Il Luce, az örök fény – Csinta Samu publicisztikája

Annyi időt töltött az európai futball felső középkategóriájában, hogy szinte mindenkinek van egy története vele. Akinek pedig gyermekkora és tizenévei – esetleg akaratán kívül – Romániában teltek, annak futballszocializációs életszakaszai óhatatlanul kötődtek a néhány napja, 80 évesen elhunyt Mircea Lucescuhoz. Ahhoz a labdarúgóedzőhöz, akit földi pályája utolsó két-három hetét leszámítva a futball éltetett, és akit – nem bizonyíthatóan, de igencsak valószínűsíthetően – a futball segített át a másvilágra. És akit az európai labdarúgás is saját halottjának tekint, bizonyítékok rá az e heti európai kupamérkőzések előtti megemlékezések.

A legnagyobb román edzőnek tartják, pedig „csak” egy UEFA-kupa-győzelem fűződik a nevéhez a Sahtar Doneck élén, míg a hetvenes évek elején Kovács István két BEK-győzelemig is vezette az Ajaxot. A néhai kolozsvári tréner karrierjével való további párhuzamok kényszeres keresését mellőzve elsősorban talán az szól Lucescu „besorolása” mellett, hogy ritka hosszú, 1979-től a halálát megelőző utolsó tíz napig tartó edzői karrierje során 36 hazai trófeát nyert különböző országokban, amivel momentán negyedik ezen a speciális örökranglistán, csak Pep Guardiola, Sir Alex Ferguson és Jock Stein előzi meg. Ugyanakkor csúcstartó abban a tekintetben, hogy 307 mérkőzésen irányította csapatait hivatalos nemzetközi mérkőzésen.

Még előtte, a hatvanas évek második felétől azonban csaknem húsz éven át játékosként is meghatározó alakja volt a román futballnak. Másodosztályú csapat tagjaként, 1966 őszén 21 évesként léphetett pályára először a válogatottban, hogy aztán az 1970-es mexikói világbajnokságon már ő vezesse ki a román válogatottat a Csehszlovákia, Anglia és Brazília elleni mérkőzésekre, és a legvégén mezt cseréljen Pelével. Egészen 1979. április 4-ig kirobbanthatatlan volt a román válogatottból, az 1980-as Európa-bajnokság selejtezőjében Spanyolországgal vívott, 2–2-es döntetlennel záruló mérkőzésen búcsúzott el a „trikolórtól”. Immár újra a másodosztályból beválogatva, nem kis mértékben talán azért, hogy 70-re kerekedjen válogatottságai száma.

Akadna még néhány imponáló számsor, ám Lucescu legfőbb jellemzője talán az volt, hogy vizio­nárius típusú edzőként sok tekintetben megelőzte a korát, ugyanakkor legtöbb állomáshelyén képes volt csapatot építeni, illetve újraépíteni. A játékoslétből való átmenetet egy ötéves vajdahunyadi periódus jelentette. Jó érzékkel felismerve, hogy tíz év rivaldafény után a fiatalok lassan, de biztosan kiszorítják a bukaresti Dinamóból, továbbá lakás nélkül maradva – az 1977. márciusi földrengés az ő otthonát is eltüntette – hallgatott egykori játékostársa, a sokszoros válogatott középpályás Radu Nunweiller csábítására, és a kohóipari fellegvár, Vajdahunyad feltörekvő csapatához igazolt. 1979-től játékos-edzőként irányította a Corvinult, és a csapat már az első osztályban kezdhette el az 1980–1981-es bajnokságot. Sőt, a következő évad vége a bajnoki tabella harmadik helyén találta az együttest, amelyben Lucescu értő, atyai irányítása alatt formálódott remek futballistává a következő román válogatott generáció több tagja: Andone, Rednic, Klein, Gabor – utóbbit, az 1981-es U20-as vb-n bronzérmes román válogatott csillogó tehetségű csatárát a torna aranycipősének választották.

Ez a lendület repítette a román felnőttválogatott élére, amely a friss világbajnok Olaszországot, Svédországot, Csehszlovákiát és Ciprust megelőzve kijutott az 1984-es franciaországi Európa-bajnokságra. Az olaszok bukaresti legyőzését – Bölöni László lőtte az egyetlen gólt – tartják Lucescu edzői „doktori” dolgozatának, miután a Corvinul élén korábban sikerrel abszolválta a „mesteri” fokozatot. Ettől a meccstől datálják Lucescunak az olasz szövetségi kapitánnyal, Enzo Bearzottal való szoros kapcsolatát, amelynek köszönhetően az 1989-es rendszerváltás után „kilőhetett” a román szakember olaszországi pályája.

A Pisánál vett rajt nem volt igazán sikeres – a meglehetősen öntörvényű tulajdonossal, Romeo Anconetanival senkinek sem volt könnyű –, a következő szakaszt viszont azóta is legendásként emlegetik Bresciában. Pisa azért mégis több lehetett átsuhanó felhőnél, Diego Simeone, az Atlético Madrid „örökös” edzője például azóta is soha nem felejthető momentumként ápolja Lucescu emlékét. A fiatalokhoz mindig különös érzékenységgel és érzékkel forduló mester a még embergyerek, így rengeteg gonddal küszködő argentint szinte saját gyermekeként kezelte, sokszor vitte el magához ebédelni, és közben felépítette benne a későbbi kemény egyéniséget. Hét év múlva az Internazionaléban találkoztak útjaik, de Lucescu ott sem váltotta meg a világot. Az 1998 decembere és 1999 márciusa közötti szűk mandátumot Lucescu mindig roppant tanulságként kezelte: bár eleve tüzet oltani hívták, igazából csak a helyszínen tudatosodott benne, hogy az Inter tényleg Marcello Lippi szabaddá válásáig tart igényt a szolgálataira. Ebben a helyzetben esélye sem volt, hogy kiegyensúlyozza a milánóiak keretét – Ronaldo, Baggio, Djorkaeff, Pirlo, Zanetti, Zamorano és Simeone mellett egyetlen stabil középhátvéd sem állt a rendelkezésére –, így miután a BL-negyeddöntőben a későbbi győztes Manchester United kiütötte a fekete-kékeket, Lucescu lemondott.

Pályafutása legnagyobb sikereinek színhelye Ukrajna volt, az ország leggazdagabb embere, a Sahtar Doneck tulajdonosa, Rinat Ahmetov hívására érkezett 2004 májusában a szénmedencébe, ott-tartózkodása 12 esztendeje alatt pedig teljes mértékben megváltoztatta az ukrán futball hagyományos Dinamo Kijev-centrikusságát. Útját nyolc bajnoki cím, hat kupagyőzelem, hét Szuperkupa, no meg a koronaékszer, az UEFA-kupa 2009-es elhódítása szegélyezte. A Sahtartól való 2016-os elválását követően elvállalta a török válogatott irányítását, mérsékelt sikerrel, majd 2020 nyarán még egyszer visszatért Ukrajnába, immár a Dinamóhoz. Egy évre rá bajnoki címet és kupagyőzelmet ünnepeltek, miközben újabb történelmi csúcsot állított fel: minden idők legidősebb edzőjeként 75 évesen ült a kispadon a Bajnokok Ligájában. Az utolsó kihívás hazájából érkezett: a román szempontból váratlanul sikeres 2024-es Eb után átvette a leköszönő Edward Iordanescutól a román válogatott irányítását. Harmincnyolc év telt el első szövetségi kapitánysága óta, és bár régóta nem kellett senkinek semmit bizonyítania, megpróbálta továbbvinni a románok meglóduló szekerét. Közben egyre több szívproblémával küszködve a vb-pótselejtezőig vezényelte a műveletet, ám egyik korábbi sikere színhelyén, a Besiktas-stadionban 1–0-s vereséget szenvedett a török válogatottól. Hazatérve egy edzés előtti megbeszélésen rosszul lett, és már senki sem tudta talpra állítani. Április 7-én hunyt el egy bukaresti klinikán, hatalmas részvét és tiszteletadás mellett pénteken kísérték utolsó útjára a nagy román személyiségek örökös nyugvóhelyére, a Bellu temetőbe.

Az Olaszországban kapott „Il Luce” (A fény) néven emlegetett edző korszakos megvalósításai közül nehéz lenne egyet is kiemelni, annyiban azonban mindenki egyetért, hogy ő volt az egyik első futballedző, aki felismerte a mérkőzés közben gyűjtött, illetve a futballisták teljesítményét mérő adatok elemzésének fontosságát. Bresciai éveiben Adriano Bacconi menedzserrel együtt jelentősen hozzájárultak egy forradalmi jelentőségű szoftver, a FARM (Football Athletic Results Manager) kifejlesztéséhez – ez volt gyakorlatilag az első, amely a futballadatok monitorizálását célozta. Ebből lett később a Digital Soccer Project, amelyet a Panini cég kétmillió dollárért vásárolt meg.

Korszakteremtő személyiségtől búcsúzik a világ labdarúgása, aki immár egészen más dimenziókban jár az utódok előtt.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!