Koch Máté: A Los Angeles-i olimpia logója a háttérképem

– Egy olimpiai aranyérmesnek mit jelent a magyar bajnoki cím?
– Presztízst – vágta rá a négy év után újra egyéni ob-elsőséget szerző párbajtőrvívó, Koch Máté. – Az országos bajnokságon mindenki a tőle telhető legjobbat nyújtja, ez mindig a magyar vívás ünnepe, ráadásul általában sokan ki is jönnek, hogy a helyszínen nézzék végig az asszókat. Én még Kapu Tibort is elhívtam szombaton az egyéni döntőmre. 

– Jóban vannak?
– A Magyar Olimpiai Bizottság megalakulásának 130. évfordulójára rendezett gálán barátkoztunk össze. A sport szerelmese, így amikor megnyertem az elődöntőt, üzentem neki, hiszen a fináléig volt a programban néhány óra szünet. Az invitálásomra „egyből ugrott”, ott volt a BOK-csarnokban, szurkolt nekem – köszönöm is neki, hogy számíthattam rá, lelkileg sokat jelentett, hogy ő is ott volt mellettem. 

Járt az űrben, és már járt a pástok közelében is

A vívók országos bajnokságának szombati napján, valamikor késő délután először csak egymás fülébe súgtak az emberek, néhányan ujjal mutogattak: nem lehetett nem észrevenni, hogy megérkezett a BOK-csarnokba Kapu Tibor, a Farkas Bertalan után második magyarként a világűrt „megjáró” gépészmérnök. Elmondta, Koch Máté hívására érkezett a helyszínre.  „Máté nagyjából két órával a döntője előtt írt, jöjjek ki a versenyre. Ilyen kérésnek nem lehetett ellenállni, villámgyorsan átszerveztem a napomat, így a helyszínen szurkolhattam Máténak. Nagyon örülök annak, hogy nyert, és annak is, hogy nemrég összebarátkoztunk. Nem értek  a víváshoz, de nagyon élveztem a döntőket, mert természetesen ha már kijöttem a csarnokba, maradtam a verseny végéig, mindenképpen szerettem volna vívni látni Szilágyi Áront is” – mondta el Kapu Tibor, aki az asszók között sem tétlenkedett, több pólót ellátott aláírásával, és persze nem mondott nemet akkor sem, ha valaki közös fotót kért tőle.

– Nem volt egyszerű ága az egyéni viadalon, ezt leszögezhetjük.
– Ezt aláírom, hiszen például megvertem a címvédő Bakos Bálintot, aztán az elődöntőben kemény koncentrációt igényelt, hogy legyőzzem Nagy Dávidot, és nem hagynám ki a sorból Somody Somát is, ő feltörekvő fiatal, képes meglepni bárkit. Kívülről, illetve a meccsek végeredményeit tekintve simán nyertem, de belülről azért ezek nehéz asszók voltak. 

– Ugyanez elmondható a döntőről is: Andrásfi Tiborral együtt nőtt fel, ismerik egymás minden rezdülését – mi döntött az ön javára?
– Valóban régóta ismerjük egymást, a külföldi versenyeken és az edzőtáborokban ő a szobatársam: azt hiszem, néhány tussal megleptem őt, és ezzel nyertem meg a döntőt. A vívás azért szép, mert ezernyi a variációs lehetőség, rengeteg olyan akció van, amit lehet, hogy korábban egyáltalán nem használtunk, de a helyzetből fakadóan reagálni kell a másikra – volt olyan, hogy még én sem hittem, hogy azt fogom csinálni, amit végül megtettem, de védtem a támadásait, s tudatosan vagy éppen nem tudatosan valahogy úgy hajtottam végre, hogy megleptem őt. 

– Van annak valami különleges háttere, magyarázata, hogy az édesapja ült a pást mellett?
– Az edzőm, Boczkó Gábor a vívóválogatott szövetségi kapitánya, neki nem illik egy ob-n mellettem ülnie. Apukám gyakran elkísér a versenyekre, kértem is tőle, hogy szépen öltözzön fel, vegyen zakót, hiszen egy ob-n mindenki elegánsan szokott megjelenni, úgyhogy az elődöntő utáni szünetben haza is ment – nem feltétlenül készültünk arra, hogy döntőt vívok. Már a nyolcas táblának örültem, de jó, hogy ennél tovább jutottam. 

– Zárjuk le az ob-t, és tágítsuk a kört: hogy van Koch Máté?
– Minden jó, ha a vége jó – de ez az év közel sem volt ennyire könnyű és színes…

– Voltak, illetve vannak nehézségei?
– Voltak. Kicsúsztam a világranglista kiemeltjei közül, bár a vancouveri világkupa-viadalon ötödik lettem, az első helyet kellett védenem – azért mondtam, hogy minden jó, ha a vége jó, mert az utolsó három versenyem, a második hazai válogató, a vk-viadal és a magyar bajnokság jól ment. Előtte viszont nem annyira.

– Akkor megvan a legközelebbi cél: visszaküzdeni magát a világ legjobb tizenhat párbajtőrözője közé.
– Igen, de nem is a kiemeltek közé, sokkal inkább a világ élmezőnyébe. 

– Mik azok a nehézségek, amelyekkel meg kellett küzdenie?
– Az év során sok, túl sok volt a kudarc, a padlóról felállni újra és újra nem mindig könnyű. De sohasem adtam fel, és talán éppen ennek eredménye például ez az egyéni magyar bajnoki cím. Erőt ad, hogy éppen az esztendő végére ilyen jól sikerültek a versenyeim, s ha ezt így folytatom, újra mondhatom, hogy igenis lehet esélyem a világbajnokságon meg persze a világkupaversenyeken is – elérhetek ismét oda, mint 2023-ban vagy 2024-ben.

– Egyetért azzal, hogy a kudarcból többet lehet tanul, mint a sikerből?
– Én ebből az évből nagyon sokat tanultam. Sokat erősödtem. Elkaptam valamit, megéreztem, mi kell nekem egy versenyen: tudom magamat irányítani. Kellett nekem ez az év és az is, hogy ennyit tanuljak. És inkább az olimpiát követő esztendő legyen ilyen nehéz, ilyen kudarcokkal teli, ilyen rossz – aztán persze a végére mégsem lett ez olyan rossz év. 2026 pedig jó lesz!

– Vagyis van még feljebb?
– Persze hogy van. Én élvezem a vívást. Sokat változik évről évre, sokat kell dolgozni is, de olyan jó örülni egy-egy versenyen. Ez az arany így, az év végén meg hatalmas boldogsággal tölt el. 

– Messze van még, de ellát Los Angelesig?
– A telefonomon a háttérkép a Los Angeles-i olimpiai logója. Hogyne látnék el! De amúgy versenyről versenyre haladok, viszont akárhányszor ránézek a telefonomra, emlékeztet, mi a következő igazán nagy célom. Párizsra is így készültem, akkor is a játékok logója volt a háttérképem. 

– A csapatkvalifikáció sosem egyszerű, de mennyit változott a mezőny, mennyire lesz nehéz a Los Angeles-i kvóta megszerzése?
– Az sohasem könnyű, a párizsit megszerezni sem volt az. De ha tartjuk a tendenciát, ha megőrizzük helyünket a világranglista első négy helyezettje között, nem lesz gond.