Születésnap: még a cipőpertlijére is figyelt – hatvanesztendős Jánosi Zsuzsa

Mondják, egy sportcsalád leszármazottjának kötelező a folytatás, ám csak azokról tudunk, akik beleillenek a közhelybe. Jánosi Zsuzsa igen, hiszen édesanyja, Ducza Anikó tornászként a tokiói olimpia (1964) bronzérmese (talaj), édesapja, Jánosi Ferenc kiemelkedő röplabdázója volt korának (1963: Eb-ezüst, 1964: olimpiai hatodik hely), nevelőapja, Lantos László pedig olimpikonként (1960) is nevet szerzett magának úszásban.

Ezek után igazi csavar, hogy Jánosi Zsuzsa vívóként teljesedett ki. Már a korosztályos versenyeken is vezér volt – mesélte akkori mestere, Szlávy Géza, olyannyira, hogy 17 esztendősen válogatott kerettag lett.  „Jó versenyzőtípus” – emelte ki Szőcs Bertalan, a keret mestere, ő pedig bizonyította.

Legjobb éve talán 1987 volt, amikor első lett a világkupában, s Kovács Edit, Stefanek Gertrúd, Szőcs Zsuzsa és Tuschák Katalin társaságában világbajnok Lausanne-ban. Fantasztikusak voltak a lányok, főként azzal nyertek, hogy csapatként vívtak, elkötelezetten.  „Nem úgy álltak fel, hogy »jaj, a szovjetek!«, »jaj, az olaszok!«, hanem úgy, hogy »na és, a szovjetek!«, »na és, az olaszok!«” – így az értékelés.

Egy esztendővel később a szöuli olimpiára kimagasló esélyesként érkezett. A vigaszágról lett döntős – ez bravúr, az pedig szégyen, amit művelt vele a mindenható zsűri. A fináléba jutásért Anja Fichtel, a bronzmeccsen pedig Zita-Eva Funkenhauser elleni csörtéjét – állítom – elcsalták. Szemtanúja voltam, hogy Emil Beck, a német vívás teljhatalmú ura többször is konzultált az ítésszel, az olasz Alessandro Carpentierivel, s nem eredménytelenül.

Csapatban aztán ismét hozta magát, ő is, a lányok is, így lett bronzérmes a társaság. Amelynek tagjai közül Stefanek így jellemezte: „Nem hagyja magát semmi által eltéríteni, kizökkenteni. Úgy él, úgy dolgozik, úgy gondolkozik, a cipőpertlijét is úgy köti meg, ahogy kell ahhoz, hogy még jobb legyen.”

Nyilván családi vonás.