Élményt koldulva – Pucz Péter publicisztikája

Csúnya dolog az irigység! Még az sem mentő körülmény, ha tiszta szívből fakad. Mert itt van nekünk ez a futball nevű sportág, ami az egész világon rengeteg dolgot meghatároz. Pénzmozgásokat, egyéni sorsokat, sőt, már háború is robbant ki miatta. Igaz, az csak ürügy volt El Salvador meg Honduras között, még 1969-ben egy 3:2-es salvadori sikert követően. Nyilván politikai tartalma akadt az eseményeknek, ám ráfogták a sportra. Na jó, rendben van, de azért Közép-Amerika mégis valami más! Bár egy Örményország–Azerbajdzsán, netán egy Horvátország–Szerbia vagy egy Görögország–Törökország találkozót sem igazán lehet megrendezni kizárólag barátságos alapon. Ezekhez képest egy magyar–román tényleg kisdobos–kiscserkész boldog ölelkezés, még a kezdést megelőzően. Akkor is, ha teljesen más ideológiai alapon szoktak összecsapni a felek. Ezeket a párosításokat nem is igazán kívánom, mert csak bajok lehetnek belőlük! 

Közelebb kerülünk a valósághoz, ha felhozzuk az egyetlen Német Demokratikus Köztáraság–Német Szövetségi Köztársaság presztízscsatát az 1974-es, nyugatnémet világbajnokságról. Amit a keleti blokk germán játékosai nyertek meg 1–0-ra. Utána még évtizedekig emlegették azt a diadalt. A másik nemzeti tizenegy (meg a cserék) a történelmi, egyben futballban megvívott csatát elbukta. Helyette azonban megnyerte a világbajnoki címet! Jutott mindenkinek valami, talán az érdemek szerint. (Igaz, utólag kiderült, a két pont családon belül maradt.) Amellett az NDK azon kevés nemzeti együttes közé tartozik, amelyik sohasem kapott ki az NSZK-tól. Ennek két titka létezik. Az egyik az egyszeri erőpróba, a másik meg a nyertes állam megszűnése. Viszont valljuk be, egy kluboktól független stuttgarti, hamburgi, dortmundi drukkert az elmúlt ötven-hetven évad során legkevesebb százszor annyi sikerélmény érte, mint a szomszédos valaha létezett ország azonos nemzettagjait. 

Mi, magyarok sem lehettünk kivételek, bár egy Trianon utáni terület lettünk, szomszédosan önmagunkkal. De az UEFA által rendezett nemzetközi események során a futballistenek fukar kezekkel mérték nekünk a lélekemelő dicsőséget. Csupán ’70-től tekintve az események forgatagát, mindenki könnyedén felidézheti a döntőbe bejutott klubcsapataink históriáját. A Ferencváros 1975-ös vereségét a Dinamo Kijev ellenében, a Kupagyőztesek Európa-kupájában (KEK). Ami akkor feltétlenül kudarcnak tűnt a „ruszkikkal” (helyesebben szovjetekkel) szemben. Még úgy is, ha hozzátesszük, hogy egy Oleg Blohin nevezetű csatár is náluk rúgta a bőrt. De abban azért joggal reménykedhettünk, az a fiatal magyar együttes elérhet még kiemelkedő eredményeket. Elvégre ahol Nyilasi Tibor, Ebedli Zoltán, Mucha József is szerepet kapott, az eleve sokra hivatott formációként melengette a drukkerlelkeket. A kor lehetőségeit tökéletesen kihasználva, csupa hazai legénnyel. Meg egy végtelen magyarságtudattal megáldott Dalnoki Jenővel a kispadon. Pedig abban az időben a tetoválás, a hajzselé meg az ultraszínes futballcipő még nem számított ismert „kelléknek” a futballvilágban. Főleg nem nálunk, a szocialista konzervativizmusban, ahol minden gyanúsnak számított, ami eltért a megszokottól. Még a hosszabb hajat is megszólták. Később ebben versenyképesek lettünk. A csukákon viszont legfeljebb három fehér csík virított, fekete (mű)bőrből készültek, de az már egyéni képesség kérdése volt, ki mire tudta használni a lábbeliket. 

A Videoton 1984–1985-ös menetelése az UEFA-kupában ugyanúgy kovácsolta egységbe a hazai futballimádó közösséget. Mindenkinek együtt dobbant a szíve a fehérváriakkal, még mindig csupán itthoni erőkre támaszkodva. Bár, a határok már kinyíltak egyes szerencsés futballisták előtt, de nem az európai elitbe vezetett az útjuk. Ahhoz azért nem lehetett elég a tudásuk. Kivétel persze akadhatott, hiszen sokak meglepetésére, az 1978-as BEK-döntőn egyszerre csak feltűnt egy „Ku” nevű csatár. (Ilyen módon írták ki, nem számítottak olyan kakukktojásra, mint ő, hosszú írásjelet használva egy magánhangzón!), aki meglehetősen hasonlított a korábbi fehérvári, fradista meg vasasos Kű Lajosra, a lopással is meggyanúsított disszidensre. A „megtévesztés” annyira sikerült, hogy kiderült, a vékonydongájú labdarúgó azonos volt önmagával, belga klubcsapata, az FC Bruges színeiben. Nekünk meg a büszke ünneplés helyett maradt a „szégyen érzete”, a televíziót vizslatva. A többség jól tudta, a koholt vádak nevetségesek, de a gépezet tette a dolgát, akár egy hideghengermű. Sajnos vagy szerencsénkre, Albert Flórián, illetve Bene Ferenc nem „pattant meg”, mint a bonyhádi zománcgyári lábasfedőn a festék. Pedig, ha elengedték volna őket szabályos keretek között, akkor ők nem a „Lübecki Hajóácsok”, vagy a „Doveri Orvhalászok” között bukkantak volna fel. Nekik a Real Madrid vagy a Bayern München szintje lehetett volna a méltó mérce.

Miközben az angol, olasz, holland, spanyol sztárcsapatok szakmányban nyerték a trófeákat, de legalábbis egy adott évad fináléi elképzelhetetlenek lettek volna nélkülük. A sorsdöntő csatákat sem a szocialista blokkban rendezték meg. Sőt, ha a béketábor egy-egy együttese eljutott a végjátékig, arra mindenki felkapta a fejét. Akkoriban a záró felvonást rendező városok sportvezetői, pénztárosai fogták a fejüket a „vörösök” sikerére, mert „erről” az oldalról hatalmas drukkerhadra nem számíthattak. Félig már adva volt az anyagi csőd.

Midőn a svájci, 1954-es világbajnoki döntőt vívták, azt a nyugatnémet televízió már közvetítette, egyenes adásban. Mindezt Franz Beckenbauer mesélte el egy visszaemlékezés során. Apjával közösen látott mindent, fiatal gyermekként, fekete-fehérben. Felénk meg a rádió adta a mindent eldöntő csatát. Szepesi György valamennyi akkor élő honfitársunk szeme lett. Igaz, a labdarúgók feleségeit is kivonatoztatták a mi sportelvtársaink, de ez mindennél természetesebb gesztusnak számított. Meg még, pár ismeretlen emigráns mellett, szemtanúként ott lehetett a helyszínen Pióker Ignác is. Ő szintén nagy „játékosnak” számított, az újpesti Egyesült Izzó sztahanovista fémipari marósaként. Egy fénykép szerint még el is beszélgetett a fiúkkal, napokkal a kezdés előtt, a szálláshelyen, az utcán. Azért akad különbség a két tábor között, ez vitathatatlan. A minőséget most feledjük, maradjunk csupán a csoportok nagyságánál a helyszínen, meg otthon, a nappalikban is.

Egyszer, már az 1990-es évek elején eljutottam a müncheni Olimpiai Stadionba. Oda, ahol a ’74-es világbajnoki döntőt rendezték meg. Még csaknem két évtizeddel a létesítmény megnyitása után is olyan fantasztikus érzés volt ott téblábolni, ami egy sportszerető számára leírhatatlannak számít. A szemem előtt lepergett Gerd Müller sorsdöntő gólja a hollandok ellen. Nem volt az én látogatásom idején nagy hangulat. Ja, majd’ elfelejtettem, semmilyen mérkőzésre nem készültek a bajorok. Üres tribünön kószálhattam, egy márkáért, de bőven megérte az élmény. Pedig kizárólag egy salakmotorversenyre tettek előkészületeket a műanyag futókörön. De a hely szelleme ott lebegett a fű felett! Akkor ráéreztem, mi más műsort nézünk, ami amúgy varázslatos. De olyan az eltérés a kettő között, mint egy repülőgép-anyahajó meg a mohácsi személyszállító kishajó között.

Ám mióta a szélrózsa valamennyi irányába mehetnek életkortól függetlenül a honi labdarúgók, nagyon nehéz elképzelni bármelyik klubunkat is a legjobb négy között. Főleg hat-nyolc „falunkbeli” gyerekkel. Ahhoz azért Jules Verne fantáziája sem nagyon lenne elég, pedig neki nehéz volt egykoron gondolati határt szabni!  

József Attila egy ifjúkori versében azt írta: „De szeretnék gazdag lenni…”. Igaz, a poéta ott libasültről álmodott. Nekem olyan jutott bőven, nem panaszkodhatok. Mégis, magam is kívánnám a tehetősséget. Most ez egyszer nem dollárkötegekre vágyakozva. Futballélményeket koldulnék, nem csupán magamnak. Hanem több millió magyar polgár számára is. Mert ha irigy vagyok, azért még gondolok másokra is, az nem kerül sokba nekem. Igazán megérdemelnénk!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!