Szeretetdopping – Morvai Katalin publicisztikája

Hány plüssállatkával lehet kifejezni a szeretetet, ha a megajándékozni kívánt személy egy amerikai élsportoló, és történik mindez Olaszországban, az idei téli olimpián? Tízzel, százzal? Vélhetően az utóbbi közelebb áll az igazsághoz. 

Az történt ugyanis, hogy a 16 évvel ezelőtt olimpiai bajnoki címet nyerő alpesi síző, a 41 éves Lindsey Vonn hatalmasat bukott a Cortina d’Ampezzó-i lesiklópályán, ahonnét helikopterrel szállították a trevisói Ca’ Foncello kórházba. Azonnal, még február 8-án megműtötték. A csodálatos pályafutásnak feltehetően vége, bár Vonn esetében a súlyos műtétsorozat után sem lehet egyértelműen azt mondani, hogy tényleg lezárult a sportkarrierje. Őt ugyanis kemény fából faragták. Nem véletlen, hogy annyi év után az idén aranyvárományosként tért vissza az ötkarikás játékokra. Hogy aztán 13 másodperccel a rajt után hatalmasat bukjon. Csak az olasz Alpok szakintézményében négyszer operálták meg, s miután hazatért az Egyesült Államokba, újabb orvosok vették kezelésbe. Láthattunk röntgenképeket a bal lábszárába beültetett csavarokról, és Vonn a napokban azt is megosztotta közösségi oldalán, hogy elkezdte a rehabilitációt. 

No de nem erről akartam írni, hanem arról, hogy a különleges sportoló milyen hatalmas szeretetbombát kapott az első rossz pillanattól fogva – még Olaszországban. Azok, akik bátorítani akarták, nem elégedtek meg üzenetekkel, lájkokkal, szmájlikkal, azt gondolták, szeretetük jeléül küldenek a kórházi ágyhoz valami kézzel foghatót. Konkrétan plüssállatkákat. Köztük egy hatalmas cápát, amelyet Vonn a február 13-i bejegyzésekor kórházi párnának „használt”, miközben megköszönte a szurkolók szeretetét, a sok virágot, levelet és ajándékot. „Egyszerűen annyira csodálatos volt, és tényleg sokat segített nekem” – írta Lindsey az ajándékokról, majd azzal folytatta, hogy elég nehéz napjai voltak, de már jobban érzi magát, noha tudja, hosszú út áll előtte…  

Nos, a plüssállatok számát sem Vonn, sem a csaknem ezerágyas olasz kórház nem hozta nyilvánosságra, de az kiderült, hogy ezek továbbajándékozásával a síző „nagyon sok” gyerek derűsebb felépülését segíti. Lindsey Vonn ugyanis a gyerekosztály betegeinek adományozta a plüssöket. Mondjuk, a magángépen akár haza is vihette volna Coloradóba, de úgy gondolta, jobb helyen vannak azok Trevisóban.

Azt viszont érdemes megjegyezni, a szeretet milyen sokat jelent. A sportolók a legritkább esetben szoktak arról beszélni, milyen hatással van rájuk a szurkolók szeretete. Ezt a szót ritkán használják. De például labdajátékokban egy-egy sikeres mérkőzés után nagyon sokszor hallani, hogy a közönség támogatása milyen sokat segített. Vagy hogy mennyire jó érzés hazai pályán, saját szurkolótábor előtt versenyezni. 

Ennek nyilván megvan a pszichológiája. Tulajdonképpen egyértelmű. De a szeretethormonról mint doppingszerről kevés szó esik. Pedig tetten érhető, és nemcsak a sportolók közösségi oldalán megjelenő posztok lájkolásában ölt testet. Én amúgy is jobban hiszek a lelátói megnyilvánulásokban, mint például a népszerű labdarúgók esetében a gyerekek körében dívó mezvadászatnak. Azoknak az üzeneteknek, amelyek egy láthatóan házilag bütykölt, kemény papírra gyártott felirattal „megszólítják” valamelyik kedvenc játékost, kérve a trikóját. Nagyobb lányok olykor feleségnek ajánlkozással is próbálkoznak. Formula–1-es futamokon, de teniszmeccseken is láttam már ilyesmit…

A téli olimpia televíziós közvetítésében vettem észre egy nagyon megható jelenséget. A női műkorcsolyázóknál a 17 éves finn Iida Karhunen Csajkovszkij A hattyúk tava című balettzenéjére adta elő a kűrjét. Ennek végén egy különös plüssállatkát dobott be neki valaki. Egy kézzel készített egyedi hattyút. Ilyet csakis olyan ajándékozhatott, aki ismerte a műkorcsolyázó programját és tudta, örülni fog a szeretet e szívből jövő megnyilvánulásának. Karhunen azonnal magához ölelte a plüsst… Egyébként a tizenhatodik helyen végzett, és a finnek elégedettek voltak vele. Még fiatal. Ő az olimpiai csapat üdvöskéje. Nem véletlen, hogy a záróünnepélyen ő vihette a nemzeti zászlót.

A műkorcsolyázók nekem amúgy is egy kicsit olyanok, mint az operaénekesek, akik – legalábbis a régi szép időkben – a közönség elismerését nemcsak a tapsok hosszában mérhették, de az előadás végén a virágcsokrok számában is. (Sajnos manapság a csokrot már inkább hivatalból kapják a főszereplők a helyszín házigazdájától, PR-csapatától, de a taps még nem ment ki a divatból.) A legnépszerűbb műkorcsolyázóknak, párosoknak, jégtáncosoknak egy-egy versenyen több tucat plüssállatot is bedobálnak a lelátótól. Mi ez, ha nem névtelen szeretetcsomag? Hiszen aki megveszi és beviszi magával a lelátóra, az nem az eredményt honorálja, hanem konkrétan X vagy Y versenyzőt élteti. Jelentése: köszönjük, hogy vagy, szeretünk.

Érdekes megfigyelni, az, hogy a sportolót szeretik-e az emberek, nem feltétlenül eredményfüggő. Sőt. Akadnak, akik éppenséggel ügyetlenek, már-már tehetségtelenek, valahogy mégis szeretetre méltók. Mint „Eddie, a sas”, akiről 2016-ban életrajzi film (Eddie the Eagle) is készült. Az angol síugró, Eddie Edwards sok szerencsétlenkedés és számtalan fenékre ülés után egy bukott edző segítségével vívta ki az 1988-as calgaryi téli olimpiai szereplés jogát. A versenyen, bár normál és nagysáncon is tök utolsó lett (brit rekorddal), az olimpia egyik közönségkedvence lett. Naná. Önerőből, sok akadályt, még a Brit Olimpiai Bizottság gáncsoskodását is leküzdve jutott el az álmait jelentő ötkarikás játékokra, ahol tette, amire képes volt, s szerették csupán azért, aki volt. Egy túlsúlyos, szemüveges kőműves, akiben még az apja se hitt… A sajtó eleinte kifigurázta. „Azt mondták, félek a magasságtól, pedig akkoriban naponta hatvanszor ugrottam. Erre biztosan nem lenne képes valaki, aki fél a magasban” – nyilatkozta Eddie Edwards. Esélytelensége és személyisége azonban annyira szeretetre méltó volt, hogy azonnal híresség lett belőle. Beceneveket kapott. Az olaszok például síugró helyett síesőnek titulálták, mások egy rajzfilmszereplő után Mr. Magoónak titulálták, de végül az Eddie, a sas ragadt rá. Lám-lám, mennyi sikeres síugró nevét elfeledtük már, az övé meg még mindig ott van a szívünk közepén.Hasonló sztori ugyanerről az olimpiáról a jamaicai bobcsapaté. Ők sem az aranyért utaztak a téli játékokra, az ő történetüket is vászonra vitték. A film Jég veled! címen (Cool Runnings) került a mozikba. Itt is szerepelt az álmok teljesítésének vágya, s bár a csapat négy embere legalább futni tudott, a bobbal csak Calgaryban ismerkedtek meg. Az első versenynapon az utolsó helyen zártak, de a másodikon már nyolcadikok lettek. Stílusuk nem volt hasonlítható senki máséhoz. A záró napon aztán jó kezdés után menet közben egy csavar kilazult, felborultak, s az utolsó métereket gyalog tették meg vállukon a bobbal. A nézők megőrültek értük…

Ismerünk egy harmadik olimpikont is, aki ugyancsak az ügyetlenségével tűnt ki, s akit mindennek ellenére nagyon sokan megszerettek. Ő Eric Moussambani, aki a sydney-i olimpia előtt még nem látott 50 méteres medencét. Szabadkártyával, 100 méteres gyorsúszásra nevezték az egyenlítői-guineaiak. Ma is fent van a videómegosztón Knézy Jenő viccesnek szánt tolmácsolásában Eric, az angolna vergődése. A kommentátor nem adásban, de épp kérésére felvéve olyasmiket mond, hogy: „Beszarás, ilyet az olimpián… Ezt én is megúszom… Visszafelé megy a gyerek, ez óriási”. Eric 1:52.72-es idővel az utolsó lett, az emberek mégis megszerették, amikor megtudták, hogy egy tóban és egy malabói szálloda 12 (!) méteres medencéjében gyakorolt. Emlékszem, évekkel ezelőtt Fábrynál volt vendég, imádtam. Szóval nem feltétlenül a sikerek miatt szeretünk egy-egy sportolót. Ugyanakkor nagy kár, hogy ilyen botladozó, szerethető karakterekkel a jövőben már nem találkozhatunk. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság szigorított a szabályain, és ezzel szinte kizárta, hogy a jövőben újabb „sasok” vagy „angolnák” tűnjenek fel. Úgy érzem, szegényebbek lettünk…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!