Kisfia születése óta a páston is kiegyensúlyozottabb Márton Anna

– Bár másfél éves Vince, ez az első karácsony, amelyből már jócskán felfog sok mindent. Emiatt másként várta az ünnepet?
– Már én is gondolkoztam azon, hogy lassan el kell kezdenünk felépíteni a meséket, ki kell találnunk a történeteket, hogy kialakuljanak a saját családi szokásaink. Elképzeléseim vannak, közben meg úgy vagyok vele, hogy majd alakul magától minden. Ugyanakkor izgatott is vagyok, nagy kihívás ez.

– Az elmúlt években kevésbé tudott figyelni az ünnepre, hiszen miközben vártuk a karácsonyt, vívó országos bajnokságot is rendeztek. Ez nem okozott néha nehézséget?
– Mindenképpen furcsa volt, hogy karácsony előtt néhány nappal még versenyeztünk, és ilyenkor néha két szék között a pad alá esett az ember, mert sem a bajnokságra nem tudott százszázalékosan koncentrálni, sem az ünnepet nem tudta igazán megélni. Inkább a karácsonyt követő időszak volt korábban nyugodtabb, ünnepibb nekem, most pedig Vince egy teljesen más „vonalat” hoz az életünkbe e tekintetben is – olyasmikre is figyelnem kell, olyasmikkel is foglalkoznom kell, amikre korábban nem is gondoltam. Kérdezgetem is a szüleimet, hogy ők miként csinálták, amikor gyerek voltam.

– Emlékszik azokra a karácsonyokra?
– Inkább csak egy-egy pillanatra, néhány apró mozzanatra. És például arra, hogy mindig vártuk a nővéremmel a csengőszót, csak akkor mehettünk be a szobába, ahol már állt a karácsonyfa, amelyet angyalkák díszítettek fel. Én szentül meg voltam győződve arról, hogy tényleg ők díszítették fel a fát...

– Vince karácsonyfáját is az angyalkák díszítették fel?
– Igen. Fontos, hogy hagyományokat teremtsünk a gyerekeknek. Biztos lesznek olyan részei is a karácsonynak, amelyet továbbviszek a szüleimtől, az emlékeimből, a családi hagyományaimból, s lesznek olyanok is, amelyeket már mi teremtünk – együtt, közösen.

A VÉLETLENNEK KÖSZÖNHETŐ, HOGY A VÍVÁST VÁLASZTOTTA

– Mit tanult eddig Vincétől, egyáltalán: mennyit változott azzal, hogy anya lett?
– Nehéz erre válaszolni, mert nem apróságokban mérhető, az anyaság az én életemben száznyolcvan fokos fordulatot hozott. Egyszerűen megváltozott a prioritás, más lett a hozzáállásom magához az élethez, hiszen az anyaság felelősséget is hoz magával, ugyanakkor annyi, de annyi örömöt! Az ember gondolkodásmódját változtatja meg egy kisgyerek: sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb lettem, és amióta Vince megszületett, a sportolást, a versenyzést is jobban élvezem. Egyébként volt bennem félsz, a várandósságom idején több sportoló anyukával beszélgettem, mindannyian azt mondták, a kettő nagyon jól összehangolható, jól működik együtt. Már értem, miről beszéltek.

– Nem nehéz otthon hagyni a kisfiát?
– Eleinte az volt, de ez is olyan, amit idővel megtanul az ember – ezen az időszakon már túl vagyunk. Persze ha egy hétre utazom el, az utolsó napokban már majd megőrülök, hogy lássam Vincét, de mostanra tényleg jól kezeljük mindketten a helyzetet.

– Kicsit ugorjunk vissza az időben arra az időszakra, amikor Márton Anna megismerkedett a vívással.
– Az általános iskolából kerültem a vívóterembe, tízéves voltam. Indítottak egy szakkört, jelentkezett rá a fél osztály, aztán egy hét, egy hónap után szinte mindenki abbahagyta – én nem. Az az edző, aki a szakkört tartotta, levitt az egyesületbe, mert látott bennem valamit.

– Vajon mit?
– Tízévesen még csak azt láthatta, hogy jó a koordinációm, a testtudatom, s ez fontos a vívásban. Előtte négy évig karatéztam, megfelelő alapokat adott nekem, hiszen vívóállásba lemenni is komplex feladat, jól végrehajtani úgy, hogy előtte nem sportoltál, nemigen lehet. Emellett talán azt is észrevette, hogy imádtam mozogni, sportolni, és minden bizonnyal azt is, hogy szorgalmas vagyok, szerintem ennyi elég is volt, hogy azt mondhassa, lát bennem fantáziát.

– Az edzői oldalt értem, de ön mit szeretett meg a vívásban?
– Mindig is jellemző volt rám a küzdőszellem, vagyis az, hogy karddal harcolunk egymás ellen, nagyon tetszett nekem, emellett megszerettem a közeget is, az edzőmet is, és persze sokat számított, hogy gyakorlatilag az első perctől kezdve pozitív visszajelzéseket kaptam. Nagyon motivált, hogy tehetségesnek tartottak.

– Meg ne bántódjék a kérdésért, de tudta egyáltalán, hová került, volt bármi fogalma arról, mi is a vívás?
– Fogalmam sem volt róla, teljesen tudatlanul vágtam bele. A válogatott csapattársaim leginkább azért kezdtek el kardozni, mert látták vívni Szilágyi Áront a londoni olimpián, esetemben kizárólag a véletlenen múlt, hogy a Budavári Általános Iskolában elindult egy vívószakkör.

– Az, hogy kardot vesz a kezébe, egyértelmű volt?
– Csak kard volt a teremben, nem is volt más választásom. Ha lett volna, nem tudom, hogyan döntök, de örülök, hogy kardozó lettem, bár jó néhányszor megkaptam már, hogy párbajtőröző alkatom van.

– Az amúgy milyen?
– Szerintem inkább csak cukkolnak ezzel, hiszen ott is, nálunk is fontos a logika, kell, hogy képes legyen az ember felépíteni az asszóit, de azért én úgy gondolom, hogy a mi konvencionális fegyvernemünkben sokkal több a variálási lehetőség – és persze visszafelé is szoktunk csipkelődni, hiszen az edzőm, Gárdos Gábor gyakran mondja, sokkal okosabb vagyok annál, mint hogy párbajtőröző legyek.

– Milyen volt az a Márton Anna, aki kardot fogott a kezébe? Úgy képzelem, jó kislányként tette a dolgát.
– Nagyon nem voltam jó gyerek, sőt, nálam rosszabbat el sem tudok képzelni. Remélem, Vince nem rám fog hasonlítani...

– Hihetetlen, tényleg. Mit értsünk azon, hogy rossz volt?
– Szemtelenkedtem, akaratos voltam és öntudatos, szörnyű gyerek, aki állandóan rosszalkodott.

– A vívóteremben is rosszalkodott, vagy csak a szülei tudnának erről mesélni?
– Biztosan ők is tudnának, de inkább az iskolában és a vívóteremben voltam rossz.

AHOGY JÖTTEK A SIKEREK, ELTŰNT A ZSIVÁNY KISLÁNY IS

– Meséljen erről az Annáról, hogy lássuk, mit is csinált akkoriban!
– Németországba utaztunk serdülőversenyre, és az egyik szálloda halljában ott állt egy sörautomata. A társaim elkezdtek cukkolni, hogy nem merek venni belőle sört – nyilvánvalóan tudták, hogy engem kell hergelni, hiszen bármit megcsinálok. Vettem egy sört, inni persze csak egy kortyot ittam belőle. Mindezt persze megtudta az edzőm, Gárdos Gábor, volt is nagy balhé belőle... Minden hülyeséget megcsináltam: volt, hogy egy liszttel teli lufival ültem be az autóba, persze, szétdurrant, és tiszta fehér lett minden. Velem mindig történt valami.

– Akkora a „szerelem” ön és az edzője között, hogy azt feltételezem, már akkor is nagyon szerette önt – a rosszalkodások ellenére is.
– Nem vitatkozom, mert így volt. És kell is a zsiványság ehhez a sportághoz, hiszen ha nem vagy ilyen, a páston sem tudsz határozott és agresszív lenni, ez mégiscsak küzdősport. De azért idővel kinőttem ebből a rosszalkodós korszakomból.

– Mi hozott változást?
– Egyik napról a másikra mintha elvágták volna – a zsivány kisgyerek korszakot követte a felnőtt sportoló időszaka.

– De ekkorra már érmekkel volt tele a szobája, ugye?
– Igen, hamar jöttek a sikerek, korán kiderült, hogy ebből lehet valami, vagyis idővel lehet belőlem vívó. Szerintem ez is segített nekem abban, hogy levetkőzzem a korábbi rosszaságomat.

– Vagyis az eredményei tették érettebbé?
– Igen, és az, hogy nem hobbiszinten sportoltam.

– Azt mondta, reméli, Vince nem lesz olyan, mint ön volt gyerekkorában. Ha mégis olyan lesz, mit fog csinálni?
– Lélekben igyekszem felkészülni rá, hogy olyan lesz, mint én voltam, de ha így alakul, nem tudom, hogyan fogom kezelni. Nem hiszem, hogy le kellene törnöm a zsiványságát, a csintalanságát, mert szerintem egy gyerek legyen ilyen is – abban azért biztos vagyok, hogy jó néhányszor kihúzza majd nálam a gyufát.

– A mai énje rászólna a gyerek Annára?
– Egészen biztos, más kérdés, hogy érne-e valamit. Amúgy úgy vélem, jót tesz Vincének, ha örökli ezt a habitust, mert ebben benne van az is, hogy sportolni is szeret majd, az pedig rendet és rendszert hoz az életébe, úgyhogy azt hiszem, mégiscsak szeretném, ha olyan lenne, mint én voltam.

– Azt is, ha versenyszerűen sportolna?
– A mozgás szerintem elengedhetetlen a gyerekeknek, de azt nem tartom szükségszerűnek, hogy versenysportoló legyen. Ha a zenében, a táncban vagy éppen bármely tudományban találja meg azt, amihez életre szólóan kötődni tud, támogatni fogom.

– Másként vív és versenyez, amióta Vince megszületett? Van olyan sportoló, aki már a gyerekének is szeretné azt az érmet.
– Én ezt nem érzem, sőt, ahogy mondtam, Vince nyugalmat hozott az életembe: ha nem nyerek, ő akkor is a fiam marad, ugyanúgy szeret akkor is, ha nem első, hanem utolsó vagyok. A születése előtt sokkal erősebb volt bennem az érzés, hogy nekem muszáj nyernem, ma már Vince az első, s neki mindegy, hogy olimpiai bajnok vagyok vagy sem. Aztán lehet, hogy Párizsban már ott lesz bennem, hogy Vincének is szeretnék hazahozni egy érmet, lehet, hogy ott már nem csak magamért fogok küzdeni.

MÉG PÉZSA TIBOR IS MEGDICSÉRTE MILÁNÓ UTÁN

– A magam részéről boldog leszek, ha úgy vív Párizsban, mint júliusban a milánói világbajnokságon a csapatdöntőben. Bár már többször visszanéztem azt az asszót, még mindig keresem a szavakat a teljesítményére.
– Én viszont tényleg minden álszerénység nélkül mondom: abban a döntőben nem volt nehéz dolgom, a nehezét a gyerekek már elintézték.

– A gyerekek, vagyis Battai Sugár Katinka, Pusztai Liza és Szűcs Luca.
– Igen, ők – rajtuk sokkal nagyobb volt a nyomás a döntőig vezető úton. A fináléban már nem éreztem semmiféle terhet, úgy voltam vele, az ezüstérem is gyönyörű teljesítmény, ráadásul a döntőbe jutás a kvalifikációs pontjaink számát is jócskán növelte, vagyis ott már meg lehetett nyugodni, én pedig mindenképpen szerettem volna megmutatni, mire vagyok képes. Örülök, hogy sikerült, hálás vagyok ennek a három fiatalnak, hogy lehetővé tették, hogy „sztárkodjak” kicsit a döntőben. Fantasztikus ez a csapat, élvezet a lányokkal vívni, hálás vagyok, hogy így, a pályafutásom végéhez közeledve beértek mellém és mögém.

– Nyugtasson meg, hogy a milánói teljesítményéért Pézsa Tibor is megdicsérte – aki nem tudná: Gárdos Gábor mellett a tokiói bajnok is részt vesz a felkészülésében.
– Na, Tibor bácsi például nem örült volna az ezüstnek, már csak ezért is jó, hogy arany lett belőle – a győzelemért mindig jár tőle a csoki, nekem pedig pluszörömöt jelent, ha azt látom, büszke rám.

– Azért csak megölelte volna akkor is, ha ezüstöt szerez...
– Tibor bácsi a végletekig maximalista, magával szemben is, és másokhoz is így áll. Ez nem feltétlenül baj, sokszor kell ez is, hogy ne értékeljük alul magunkat, s ha azt érezzük, bennünk van a győzelem, csak azzal legyünk elégedettek. De azért van, amikor nyomasztó is tud lenni ez a fajta felfogás.

– Azt mondta, hálás, hogy a „kislányok” beértek ön mellé, de azt hiszem, hálás lehet azért is, hogy Pézsa Tibort a mesterének mondhatja.
– Szerencsés vagyok, hogy ilyen vívótól tanulhattam meg a szakmát – több út vezet a csúcsra, büszke lennék rá, ha én azon az úton jutnék fel, amelyre Pézsa Tibor és Gárdos Gábor állított.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. december 23-i lapszámában jelent meg.)