Tóth László: A cselgáncs elismertsége mára megfelelő szinten van

– Mielőtt sportági elnök lett, sokáig dzsúdózott, de hogyan került a cselgáncs közelébe? 
– Győrből származom, ott kézilabdáztam, futottam, kajakoztam, de egyik sportban sem találtam meg, amit szerettem volna – mondta a Nemzeti Sportnak Tóth László, a Magyar Judoszövetség és az Európai Cselgáncsszövetség elnöke. – A korábbi általános iskolámban Fekete Tamás akkoriban serdülő dzsúdóbajnok volt, és alapított egy kis fiókcsapatot. Fogalmunk sem volt róla, mi is az a cselgáncs, de lementünk a terembe, kipróbáltuk és tetszett. Nekem a középiskola kiválasztásában is fontos szempont volt, hogy folytathassam a sportot, de Győrben a dzsúdó nem volt megfelelő erősségű, így egyetemre Budapestre jöttem az ELTE Állam- és Jogtudományi Karára, és az Újpestbe igazoltam.

– Mi fogta meg annyira a cselgáncsban, hogy aszerint alakította egész életét, hogy a sportág közelében maradhasson?     
– A sportág szellemiségéről a kezdetekben még nem sokat tudtam, de az atmoszférája már korán megérintett. Akkoriban még melegítőben edzegettünk. A fizikai kontaktusból eredő mozgásdinamizmus nagyon tetszett, az, hogy nem kell a legerősebbnek, a legnagyobbnak lenni, ha valaki elég képzett és technikás ahhoz, hogy kihasználja az ellenfele mozgásából adódó lehetőségeket az ipponra. Nekem sikerült erre ráéreznem, főleg a kedvenc bokasöpréses technikámra, amivel nagyon kemény ellenfeleket győztem le.

– Milyenek voltak a dzsúdósok körülményei, amikor elkezdte a sportot?     
– A győri bencés gimnázium tornatermében délutánonként volt egy kosárlabda-, aztán egy birkózóedzés, és csak utána jöhettünk mi, a megtűrt dzsúdó képviselői. Ráadásul nem volt állandó tatamiszőnyeg a teremben, minden edzés elején be, a végén pedig ki kellett pakolnunk, ami rengeteg időbe telt. Mostanra szerencsére elértük azt, hogy korrekt, korszerű körülmények között lehet dzsúdózni Magyarországon. Bár visszatekintve azt mondom, nem volt rossz bemelegítés gyerekként pakolni a rizsszalmából készült szőnyegeket.

– Aktív pályafutása után egyenes út vezetett a tatamiról a sportvezetői karrierhez?
– Amikor befejeztem a versenyzést, megválasztottak a Budapesti Judoszövetség alelnökének, így kezdődött a sportvezetői pályám. A rendkívül eredményes barcelonai olimpia „felvillanyozta” a dzsúdós társadalmat, mégsem sikerült kihasználni a siker generálta felhajtóerőt. Igyekeztem segíteni abban, hogy olyan szakembert találjanak a magyar szövetség élére, aki aktívan tudja támogatni a sportág hazai ügyét. Sepsi László fogadta el az elnökségre a felkérést, és amikor neki elege lett a belső viaskodásból, a különböző lobbik küzdelméből, felállt, és engem választottak meg elnöknek. Harmincnyolc éves voltam, és jól éreztem magam a bőrömben, de a magyar dzsúdóért vállaltam.

– Hogyan tudta kezelni a konfliktusokkal teli helyzetet, amikor elnök lett?
– Az volt a célom, hogy minden klub békében és közös célért dolgozzon együtt, mert a problémák és érdekellentétek rosszat tettek a sportágnak. A támogatóink elfordultak tőlünk, a nemzetközi kapcsolataink borzasztóak voltak, és az egyesületek sem működtek együtt egymással. Az volt a feltételem, mielőtt hivatalba léptem, hogy ami konfliktusunk van, azt beszéljük meg és dolgozzunk együtt. Amikor még versenysportoló voltam, nekem nagyon fontos volt, hogy tanuljak, ezért kicsit kitaszított voltam, hiszen az egyetemi kötelezettségeim miatt nem mindig tudtam az első helyre tenni a dzsúdót. Az akkori szakmai döntéshozók ezt nem tolerálták. Amikor elnök lettem, azt is fontosnak tartottam, hogy a sportolóink tanulhassanak és tanuljanak is az edzések mellett.

– Huszonnyolc éve elnök, mit tart ezen időszak legnagyobb sikerének és kihívásának?
– A legnagyobb siker, hogy a sportág társadalmi elismertsége a megfelelő szintre emelkedett, és tízezernyi gyereket megtanítottunk biztonságosan esni, átadtuk nekik a dzsúdó szellemiségét. Rengeteg nemzetközi eseményt, versenyt rendeztünk, és nemcsak a három felnőtt-világbajnokságról beszélek, hanem a számtalan utánpótlásversenyről vagy a koronavírus utáni első nemzetközi küzdősportviadalról, a budapesti Grand Slamről. Az is fontos, hogy a Nemzetközi Cselgáncsszövetségnek Budapestre került a központja, úgy vélem, ez óriási hírnevet hozott az országnak.ű

– Miért döntött úgy, hogy ennyi idő után nem indul újra a honi szövetség elnöki posztjáért?     
– Már amikor tizenöt évnyi főkincstárnoki munka után felvetődött, hogy én lehetek az Európai Cselgáncsszövetség elnöke, akkor is kérdéses volt, ez a két pozíció mennyire férhet össze egymással. Akkor még hoztunk egy ideiglenes döntést arról, hogy mindkét helyemen maradok, de amikor 2024-ben újraválasztottak az EJU élére, már kifejezetten megfogalmazódott nemzetközi oldalról a kérés, hogy ne csináljam a kettőt együtt. A dzsúdó iránti tiszteletem miatt beláttam, ez a két pozíció annyi kötelezettséggel jár, hogy azt egy személyben nem tudom maradéktalanul elvégezni.

– Van az utódjelöltek között olyan, akit szívesen látna a magyar szövetség élén?     
– Már a londoni olimpia óta próbálom rábeszélni Kovács Antalt, hogy vállalja el ezt a feladatot. Számtalan vezetésre alkalmas, kiváló egyéniség van a dzsúdón belül, de azt gondolom, ő minden szinten meg tudna felelni, és még jobb elnök lehetne, mint én. Akárki is lesz az utódom, nem hiszem, hogy ne lenne jó kapcsolatunk a jövőben, hiszen attól még, mert két emelettel feljebb költözöm, az európai szövetség elnöki irodájába, továbbra is mindent meg fogok tenni a magyar cselgáncs érdekében.

– Magyar szövetségi elnökként az utolsó nagy versenyére készül, csütörtökön rajtol az Európa-bajnokság. Hogy látja a mieink helyzetét a kontinensviadal előtt?     
– Azt bánom, hogy Bor Barna nem volt a válogatott élén 28 évvel ezelőtt. Hihetetlenül pozitív ember. Miután befejezte a versenysportot, találkoztam vele egy kis diákversenyen Szlovákiában, és furcsállottam, hogy mit keres ott, hiszen ennél ő többre képes, ezért megkapta a bizonyítási lehetőséget az utánpótlás-, majd a felnőttválogatottnál. A nemzetközi versenyeken általában reggeltől estig nézem a viadalokat, van elég időm rá, hogy figyeljem a mieinket, a sportolókat és az edzőket is. Bor Barnában az ragadott meg, hogy olyan kapcsolatban volt a tatamin éppen küzdő gyerekekkel, ami nekem nagyon tetszett. Szuggesztív és eredményes, amit csinál, hiába küzd egyedül a szőnyegen a versenyző, nagyon fontos, ki áll közvetlenül mögötte. Büszke vagyok rá, hogy világverő dzsúdósból lett a szövetségi kapitányunk. Emellett Barna személye békét hozott a sportágon belül, nemcsak a versenyzőkkel van jó kapcsolata, hanem az edzők is elfogadják. Kívánom neki, hogy érjen el a válogatott élén olyan sikereket Grúziában, amilyeneket aktív pályafutása egyik nagy riválisa, a grúz Lasa Gudzsedzsiani ellene a szőnyegen. Szép revans lenne, hiszen Gudzsedzsiani jelenleg a grúz válogatott szövetségi kapitánya.

– Akkor minden megvan hozzá, hogy a tavalyihoz hasonlóan eredményes Európa-bajnoksága legyen a magyar válogatottnak?     
– Nagyon szeretnénk! Ugyanakkor elnézve a kontinensviadalon indulók névsorát, számtalan olimpiai és világbajnok van köztük, szerintem ez lesz minden idők egyik legnehezebb Eb-je. Nagyon sok tehetséges fiatal dzsudokánk van, de amit mindenképpen szeretnék kritikaként megjegyezni, hogy az utóbbi években nem sikerült nemzetközi szinten versenyképes női nehézsúlyú versenyzőt kinevelnünk, és Sipőcz Richárd sem aktív már a legnehezebb férfiak közül, így a csapatversenyben nem tudunk igazán eredményesen szerepelni. Ezt a problémát igyekszünk az edzőkollégákkal orvosolni.