Megtalálta a pást – Marosi József 90 éves

A Budán élő Marosi Józseffel legutóbb cirka egy évvel ezelőtt beszélgettünk. Jó kedélye, szellemi frissessége bámulatra méltó, főleg annak ismeretében, hogy mozgásszervi betegsége következtében napjai jó részét ágyban tölti. „A járás nehezen megy” – kommentálja helyzetét a korábbi vívó.

Kilencvenedik születésnapja apropóján felidéztük pályafutása fontosabb állomásait. „Sokszor elgondolkodtam, mi lett volna, ha nem egy vívóterem tőszomszédságában lakom, de mindig arra jutok, biztosan »megtalál« a pást. Jó, a Semmelweis utcából még csak a teljes háztömböt sem kellett megkerülnöm, hogy a Puskin mozi fölötti vívóterembe eljussak” – mondta az 1956-os melbourne-i olimpia párbajtőrcsapatban ezüst-, tőrcsapatban bronzérmes pengeforgatója.

Nem töltötte még be 20. évét, amikor tagja volt a luxemburgi vb-n harmadik tőrcsapatnak. Ám előtte még a budapesti főiskolai vb-n a dobogó tetejére állhatott Gyuricza József, Szőcs Bertalan, Somodi Lajos és Pacséry Kázmér társaságában a tőrcsapattal, öt forduló alatt tíz győzelmet ért el. „Erre a sikerre jobban emlékszem, mint a vébére. Itthon voltunk, nyertünk.” Az 1956-os forradalomig Marosi a Bp. Haladásban vívott, a műegyetemi hallgatók egyesületében. „A Műegyetemen a villamosmérnöki karra jelentkeztem, de nem vettek fel, viszont átírányítottak a gépészekhez. Nem keseredtem el, bár eleinte tartottam a rengeteg műszaki rajzolástól” – elevenítette fel a tanulmányai kezdetét. A római vb-n (1955) tőrcsapatban második, párbajtőrcsapatban harmadik lett, rá egy évre az olimpián éppen fordítva történt. Hogy melyik fegyvernemet szerette jobban? „Mindenkinek tőrrel kellett kezdenie a vívást. Nem véletlen, hogy a hatszoros olimpiai bajnok kardvívó, Gerevich Aladár is luxemburgi vébéharmadik együttes tagja volt. Más kérdés, hogy a párbajtőr több szabadságot adott, mert nagyobb volt a találati felület.”

Az ötvenes években a sportág egyik atyja, Bay Béla „találta ki” egy svájci versenyen, hogy Marosi induljon el a párbajtőrözők között is. A római vb-n (1955) is kirobbanthatatlan volt a mindkét fegyvernemben érmes együttesből, előbbiben (Fülöp Mihállyal, Gyuriczával, Pacséryvel, Szőccsel, Tilli Endrével) második, utóbbiban (Balthazár Lajossal, Berzsenyi Barnabással, Nagy Ambrussal, Rerrich Bélával, Sákovics Józseffel) harmadik lett. Az ötkarikás játékokon 1956-ban Melbourne-ben a rómaival megegyező összeállításban a párbajtőrözők ezüstöt, a tőrözők (Marosi, Gyuricza, Fülöp, Somodi, Tilli, Sákovics) bronzot szereztek. Csapattársai közül Gyuriczával és Szőccsel volt a legjobb viszonyban, Sákoviccsal csak ők ketten kaptak helyet mindkét érmes gárdában.

Marosi József nemigen kedvelte az autokrata Kutas Istvánt, viszont elismerte, a sportvezető rengeteget tett a vívósportért. A sportolóban fel sem vetődött, hogy részt vesz a Sports Illustrated amerikai túráján.

„Ha két hétig távol kerültem az otthonomtól, honvágyam volt.”

Az is hazahozta, hogy aggódott a forradalmat itthon átvészelő családtagjaiért, s persze a Műegyetemet sem akarta abbahagyni, 1958-ban diplomázott. Sportolóként még tagja volt a római játékokon (1960) negyedik párbajtőrcsapatnak, de egyre inkább lekötötte a munkája. „A mérnöki hivatást többre becsültem, mint a vívást”.

A Magyar Mérnöki Kamara Épületgépész tagozatán minősítő bizottsági elnökként is tevékenykedett. A KÖZTI főmérnökeként 1994-ben ment nyugdíjba. Arra a felvetésre, miként élte meg a politikai változásokat, így reagált: „A piaristáknál kapott nevelésem finoman fogalmazva is távol tartott a pártélettől, de még a KISZ-től is. Tudták rólam, templomban esküdtem, kénytelen-kelletlen elfogadták.”