A vívó Marosi József 1956-ban nem vívódott, hazatért a melbourne-i olimpiáról

Marosi József az 1956-os melbourne-i olimpián a párbajtőrcsapattal ezüstérmet, a tőrcsapattal bronzérmet szerzett. A magyar sportküldöttség a forradalom idején utazott el a csehszlovákiai Nymburkba, majd Prágából repülővel a játékok színhelyére.

Az október 16-án 90. életévébe lépő korábbi vívóval (Bp. Haladás, OSC) az akkori korszakot idéztük fel budai otthonában. Noha Marosi nehezen mozog, szellemileg teljesen fitt. Arra a felvetésre, néhány nappal a forradalom előtt hogyan várta 22. születésnapját, úgy reagált, az olimpiai felkészülésre koncentrált, a vívók Tatán edzettek. A rádióból hallott a forradalom kitöréséről, aztán sokkoló élmény érte: az edzőtábor bejárata előtt megállt egy teherautó, platóján fiatalokkal, akik a közeli szovjet páncéloslaktanyába tartottak. Egy óra múlva halottakkal tele tért vissza a jármű, mert tőrbe csalva beengedték őket, s tüzet nyitottak rájuk: „Ma is beleborzadok, ha a látványt felidézem” – mondta Marosi, aki azért választotta a vívást, mert a Semmelweis utcában lakott, a Puskin mozi fölötti vívóterem szomszédságában. Húga, az 1964-ben Tokióban olimpiai bajnok Paula is követte bátyját, Marosi József elmondta, a tőrvívás mindennek az alapját jelentette, még a kardozó Gerevich Aladár is kiválóan forgatta a tőrt, vívtak is ugyanabban a tőrcsapatban.

A híres edző, Ganzmann Ferenc nemegyszer mondta a felsőtestét erősítő Marosinak, inkább vívjon. Bay Béla a vívás kiegészítő sportjának a vívást tartotta, ám Kutas István sportvezető a fizikai felkészítés fontosságát hangsúlyozta.„Kutas volt a főávós, de a vívók egy rossz szót sem szólhatnak rá, mert nem foglalkozott azzal, hogy a vívás úri sport, megteremtette a feltételeket.” Ugyanakkor hozzátette, megérti azokat a társait, akik nem akarták, hogy a rettegett sportvezető elutazzon az olimpiára, ezért a magyar–csehszlovák határon Komáromban leszállították az autóbuszról…

Marosi József – akárcsak a tőrvívásban a fegyvernem első magyar egyéni világbajnoka (1955, Róma), Gyuricza József – szerény körülmények között nőtt fel. A Marosi gyerekeket édesanyjuk nevelte fel, mert az elvált apa gyermektartása szinte névleges volt. Marosi a piarista gimnáziumba járt – a papi hivatás gondolatával is kacérkodott –, finoman fogalmazva sem kedvelte a rendszert.

Nem volt még húszéves, amikor a budapesti főiskolai világbajnokságon (1954) a tőrcsapattal (Marosi, Gyuricza, Szőcs Bertalan, Somodi Lajos, Pacséry Kázmér) aranyérmes lett, az öt fordulóban tíz győzelemmel járult a végső sikerhez. Az 1955-ös római vb-n Anglia ellen az előcsatározások (13:3) és a négyes döntő során (12:4) is pástra lépett az ezüstérmes tőrcsapatban (Marosi, Fülöp Mihály, Gyuricza, Pacséry, Szőcs, Tilli Endre) és a csupán a győzelmi aránnyal a harmadik helyre szoruló párbajtőr­együttesben (Marosi, Balthazár Lajos, Berzsenyi Barnabás, Nagy Ambrus, Rerrich Béla, Sákovics József) is.

A legjobb sportolók kiváltságos helyzetet élveztek, nyugati versenyekre is utazhattak. „Első utamon, Bázelben megdöbbenve szembesültem a valósággal. Azzal, hogy az itthonival ellentétben minden a legnagyobb rendben működik, tisztaság van az utcákon – nálunk meg szegénység, ami persze magasztos ideológiával párosult.” Ám fel sem vetődött benne, hogy az olimpiát követően nem tér vissza Magyarországra. Amikor hazajött, édesanyja azzal fogadta: „Milyen marha vagy fiam, hogy nem maradtál kint!”

A prágai elutazás előtt, már Nymburkban szembesültek azzal, hogy elbukott a forradalom – a szovjet csapatok bevonultak –, a hosszú utazás sem tett jót a hangulatnak, bár azzal, hogy a repülőgép a tankolás miatt több városban megszakította az útját, legalább világot láttak. „Karacsi, Kalkutta, Szingapúr, Darwin – de igazából nem érdekelt az utazás. Egy részletre emlékszem, az viszont roppant szórakoztató volt. Papp Laci iszonyúan félt a repülőúttól, a gép elejében utazott, ott ültem én is. Azzal próbálta elterelni a figyelmét, hogy edzőjét, Adler Zsigmondot ugratta. Azt mondta: »Figyelj, ha hülyéskedek, a Veréb« – így hívta az öreget –, »úgy nevet, hogy össze lehet keverni a kecskemekegéssel.«” Marosi is aggódott az otthoniakért, de hamar rájött: „Sokkal rosszabb volt, mintha itthon lettünk volna, mert minél több emberen ment át egy-egy hír, annál lesújtóbb lett végül. Elég szörnyű dolgokat hallottunk, és nagyon sokára jutott el hozzánk egy-egy információ.”

A történtek tükrében a tőrcsapat (Marosi, Gyuricza, Fülöp, Somodi, Tilli, Sákovics) harmadik helyezése nem tekinthető rossznak, a középdöntőben a mieink 11:5-re legyőzték a szovjeteket, de a négyes döntőben találataránnyal vesztettek az olaszokkal és 11:5-re a franciákkal szemben, a bronzért 9:7-re győzték le az Egyesült Államokat. A párbajtőrözők (Marosi, Balthazár, Berzsenyi, Nagy A., Rerrich, Sákovics) a sportág történetében először bejutottak a döntőbe – a franciákat (9:7) és az angolokat (10:6) legyőzve, az olaszoktól vereséget szenvedve (3:9) –, s bravúrezüstöt szereztek!

Nem véletlen, hogy az akkor éppen Sport néven megjelenő lap kiemelte: „Még sohasem kerültek dobogóra olimpián magyar párbajtőrvívók!” Mind a tőrözők, mind a párbajtőrözők között csak az utóbbi szakág első magyar egyéni világbajnoka, Sákovics József (1953, Brüsszel) és Marosi József kapott helyet. Utóbbi kimagasló eredménynek tartja a melbourne-i ezüstérmet, arra a kérdésre, melyik fegyvernemet kedvelte jobban, egyértelműen a párbajtőrt nevezte meg: „Nem is vitás, nagyobb felületre lehet tust adni, több a variációs lehetőség, egyszóval játékosabb.” Társai közül Gyuriczával volt a legjobb viszonyban, leginkább a technikás és gyors Sákovics tudását ismerte el. Legnagyobb ellenfeleinek a sportág ikonikus figuráit, az olimpiai és világbajnok tőröző francia Christian d'Oriolát és az ugyancsak mindent megnyerő párbajtőröző olasz Edoardo Mangiarottit tartotta.

Marosi elsősorban csapatban jeleskedett, a miértre egyszerű választ adott: „Volt, aki úgy érezte, nagy nyomás hárul rá, ez lelkileg kissé visszavetette. Nekem a csapatban versenyzés megsokszorozta az erőmet, megacélozta a felelősségérzetemet. Egyéniben nem is álltam pástra nagy világversenyen.” Legnagyobb sikerének az olimpián elért két dobogós helyezést tartja.

Meg sem fordult a fejében, hogy Melbourne-ből nem tér haza. „A piaristáknál hazafias nevelésben részesültem, ezért vagy sem, de egy hét külföldön tartózkodás után erős honvágy fogott el.” A      Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karát végezte az épületgépész szakon, 1958-ban diplomázott. „Azt hittem, ezen a szakon keveset kell rajzolni, aztán kiderült, éppen ellenkezőleg. De nem bántam meg, sőt!” A Középület-tervező Intézetnél helyezkedett el, innen ment nyugdíjba 1994-ben mint főmérnök. A később a többek között a Puskás Arénát és az MVM Dome-ot tervező Skardelli György ez idő tájt bontogatta szárnyait a KÖZTI-ben – Marosi egy szóval így minősítette a nála két évtizeddel fiatalabb építész kolléga munkáját: „Zseniális.”

Mindeközben a Magyar Mérnöki Kamara épületgépész tagozatán minősítő bizottsági elnökként tevékenykedett. Magyar érzelműként különösen büszke, hogy részt vehetett a Budavári Palota és a Magyar Nemzeti Múzeum rekonstrukciós munkájában. Szakmailag izgalmas feladatnak tartotta a Hilton Budapest és a Fotex Plaza irodaház klimatizációjának kivitelezését.

S hogy szükség volt-e a szakmai előmenetelhez politikai hátszélre, netán párttagságra? „Már akinek igen, de én sem úttörő, sem KISZ-, sem MSZMP-tag nem voltam. Volt, amikor kapacitáltak, lépjek be a pártba, akkor mindig azt mondtam, semmilyen egylet tagja nem voltam, nem is leszek. Az egyletet kikérték maguknak, mondván, ők élcsapat. Erre mindig úgy reagáltam: jó-jó, élcsapat vagytok, de hol voltatok 1956-ban?”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. október 21-i lapszámában jelent meg.)