyre nyomasztóbban határozta meg a hétköznapokat, Benito Mussolini pedig – a sportág iránti személyes vonzalom híján is – felismerte a labdarúgásban rejlő propagandalehetőségeket. Elkezdődött a grandiózus stadionépítések és a futball felvirágoztatásának időszaka, amelynek két ékessége az 1934-es és az 1938-as vb-győzelem maradt.

„Érdemes odafigyelni Erbstein Zsuzsanna megszólalására!”  – kaptam jó tanácsként a Bródy Sándor utcai vetítés előestéjén Dénes Tamás sporttörténésztől, akinek már volt alkalma korábban látni a filmet. Egri-Erbstein Ernő 1926-ban született, Torinóban élő lánya valóban a film legkülönlegesebb és kétségtelenül leghitelesebb interjúalanya, aki elegáns, polgári lakásában eleveníti fel szép, személyes szavakkal apja emlékét. Megmutatja a kamerának a portugál népviseletbe öltöztetett játékbabát, amelyet neki szánt édesapja, aki a Torino csapatával egy lisszaboni barátságos mérkőzésről tartott vissza Olaszországba 1949. május 4-én. Azonban sohasem ért célt, a repülőgép ugyanis a ködös időben a Superga dombon álló bazilika oldalába csapódott, és mind a harmincegy fedélzeten tartózkodó az életét vesztette.

„Párizsba készültem éppen előadásra, már a vonaton ülve vártam az indulást a torinói főpályaudvaron – idézte fel a napot a firenzei színház akkori prímabalerinája. – Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy mellettem egy nő újságolja a szomszédjának: »Hallottad? Lezuhant a Torino gépe! Az egész csapat odaveszett!« Én szédülten ugrottam fel a helyemről, és ragadtam meg az asszony karját: »Mit mond? Mit mond?« Kiderült, igazat szólt. Amíg apám élt, tudtam, hogy semmi baj sem érhet. Ő egy világító ember volt. Miután meghalt, nem tudtam, mi lesz velünk. A baba, amelyet a repülőgép roncsai között találtak a csomagjai között, az ő utolsó ajándéka volt nekem. Mindig, mindenhová magammal viszem. Ebben benne van az ő lelke.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. június 10-i lapszámában jelent meg.)