Guzi Blanka: Újra felépítettem magam, ez a legnagyobb kincs

–  Soha rosszabb idénykezdetet! Hogyan élte meg a múlt heti világkupaversenyt Kairóban?     
– Egészen jól indult ez az év azon három verseny alapján, ami eddig mögöttem van – mondta Guzi Blanka a Nemzeti Sportnak. A diósgyőri öttusázó február elején Drzonkówban győzött a lengyelek nyílt versenyén, márciusban a magyar nyílt fedett pályás viadalon, egyben országos bajnokságon összetettben harmadik, az ob-n második lett, múlt vasárnap pedig a kairói világkupaversenyen szerzett aranyérmet, pályafutása harmadik vk-viadalát nyerte meg. – De amit mostanában hangoztattam, hogy nem a helyezések számítanak, most is fenntartom. Természetesen győzni, dobogóra állni mindig fantasztikus élmény, mert az ember visszaigazolást nyer, hogy az elvégzett munka ér valamit, nem csupán a saját teljesítményéhez viszonyítva, hanem a mezőnyéhez képest is. Ezzel együtt ezen a versenyen is inkább az adott jó érzést, hogy mennyire le tudtam győzni magamat. Döcögősen indult a selejtező, nehézkesen ment a vívás, nagyon nem éreztem rá az asszóimra, ez kissé elvette az önbizalmamat. Értékes tapasztalat volt, hogy menet közben sikerült feljavulnom, ez volt a hét legnagyobb kincse nekem: újra felépítettem magam. A számokat tekintve futásban kicsit előreléptem, úszásban sikerült a legjobb időmet megúsznom ötvenméteres medencében, és az akadálypályán is végrehajtottam, amit jelenleg tudok.

– Említette a nehézkes kezdést, és hogy sikerült felállnia az adódó nehéz helyzetekből. Kialakult-e már önben egyfajta stabil belső metódus, ami egy-egy megakadás esetén segít visszarázódni?     
– Alapvetően megvannak a praktikák, amelyek segítenek, azonban nagyon változatos problémák ütik fel a fejüket, nagyon eltérő akadályok gördülnek elém, van, amelyikkel korábban nem is találkoztam, Kairóban is előfordult ilyen. Sok tapasztalatot gyűjtöttem már a kis tarisznyámba, amelyeket szükség esetén hasznosíthatok, de így is vannak váratlan fordulatok. Fontos a kreativitás ahhoz, hogy a sportoló megfelelően reagáljon rájuk.

– Ezzel együtt a jó érzések összességében megvoltak önben az elmúlt hét során?     
– Igen. Még a hazai fedett pályás viadalnak voltak olyan kulcsmomentumai, hogy rendre megjavítottam a saját rekordjaimat az egyes számokban. Tudom, hogy nem feltétlenül úszom vagy futok majd minden versenyen egyéni csúcsot, de az ettől független jó érzések is örömmel töltenek el, a rosszakból pedig nagyon sokat lehet tanulni. Ott van például az elődöntős rangsoroló vívás, amelyen tizenhat asszót megnyertem tizenkilenc vesztes mellett. Régebben mit nem adtam volna azért, hogy tizenhat tust adjak! Most ezt úgy hoztam össze, hogy nem éreztem magam komfortosan, de a tudat, hogy dolgoztam rajta, és megtettem, amit tudtam, igenis széppé varázsolja az eredményt, ha kettőt hátralépve tekintek a nagy egészre. Nyerni is meg kellett tanulnom, és mivel szerencsére volt már benne részem, sokkal érettebben kezelem például azt a helyzetet, amikor az élen futok be a lőállásba, de utána még le kell futni az utolsó kört: az embernek ilyenkor is kicsit le kell győznie magát, ha érzékeli, hogy vezet. Viszont a pozitívumok mellett azt is gondolom, Kairó ugyanolyan állomása volt a fő cél felé vezető útnak, mint amikor tavaly májusban a pazardzsiki világkupán kiestem az elődöntőben, vagy amikor 2023-ban a bathi világbajnokságon már a selejtezőben kiestem. Ugyanolyan állomás, csak más tanulsággal, más érzésekkel.

– Egyébként el szokott fáradni? Azért kérdem, mert rendre azt látom: célba ér, fúj kettőt, majd rögtön egyesével gratulál az ön előtt, mögött befutóknak. Illetve ezúttal csak az ön mögött befutóknak…     
– Igen, el szoktam! Bizonyítja, hogy a döntő utáni napon beteg voltam, ám azóta semmi bajom, nem is értem, hogy alakult ez, de megérezte a szervezetem, hogy igénybe vettem. Emlékszem, hogy a kezdeti öttusás éveimben mennyire sokat jelentett, amikor egy előkelő helyezést elérő versenytárs, akár maga a győztes gratulált nekem, szólt hozzám néhány kedves szót. Én is kutya kötelességemnek tartom, hogy még ha el is fáradok, odamenjek a többiekhez és gratuláljak nekik, ők ugyanúgy végigcsinálták a kihívást. Bizonyos értelemben ők is segítettek abban, hogy elérjem a céljaimat.

– Egy hónap múlva, május közepén újra Pazardzsikban versenyez a mezőny, mi következik addig önnek?     
– Versenyek után kapok két nap pihenőt, a hét hátralévő része is visszafogottan telik, a regeneráción van a hangsúly ilyenkor. Aztán természetesen visszaállunk az edzések megszokott körforgásába: az idén is indulok a bolgár világkupaversenyen, nagy örömömre, mert nagyon szeretek oda visszajárni, és továbbra is szeretem kihasználni a versenyek adta lehetőségeket, amin csak lehet, elindulok. Különlegességet nem tervezünk, jön egy újabb állomás, tovább csiszolunk a számokon. Az úszásom és a futásom emelkedő pályán van, most elsősorban az akadályversenyben van a legtöbb elvégzendő feladatom. Ha minden igaz, a napokban megérkezik az OCR-pálya Miskolcra, úgy néz ki, végre Miskolcon is többet gyakorolhatom az akadálypályát, ami idővel meglátszik majd.