Asztalitenisz: a kínaiak segítik a magyar asztaliteniszt

– Árulja el, játszott Liu Kuo-liang ellen?
– Igen.

– Sikerült legyőznie?
– Egy kétszeres olimpiai és hétszeres világbajnokot? Jó vicc… Annyit elmondhatok, hogy bár meccset nem játszottunk, a szó szoros értelmében barátságos küzdelmet vívtunk, az elnök úr rendkívül előzékenyen csak félmagasan dobálta vissza a labdákat, én pedig igyekeztem valahogy az asztalra ütni őket. Utána pedig jót nevettünk és megöleltük egymást.

– Liu Kuo-liang játékosként igencsak zárkózottnak, megközelíthetetlennek tűnt. Ezek szerint ez már a múlté?
– Kedves, udvarias, jó humorú embert ismertem meg benne. Amikor például a kezembe vettem az ütőt, rám szólt, hogy rosszul fogom. Néztem, mi lehet a gond, majd amikor elnevette magát, rájöttem: ő tollszárfogással verte végig a világot, szóval nála az a rendes ütőfogás.

– Ilyen hangulatban telt a látogatása?
– A kötetlenebb pillanatokban igen, a hivatalos tárgyalásoknál pedig komoly témákról, a két szövetség kapcsolatáról, az együttműködés lehetőségéről beszéltünk. Örülök, hogy a megválasztásom után alig öt hónappal találkozhattam a világ asztaliteniszsportjának egyik legnagyobb tekintélyű sportvezetőjével, hiszen Liu Kuo-liang amellett, hogy a kínai szövetség elnöke, a Nemzetközi Asztalitenisz-szövetség alelnöke és a WTT vezetője, korábban pedig nemcsak játékosként, hanem edzőként és szövetségi kapitányként is sikeres volt.

– Hogyan kerültek kapcsolatba?
– Tudom, furcsán hangzik, de miután júniusban megválasztottak a hazai szövetség élére, néhány nappal később azt álmodtam, lesz egy kínai barátom. Másnap megnéztem, ki vezeti a kínai szövetséget, s amikor szembesültem az eredménylistájával és a nemzetközi pozícióival, elhatároztam, szeretnék megismerkedni vele. Hivatalos levelet írtam neki, bemutatkoztam, néhány napon belül megkaptam a pozitív a választ, november elején pedig már a Peking felé tartó repülőn ültem.

– Bárcsak minden ilyen könnyen menne…
– Azt vallom, vagy ne csinálj semmit, de ha csinálod, akkor rendesen. Azért jöttem a sportágba, hogy segítsek, s ehhez továbbra is tartom magam, Kínába is azzal a céllal utaztam, hogy tető alá hozzak egy együttműködést, amivel nyerhet a magyar asztalitenisz, s szerencsére erre Liu Kuo-liang is nyitott volt. Az is sokat segített, s köszönet érte, hogy Pesti Máté nagykövet úr velem tartott a kínai asztalitenisz-válogatott pekingi központjába.

– Európából kevesen mondhatják el, hogy bejutottak oda. Milyen a szentély?
– Az utcáról csak úgy nem lehet besétálni, sorompóval és biztonságiakkal védett létesítményről van szó, s nem egy, hanem több épületből áll a bázis. A központ természetesen az edzőterem, amely egy közepes méretű magyarországi sportcsarnoknak felel meg, az asztalok mellett kondigépek és rehabilitációs gépek, futópálya, orvosi szobák is vannak. A terembe lépve a falon ott van az első világbajnokság, azaz 1926 óta az összes világbajnok neve, így természetesen a magyaroké is. Ezt motivációnak szánják, ugyanis a teremben edző játékosok mindegyike szeretné a saját nevét látni ezen a falon. Az egész komplexum azt sugallta, ez valóban a kínai asztalitenisz otthona.

– A játékosok ott is laknak?
– Igen, erre a célra a bázis többi épületében vannak lakások.

– Sokan régóta próbálják megfejteni, mi lehet a kínaiak titka. Közelebb jutott a megoldáshoz?
– Ennek kapcsán viccesen mondtam Liu Kuo-liangnak, meglepődtem, mert azt hittem, hogy négylábú, nyolckezű, háromfejű emberekkel találkozom, de nem, ők is ugyanúgy néznek ki, mint bárki más a világon. Szóval a titok, ha egyáltalán van ilyen, másban keresendő. Velünk volt Lin Szun a válogatott vezetőedzője, megkérdeztem tőle, náluk mennyire fontos, hogy a játékosok szeressék az edzőiket, ám úgy láttam, nem is nagyon értette, mire vagyok kíváncsi. Azt felelte, az edzők nem azért vannak, hogy szeressék őket, hanem hogy világbajnokot faragjanak a játékosokból. Azt viszont kifejezetten érdekesnek és megfontolandónak tartottam, hogy kiderült, a kínaiak a párizsi olimpiával már kevésbé foglalkoznak, hiszen arra már felkészültek, inkább a 2028-as Los Angeles-i és a 2032-es brisbane-i olimpia van a célkeresztben.

– Ez mit jelent pontosan?
– A közeljövő nekik tiszta, megvannak a játékosaik, de a sikerektől nem kényelmesednek el, a folytonosságot is szem előtt tartják. Ennek egyik jó példája, hogy decemberben Csengtuban lesz edzőtábor a legjobb harminc-harminc tizenöt éves kínai fiúnak és lánynak. Azért a tizenöt esztendőseknek, mert ők 2028-ban húsz, 2032-ben huszonnégy évesen vélhetően a csúcson lesznek. S hogy felkészítsék őket leendő ellenfeleikre, ebbe a táborba meghívták az öt kontinens két-két legjobb, velük egykorú játékosát, hogy a sajátjaikat felkészítsék arra, kik várnak majd rájuk Los Angelesben és Brisbane-ben.

– Ilyen hosszú távú gondolkodásra mifelénk az eredménykényszer miatt nincs esély, nem igaz?
– Valóban, az állami támogatás mértéke mindig az aktuális eredményektől függ, de lehet, hogy érdemes lenne hosszabb távon is gondolkozni. Elmondtam az elnök úrnak, hogy szakmai körökből úgy tudom, a mi fiataljaink technikailag egész ügyesek, de az asztal fölötti játék sebességében, labdaérintésben, gyorsaságban elmaradunk a legjobbaktól. Amikor ehhez a ponthoz értünk, Liu Kuo-liang összenézett az alelnökével, az ugyancsak vb-aranyérmes Csin Cse-csiennel – arrafelé még az alelnökök is világbajnokok – és Ho Hsziao főtitkárral, majd nekem is meglepetésként, baráti gesztust téve felajánlotta, hogy mivel ezen a téren csak a topjátékosok ellen lehet fejlődni, a csengtui edzőtáborban három-három magyar fiatal is részt vehet egy-egy edzővel.

– Nagy lehetőségnek tűnik, de kérdés, hogy a szövetség költségvetésébe belefér-e egy ilyen utazás.
– Ha két hétig nem eszünk, akkor is meg kell oldanunk, és meg is oldjuk. A pénzügyi helyzetünk egyelőre valóban nem rózsás, éppen ezért ezt a kínai utat is a saját zsebemből fizettem, de ezt az esélyt meg kell ragadnunk. A következő hetekben eldöntjük, kik lesznek azok a szerencsés fiatalok, akik elutazhatnak Kínába, a többi pedig már rajtuk múlik.