Egy ügyünk, a sport – Ballai Attila publicisztikája

NEM ÉLET-HALÁL KÉRDÉSE a futball, a sport, hanem sokkal, de sokkal több annál – így szól a Liverpoolt naggyá tévő menedzser-apostol, Bill Shankly számos tézisének egyike. E szándékosan túlzó, sokak, milliók számára mégis igaz állítás egyik legújabb bizonyítékát Mircea Lucescu szolgáltatta. Két út ért véget ugyanis 2026. március 26-án Isztambulban, a Besiktas stadionjában, a török–román labdarúgó világbajnoki pótselejtezőn; az 1–0-ra vesztes román válogatott vb-re vezető útja és szövetségi kapitányáé. Az egykori kiváló középpályásé, később világvándor edzőé, aki utolsó feladatát nem tudta teljesíteni, majd április 7-én nyolcvanesztendősen elhunyt. Nincs, nem is lehet rá bizonyítékom, hogy „belehalt” a vereségbe, tizenkét nappal azután, hogy még dirigálta a csapatát azon a sorsfordító meccsen, de hiszem, ha kicsikarták volna a továbbjutást, aztán a rájátszás második körében legyűrték volna Koszovót is, most a vb-felkészülést irányítaná. Mert akkor, gondolom én, ő győzte volna le a szívbetegségét, nem pedig az őt.

Hiszen a futball, a sport szívügy, a szó átvitt és olykor szoros értelmében is. Lóránt Gyulának, az Aranycsapat középhátvédjének is az volt, tragikusan az. A görög PAOK mestereként az Olympiakosz elleni rangadón, nem sokkal a vezetés megszerzése után fordult le a kispadról, 1981-ben, még innen a hatvanon. Testközelből élhettem át, soha nem is felejtem Mészáros József, „Dodó” bácsi, a Budai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor álomcsatársor balösszekötője, a Ferencváros 1965-ös VVK-diadalának ­sikeredzője, a nyolcvanas–kilencvenes években az FTC Baráti Kör elnöke végzetét. 1997 áprilisában még szokásos, élére vasalt öltönyében és modorában, tetterősen, bizakodva érkezett az Üllői útra a Videoton elleni mérkőzésre. Ahol egyszer csak megtántorodott, eszméletét vesztette, és többé már nem tért magához. Utolsó tekintete a Fradi-pályát pásztázta. És talán kedvencét, Varga Zoltánt, aki trénerként erre a meccsre kapott ultimátumot; aligha kérdéses, hogy Dodó bácsi érte, miatta izgult, aggodalmaskodott. Kísérteties, hogy Varga Zoli tizenhárom évre rá, kispályás focizás közben lett rosszul és hunyt el. Dalnoki Jenő túlélte valahogy, amikor 1987 őszén, a Zalaegerszegtől elszenvedett hazai vereség miatt szeretett Fradi-tábora kiabálta le a kispadról, de alig tudott bebotorkálni az öltözőbe, mint utóbb elmondta, attól tartott, azon a száz méteren infarktust kap. Nem kapott – akkor még nem. „Csak” megszakadt a szíve, később aztán az vitte el. Mint Igor Turcsint, 1993. november 7-én. Az akkor hivatalosan még ünnepelt, de dicsőségesnek talán már nem hazudott szocialista forradalom évfordulóján, a Rapid Bucuresti–Szpartak Kijev női kézilabda-kupamérkőzés szünetében, „szokásos” ordítozása közben. Turcsin minden idők legsikeresebb „szovjet” edzőjeként fel sem fogta, hogy majdnem három évtizednyi regnálás után, 1991-ben menesztették a válogatottól; akkor ebbe még csupán a lelke pusztult bele.

A futball mellett ugyanis a kézilabda is lehet több élet-halál kérdésénél. Sőt, a jégkorong is. Most nem is ifjabb Ocskay Gáborra gondolok, azokat a sebeket feltépni sem akarom. E témakörben személyes és hátborzongató emlékem, amint a balul sikerült 1990-es budapesti C-világbajnokság záró meccse után Sárközy Tamás sportági elnökkel és Boróczi Gábor szövetségi kapitánnyal hármasban sörözni mentünk. (Az is megérne egy felütést, hogy kezdő újságíróként tagja lehettem ennek a társaságnak, de más időket éltünk, hagyjuk is.) A rajt előtt feljutási álmokat dédelgettünk, ám minden idők leggyengébb eredményével hetedikek lettünk. Ennek megfelelő, borongós hangulatban beszélgettünk, aztán amikor kettesben maradtunk az elnökkel, megkérdeztem tőle, elküldik-e a kapitányt. Nem tehetjük meg vele, abba belehalna – mondta egészen komolyan Sárközy doktor, de a váltás mégis hamarosan bekövetkezett. Boróczi Gábor, az egykori kiváló sportember, a máig utoljára, 1964-ben olimpián járt magyar hokiválogatott tagja pedig egy évre rá, 1991 májusában, ötvenkét esztendősen elhunyt. 

Ennyi idősen hagyott itt minket kollégánk, Molnár Csaba is, 2014-ben, a július 10-re virradó éjszakán. Előző nap még az argentin–holland labdarúgó vb-elődöntő lázában égett, félőrült argentindrukkerként, másnap pedig döbbenten találgattuk, vajon a magyar idő szerint valamivel éjfél utáni tizenegyespárbajt és kedvencei továbbjutását megérte-e még.

Edzőről, sportolóról, újságíróról ejtettünk már szót, de nem maradhat ki a szurkoló sem. Ha valaki, ő az, aki egy egész életre kötelezi el magát a választott klubja mellett. Mint „Szájmon”, az igazi nevét nem is ismerem. De az örökös mosolya, a kissé réveteg tekintete bennem maradt. Beszűkült világa, tudata miatt a legpontosabb jelző rá az együgyű volt, hiszen valóban egyetlen ügy létezett számára: a sport. Valószínűleg fogalma sem volt róla, mi Baranya megye székhelye, hol a Mecsek, de a meccsek helyszínét kapásból vágta, ha megkérdezték tőle, mikor és hol játszik a serdülő kettő, már mondta is, hogy Pécsen, vasárnap délután, és a pályaudvarról melyik busszal lehet eljutni a pályára.

Szájmon elégedett, boldog, derűs, örökifjú emberként élte le az életét. Mert kedvenc játéka, a sport vonzásában tölthette, ami egyben az emberiség legnépszerűbb egyetemes játéka is. Nekünk, magyaroknak a legnehezebb időkben is a legnagyobb közös nevezőt adta; legalábbis sohasem olvastam, hallottam, hogy bárki is azért berzenkedett 1938-ban a vb-döntős szereplés vagy 1953-ban a londoni 6:3 miatt, mert előbbi Horthy, utóbbi Rákosi rendszerét erősítette volna. Ilyen beteg gondolatokkal, érzésekkel sohasem mérgeztük a magunk és mások lelkét. A sport most sem lehet megosztó tényező. Akkor sem, ha éppen az országgyűlési választások mentén szakad ketté az ország. E hasábokon nem fogok senkit agitálni, győzködni, annyi azonban engedtessék meg, hogy a sportnapilap publicistájaként, két versenysportoló lány apjaként – nem ma, hanem időtől függetlenül – a magyar sport és sportolók mellett álljak. Valamint azon kétszeres, háromszoros olimpiai bajnokaink mellett, akik a napokban „merészelték” ugyanezt tenni, csak annyit állítva: ami most van, az a magyar sportnak jó, ami ezelőtt volt, az nemhogy nem volt jó, de egyenesen káros és méltatlan volt, és szeretnék, ha a jó megmaradna. Szándékosan fogalmazok ilyen egyszerűen, lecsupaszítva, mert ők sem mondtak mást, többet, pusztán ezért, ennyiért illették őket gyalázatos szavakkal arctalan, névtelen okoskodók. Miközben, ha már az elmúlt, hiszterizált időkben mindenfelől mindenféle ösztönlények önthették ránk agymenéseiket, akkor annak, aki valaha valamilyen tevékenységi formában a világ tetején járt, adassék meg ugyancsak a szabad véleményalkotás és -közlés joga. Aki persze soha, semmiben nem ért el semmit, ezért aztán minden morzsáért kapar, az fel sem foghatja, hogy akad embertársa, aki nem vár és nem kér viszontszolgáltatást, pénzt, sarzsit, vállveregetést azért, amit önmagáért, önmagában, érdek nélkül szeret. Ha ráadásul a magyar sport az – csupán az igazolt utánpótláskorú sportolókat és szüleiket számítva –, nagyjából egymillió honfitársunk kedvenc játéka, hétvégi időtöltése, életformája, akkor érthető igény tudakolni attól, aki az ország vezetésére vágyik: ha már eddig elfelejtette vagy nem tartotta fontosnak közölni, mégis, mit tervez vele?

Mert ugyan nem értek egyet teljes egészében Bill Shankly nyilván csak félkomoly aforizmájával, a felével azért igen. A sportért halni szerintem – minden tiszteletem Mészáros Dodó bácsinak, Lóránt Gyulának, Boróczi Gábornak, Lucescunak – túlzás, de élni érte érdemes.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!