Maximalista művész, fiatal szívvel – interjú Frech Zoltánnal

– Félve vágok bele a beszélgetésbe, mert láttam egy interjút önnel, amelynek a végén megjegyezte, még vége sincs a felvételnek, de már érzi, hogy nem lett tökéletes, s tudja is, hol változtatna utólag. Ennyire maximalista?
– Gyerekkorom óta. Minden egyes szereplésre lelkiismeretesen készülök, de emberek vagyunk, hibázhatunk. Van, hogy nem úgy jön ki a lépés, ahogyan szeretnénk, és mindig érzem, legközelebb miben, mitől leszek jobb.

– A hétköznapokban is ilyen?
– Igen, bár a feleségem azt mondja, a takarításban lehetnék még inkább… Nem vitatkozom vele, igaza van, valahogy az asszonyok szeme jobban meglátja a porszemet – a konyhában viszont tényleg az vagyok, arra a tevékenységemre panasz még nem érkezett.

– Azért nem feltétlenül jó az, ha az ember ennyire maximalista.
– Engem viszont éppen ez hajt előre.

– De képes azt is kimondani, hogy elégedett vagyok?
– Igen. Tisztában vagyok vele, mit értem el, ám az is igaz, hogy amikor elégedett vagyok, egy de szócskát mindig odateszek az érzés, a mondat után, mondván, legközelebb még jobb leszek.

– Pályafutását látva meglehetősen széles a spektrum, hiszen a komolyzene, a könnyedebb énekstílus, a versmondás, a prózai szerepek egyaránt fellelhetők a múltjában. Ez így alakult, vagy igénye is van rá, hogy ne csak egyfélét csináljon?
– Azt hiszem, mindkét állítás igaz: amikor életem során találkoztam egy-egy új műfajjal, általában elkezdett érdekelni, és azt éreztem, jó leszek benne.

– Már gyerekkorában is sok minden érdekelte? Egyáltalán: mi terelte a színpad felé?
– Két kiváló pedagógusnak ebben nagy szerepe volt: az általános iskolai történelem- és a középiskolai irodalomtanárom volt rám olyan hatással, hogy végül erre a pályára léptem – természetesen megvolt az érdeklődésem, az affinitásom, a tehetségem, az ambícióm, ám a személyük és az útmutatásuk is kellett ahhoz, hogy az legyek, aki vagyok. Változik a világ, de most is kellenek a jó pedagógusok, akik tudják, hogyan kell a gyerekhez szólni. Mert ma már nem feltétlenül lehet őket megfogni egy poros, régi könyvvel, ugyanakkor például Móricz Zsigmondot akár Steve Jobshoz is lehet hasonlítani – ez csak egy hirtelen eszembe ötlött hasonlat, hiszen mindketten elhivatottak voltak, s ennek kapcsán már a mai gyerekek is képesek párhuzamot vonni a két ember között. Én örülök, ha olvasnak a fiatalok, de nem vagyok az internetezés ellen sem, hiszen fontos, hogy tájékozódjanak, s ma már ennek ez az egyik forrása. Az a lényeg, hogy érdekelje őket valami, hogy találkozzanak történetekkel, de az is jó, hogy sok-sok klasszikust filmvászonra vittek, hogy készülnek filmek és filmsorozatok, mégpedig olyanok, amelyekből tanulni lehet.

– A világ változik, így aztán a színház is mást jelent már, mint évekkel, évtizedekkel ezelőtt.
– Valóban, a színház is egy folyamatosan változó világ. A klasszikus rendezői és nagy színészi generációk után más típusú előadások mennek a színházakban, ám azért időről időre előkerül Shakespeare vagy éppen a Bánk bán. Nem feltétlenül vagyok híve a modern rendezésnek, amikor valamit nagyon „kitekernek”, de van olyan újfajta rendezés is, amelyik képes áthidalni a szakadékot, s például egy tizenhetedik században íródott darabot láttatni tud a huszonegyedik században is. Itt, a Turay Ida Színházban is fut A makrancos hölgy – s itt, a nyolcadik kerület közepén is sikerrel megy, mert például az eredetivel ellentétben van benne zene és tánc, ugyanakkor a színészek az adott kornak megfelelő szép reneszánsz ruhában vannak.

– A színház mellett meghatározó az életében a Honvéd Együttes. Mindez azt is jelenti, hogy csapatjátékos?
– Abszolút az vagyok.

– Csapatjátékos, gyönyörű hanggal. Már fiatalként is érezni lehetett, hogy az orgánuma, a hangja messzire repítheti?
– Igen, sokat számított – bár én elsősorban a színészi pályára készültem, egy harmadik pedagógusnak, az énektanáromnak köszönhetően mégis felvételiztem a Zeneművészeti Főiskolára. Háromszor nem vettek fel a Színművészetire, ő tanácsolta, felkészít a másikra – fel is vettek.

– És aztán mégiscsak utat talált a prózai szerepekhez is.
– Hívtak, mentem. Lett volna lehetőségem Békéscsabára vagy Zalaegerszegre szerződni, de én Dunakeszin nőttem fel, és a főváros közelsége nekem mindig is sokat jelentett. Ráadásul korán megnősültem, hamar családot alapítottam, ma már három felnőtt gyerekem és két unokám van. És örülök, hogy minden így történt.

– A Honvéd Együttes férfikarának régóta tagja, ám legtöbben a Four Fathers énekegyüttesből ismerhetik. Az a kilencvenes években egy újszerű kezdeményezésnek, formációnak számított – bátorság volt megalapítani a kvartettet?
– A kilencvenes években kinyílt számunkra a világ: mind a négyünknek állása volt, így nem volt kockázatos kipróbálni valami újat. Jókedvünkben csináltunk, ám mindig a lehető legtisztességesebben felkészültünk – először a kollégáknak énekeltünk egy tányér levesért és egy korsó sörért, de utána egyre több felkérést kaptunk, és a kereskedelmi televíziók is előszeretettel hívtak minket, hiszen élőben énekeltünk, nem kellett hozzá túl sok minden. Érdekesek voltunk. Szerintem még most is azok vagyunk, valójában viszont már nem annyira, manapság már mindenki énekel…

– De nem mindenki tagja a színészválogatottnak. Mindig is volt kötődése a sporthoz?
– Amióta az eszemet tudom, mozgok. Atletizáltam, asztaliteniszeztem, tollasoztam, a foci pedig mindig jelen volt az életemben – erre az interjúra is a színészválogatott edzéséről érkeztem. Hetente kétszer ott vagyok a Vasas-pályán. Nem mondom, hogy nem érzem néha a koromat, de nem érdekel, újra és újra megyek és fogok is.

– Ha úgy adódik, a lelátóra is szívesen fel­ül, és szurkol a magyar válogatottnak?
– Igen. Nem járok rendszeresen meccsre, de például három kollégámmal ott voltam a 2016-os Európa-bajnokságon Marseille-ben. Jó néhány évvel ezelőtt a fiamnak a Manchester United hazai mérkőzésére vettünk jegyet a születésnapjára, én kísértem el, és még nekem is könny szökött a szemembe, olyan leírhatatlan érzés kerített a hatalmába – hetvenötezer-százhuszonkét ember volt a stadionban, a számot sohasem felejtem el, s még most is kiráz a hideg, ha csak visszagondolok arra a meccsre. Hasonlóan nagy élményt jelentett a budapesti atlétikai világbajnokság is, két napon is kint voltunk a stadionban.

– Nyáron olimpiát rendeznek Párizsban, követi majd?
– Hogyne! A feleségem is szereti a sportot, amikor csak tudjuk, nézzük a világversenyeket. Nagyon tisztességesnek és jónak tartom, hogy az emberek így küzdenek meg egymással, és ezáltal tulajdonképpen saját magukkal is – a hazájukért. Szerintem sok közös van egy művészben és egy sportolóban, hiszen egy igazi sportoló művész is kicsit, és a művész is sportoló valamelyest – ez egyébként hirtelenjében jutott az eszembe, de talán van benne igazság.

– Ha már párhuzamot vont a sportolók és a művészek között: előbbiek egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a mentális felkészülésre – egy színész hogyan tartja karban magát?
– Úgy vélem, a sportolónak és a művésznek is kifejezetten fontos a pihenő, és hogy az megfelelő mennyiségű és minőségű legyen. Én aktív pihenő vagyok, nem tudok csak úgy lustálkodni, mindig csinálok valamit: zenét hallgatok, olvasok, leülök a laptopom elé, vagy éppen a konyhában bíbelődöm valamivel. Sohasem voltam és nem is leszek hipochonder, de azt tudom, hogy a test és a lélek kölcsönhatásban van egymással, s erre figyelni kell. Ha a lelkem rendben van, jól viselkedik a testem, illetve fordítva, ha a testemmel nincs gond, akkor én is jól érzem magam. Az ember persze öregszik, ezt tudomásul kell venni, én sem vagyok rest használni az olvasószemüvegemet. Megosztok önnel egy történetet, velem esett meg néhány napja. Egy fiatal arab fiú vágta le legutóbb a hajamat, tíz éve él itt, tökéletesen beszél magyarul, s bár nem ismertük korábban egymást, beszélgetésbe elegyedtünk. És ez a huszonnégy éves fiú azt mondta nekem, látszik, hogy tele vagyok energiával, s ne törődjek azzal, hogy öregszem, mert amíg fiatal a szívem, addig nincs semmi baj.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. március 16-i lapszámában jelent meg.)