MN 8413, avagy a sportszázad

„Zalaegerszeg sporttörténetéről is van ilyen hatalmas könyv?”      – kérdezte falum vendéglátóegységének pultos hölgye, amikor e monumentális kötetre nézett.      „Nincs”      – mondtam.      „Hogyhogy? Hisz Egerszeg sokkal nagyobb.”           „Azért      – válaszoltam –,      mert nem született meg még az a sportot megszállottan imádó lokálpatrióta, aki hajlandó adatokat gyűjteni, rögzíteni, rendszerezni, mondjuk, jó négy évtizeden át, majd elő is adni nekünk.”

Nos, Keszthelynek, a Balaton-parti kisvárosnak két ilyen lelket adott a sors, s ők föladatukat be is végezték, példaadó s alighanem páratlan módon. Góth Imre helytörténész és Iglódi Endre, a díszpolgárként is tisztelt jogászdoktor olyan munkát hagy az utókorra, aminek erőterében az emlék őrzése, a tradíció tisztelete és a tudatformáló jelenlét összeér. Ritka pillanat ez, ám a sport története – bizonyítja a példa – különleges alkalma ennek.

Ez az impozáns mű 252 év históriáját – a vitorlázás 1772-es kezdőpontjától – beszéli el 842 oldalon, huszonnyolc sportág történéseit hozva szóba, sok-sok – a közönségnek ismeretlen – képpel dúsítva nemcsak a szöveget, de a végső majd’ hetven oldalt is. A sportágak rendje – az asztalitenisztől a vívásig – alfabetikus, a tételek előadása meg az időrendet követi híven. Rövid bevezető is olvasható a fejezetek elején (mikor alakult a sportág hazai, nemzetközi szövetsége stb.), aztán a keszthelyi történet jön évről évre vagy részletesebben, ha a téma indokolja. Csik Ferenc pályája és emlékezete öt-hat oldalt foglal el, de aki csak említésre érdemes, az is szóba kerül. (Básti Lajos, a színészóriás például, mert ifiként második lett ötvenméteres mellúszásban egyszer.)

Nem folytonos olvasásra való a könyv, hiszen az adattenger szinte elnyeli az embert. Nem szaktörténészi munka, nem lexikon, amolyan enciklopédia inkább, amiben ki-ki földrajzilag, családilag, barátilag vagy kronológiailag érintett lélek a keresnivalóját meglelheti. Én például középiskolai osztály- (Illés Csaba) és évfolyamtársam (Bagó Sándor) nevét és fotóját – labdarúgók voltak a Keszthely

NB II-es csapatában – fedeztem föl örömmel, s ugyanezt bárki helyi kötődésű megteheti.

Nekik szól a kötet, miközben a magyar sporttörténet fontos adaléka is. Mert nemcsak a néhai úttörőolimpia lokális versenyei győzteseinek nevét találjuk meg, hanem a városhoz kötődő nagyságokra is emlékezhetünk. Lelkesné Tomann Rozáliára, az olimpiai bronzérmes kézilabdázóra, Cziffra Zoltánra, az Eb-ezüstérmes hármasugróra, s még jó tucatnyi olimpikonra, el egészen a legutóbbi paralimpián úszóaranyat szerző Illés Fanniig, vagy a sportlövő Major Veronikáig. Aztán az edzőre, aki klasszisokat nevelt, Európa- és világbajnokságokat hozott a városba (a minap kitüntetett Eitner Kinga), s kiderül, hogy az olimpiai bajnok, világcsúcstartó Csermák Józsefet mily szeretettel ünnepelték a keszthelyiek 1952. augusztus 10-én a vasutasnapon.

Agykápráztató adattár ez tehát, no meg az épen őrzött lokális és tágabb identitástudat bizonyítéka, valódi „monumentum”, ahogy Horatius írta egykor, maradandó mű a jövőnek.

Jó barangolást, olvasó!

(Góth Imre, Iglódi Endre: Keszthely város sporttörténete, Keszthely Város Önkormányzata, 2024)

Az utóbbi idők egyik legfurcsább sportkönyve látott napvilágot május elején Amerikában. A „My Day with the Cup” ugyanis tényleg nem másról szól, mint amit a cím sugall: azt beszéli el 272 oldalon, mit csináltak az észak-amerikai professzionális jégkorongliga (NHL) bajnokai az elnyert trófeával a nekik jutó huszonnégy óra során. Az 1990-es évek közepén ugyanis kialakult a hagyomány, hogy a patinás, először 1893-ban kiosztott Stanley-kupát egy-egy napra „megkapják” – persze kirendelt őrök biztosítása

mellett – a nyertes csapat játékosai. Hogy aztán mit műveltek vele? A kevésbé

fantáziadúsak helikopterrel röptették, úsztak vele a magánmedencéjükben vagy

sörrel töltötték meg, a merészebbek a gyermeküket kereszteltették a segítségével,

esetleg a kutyájukat etették belőle.

(Jim Lang: My Day with the Cup, Simon & Schuster, 2024)

CS. P.