Tetű és strandpapucs – Ballai Attila publicisztikája

Gyermekbántalmazás vétségébe esett edzőről olvastam a minap. A cikk szerzője, talán csak nemtörődömségből, pongyolaságból fakadóan, nagyobb baj, ha tudatosan, mindenesetre kissé ködösen úgy fogalmazott, hogy a ködön túl felrémlett a pedofília mocska is. Ezzel szemben, mint kiderült, annyi történt, hogy a tréner megengedhetetlen módon közölte egyik fiatalkorú játékosával, hogy a továbbiakban nincs helye a csapatban, ne jöjjön se edzésre, se mérkőzésre. Azért ez kicsit más. Azaz nekem nagyon más. Tulajdonképpen éppen szöges ellentéte a pedofíliának. Ettől még napjaink értékrendjében gyermekbántalmazásnak számít. Csakhogy ez esetben az a rossz hírem, hogy a klasszissá érett sportolók jelentős része annak idején elszenvedte a gyermekbántalmazást; és nem egyszer, hanem némelyikük naponta.

Sőt, még azok az átlagos képességű, örök névtelenségre ítélt játékosok is, akik a felnőttkeretbe legfiatalabbként felkerülve cipelték az egész csapat labdáit, előbb a szertárból kihordták, majd a tréning végeztével összeszedték a segédeszközöket, bójákat, cókmókokat, hajdanán, és ezt szinte már remegő kézzel írom, mert ezt az én leányaim sem hinnék el, kipucolták a „nagyok” cipőjét és így tovább. Gyermekbántalmazó volt minden utánpótlás-ökölvívóedző, aki vallotta és a hétköznapokon gyakorolta az általános sportági tézist, hogy az első alkalommal jól meg kell veretni a klubhoz jelentkező kölyköt, és csak abból lesz bunyós, aki a másodikra is visszajön. Gyermekbántalmazó volt az összes úszószaki, aki reggel hatkor az alig húszfokos vízbe úgy kényszerítette be a didergő kicsiket, hogy ha vonakodtak, strandpapuccsal a fenekükre húzott. Közülük is minden tekintetben kiemelkedett az úszópápa, a világverők sorát felnevelő Széchy Tamás, aki ugyan a korszellem és a normák változásával egyre szelídült, de még az 1990-es évekből is őrzök vele kapcsolatban egy jellemző, ide passzoló történetet. Meleg égövi, téli táborból tértek haza legjobbjaink, akik közé elvitt magával egy általa kiszúrt, rendkívüli tehetségnek tartott tizenkét éves srácot. A reptéren vártam a küldöttséget, hogy interjút készíthessek a menőkkel, de ha már ott voltam, megkérdeztem az ifjoncot is, hogyan érezte magát. Nagyon jól, lelkendezett, majd azzal folytatta, Tamás bácsi is kedves volt hozzá, még becenevet is adott neki. Nahát, tényleg, hüledeztem, és mi volt a beceneved? Tetű – felelte a fiú sugárzó arccal. Így bizony. És gyermekbántalmazó volt Kercsó Árpád is, akit – például Széchyvel ellentétben – nemcsak tiszteltem, hanem szerettem is. Sőt, a múlt idő szerencsére nem indokolt, Árpi februárban töltötte be a hetvenötöt. Erdélyből áttelepülése után, a magyar jégkorong megváltásának kezdetén, hajnalban, a nyitott pályára parancsolta fel a dunaújvárosi kölyköket – hiszen a legfiatalabbaknak csak ekkor adódott szabad jégfelület –, és zsigerelte ki belőlük azt a munkát, tudást, amiből még akkor is éltek, amikor először az A-csoportba juttatták a felnőttválogatottat. Laurencz László, női kézilabdázóink szövetségi kapitánya pedig hölgyeket küldött el testületileg még a büdös francnál is illetlenebb tájékra az 1994-es Európa-bajnokság szlovákok elleni mérkőzésének szünetében, mert az első félidőben nyolcgólos hátrányba kerültek. A példákat bármeddig folytathatnám.

Személyes, sokkal alacsonyabb szintű, „háztáji” tapasztalataim ugyanebbe a sorba illeszkednek. Első edzőm, Isten nyugosztalja, nemcsak gyermekbántalmazó, hanem méretes tulok is volt, ami azért is fájó, mert a tőle elszenvedett traumákért cserébe én nem kaptam semmit. Egy testnevelő tanárból lett játékvezető, Bandi bácsi egy ízben kiállított szimulálásért, miután letarolt a kapus, és legközelebbi találkozásunkkor, amikor gipszben látta a kezemet, és kérdezte, mi történt, kedélyesen válaszoltam neki: tudja, Bandi bácsi, a szimulálás. Mindehhez nem is kellett sportolni, elég volt iskolába járni. A napközis tanító néni lendületes körmösöket osztogatott favonalzóval – a szüleim nem panaszolták be, inkább örültek, amiért védekezésként kicsire vágatom a körmeimet –, Pista bácsi meg úgy adta a kokit, hogy a nagyobb hatás kedvéért a középső ujjára húzta a kulcskarikát. De egy generációval később, a pici lányommal is megesett, hogy amikor a méltán legendás utánpótlás-úszóedző, „Kóla bácsi” instruálta, felé fordulva mindig csak azt rebegte, igen, igen, de ahogy átnézett a medence túlpartjára, rám, sírásra görbült szájjal suttogta, nem akarok úszni járni. Nem is járt, csak néhány hétig, mert abban egyeztünk meg, ne szenvedjen a gyerek.

Ez az egyik megoldás. A másik, hogy marad. és olykor szenved, mert ez a versenysport sajátja. Koroktól, korszellemektől, divatoktól, diliktől függetlenül. Abból lesz valaki, aki naponta képes áttörni a saját fájdalomküszöbét, túllendülni a vészes oxigénadósságán. Továbbmegy, fut, úszik, teker, amikor a többiek már megállnak. Mert azt hiszik, nem bírják tovább. Pedig bírnák – ha hiányzik a belső tűz, akkor külső segítséggel. Ilyenkor jön az edző, a szakember. Aki megtöri a csemete ellenállását, egóját, ha úgy tetszik, akaratát.

A vérbeli utánpótlásmester egyik fő erénye ezért az, hogy felismeri a határt, amíg épít, és nem rombol, roncsol. Ha pedig felismerte, addig megy el, de nem lépi át. Megérteti, érezteti a gyerekkel – és talán még inkább a szülővel –, hogy motivációja a szeretet, a rábízott érték iránti felelősség, a jóra törekvés. Hogy bajnokot, sikeres sportolót, de elsősorban embert szeretne nevelni az ifjoncból.

Akinek nem a tanítvány, hanem önmaga, a saját önmegvalósítása az első, vagy pusztán pénzt akar keresni, és unja, utálja, amit csinál, az az igazi gyermekbántalmazó; kifacsart testek és lelkek, idő előtt kiégett, a sportból kiábrándult fiatalok mondanak ítéletet a munkájáról – fegyelmi határozatok nélkül is.

Más kérdés, hogy folyamatosan változik a sportba érkező újabb és újabb évjáratok ingerküszöbe, tűrőképessége. Egy úszóedző mondta, hogy szerinte belátható időn belül nem lesz 1500 gyors, talán 400 vegyes sem – érdeklődés és indulók híján. A sprintszámokhoz ugyanis a szürke hétköznapokon kevesebb kilométert kell tempózni.

Ebből fakadóan lehet a harmadik évezred kiugró sikersztorija a darts. Amelynek létrehívója eleve a kényelem, a komfortérzet keresése; úgy tartják, néhány száz éve egy angol íjásznak elege lett a fagyoskodásból, ezért télire beköltözött egy pubba, megnyirbálta a nyílvesszőit, és a falra akasztott farönkbe kezdte hajigálni őket. Kései utódai korunk hősei. Elnézést a rajongóktól a túlzásért, de a műfaj ezért publicisztika: aki tegnap még sima kocsmatöltelék volt, holnap akár világbajnok és ünnepelt sztár is lehet, húsz kiló túlsúly, akut edzéshiány sem akadály.

A legkeményebb felkészülést, erőkifejtést igénylő, klasszikus sportágak átalakulása, deformációja ugyanebbe a trendbe illeszkedik. Szem előtt tartva a televíziók és a nézők érdekeit – ők se fáradjanak bele túlságosan a hosszas és heveny szurkolásba. Az egykori, hagyományos, ötnapos öttusa még a hírvivő legendáját jelenítette meg, a mai, egynapos változat már legfeljebb az eszement, kapkodó hírvivőé lehet. A küzdősportok pedig éppen a lényegüket veszítették el. A párviadal hajdan életszerűen akkor ért véget, amikor az egyik fél még állt, a másik már feküdt, de minimum harcképtelenné vált, megadta magát. Első birkózó olimpiai bajnokunk, Weisz Richárd 1908-ban, Londonban a döntőben több mint egyórányi harc árán gyűrte le Alekszandr Petrovot, mert az orosz addigra rogyott össze a hidalásból. 1889 júliusában a nehézsúlyú ökölvívók világbajnoki fináléjában az amerikai John Lawrence Sullivan a 75. menetben ütötte ki az angol Jake Kilraint. Pontozói részrehajlásra egyik esetben sem panaszkodott senki – hiszen nem is volt mit pontozni.

Mindez azonban a szerintem dicső, mások szerint poros, avítt múlt. Várjuk tehát az új, hódító sportágakat, a 2028-as, Los Angeles-i olimpia műsorán például a lacrosse-t és a zászlós focit, gördeszkázásban pedig már Tokióban négy aranyérem talált gazdára.

Emellett az is megnyugtató, hogy a sikerhez vezető úton a darts vagy a gördeszka bálványai nagy valószínűséggel egyszer sem váltak gyermekbántalmazás áldozataivá.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!