„Az ifjúsági olimpia világméretű folytatása és kontinensekre szűkítése mellett is tudok érvelni” – Fábián László MOB-főtitkár és dakari misszióvezető az NS-nek

– Kezdjük a NOB elnökének záróbeszédével: Kirsty Coventry szinte varázslatosnak nevezte a dakari ifjúsági olimpiát, és úgy vélte, a rendezők a várakozásokat is felülmúlták. Ön, aki valamennyi korábbi ifjúsági olimpián jelen volt, mennyire osztja ezt a lelkes értékelést?
– Azt gondolom, egy kis elfogultság mellett abszolút van benne realitás. Valóban nagyszerű ifjúsági olimpia volt. Kellett ehhez az a nyolc év is, hiszen eredetileg 2022-ben rendezték volna meg, de a Covid miatt elhalasztották. Ha akkor kellett volna megtartani, lehet, hogy a létesítmények felépítésével is bajba kerültek volna. Összességében viszont azt mondhatom, hogy amit egy olimpiai szintű eseményhez szükséges megteremteni, azt maximálisan hozták. Természetesen egy felnőtt olimpia más lépték, de a létesítményekkel különösebb probléma nem volt.

– A helyszíni beszámolókban azért megjelentek nehézségek is. Milyen képet mutatott a rendezés a mindennapokban, a sportolók szemszögéből?
– Sportáganként is érdemes nézni a körülményeket. Nyilván jobb tekvandózni légkondicionált teremben, mint egy harminc-harmincöt fokos helyiségben, ahol csak egy nyitott ablakon keresztül érkezik némi levegő. Ugyanakkor a tornászok, az ökölvívók, a vívók is légkondicionált helyen versenyeztek, a judo, a wushu, az asztalitenisz, az ökölvívás, vívás és boksz mellett. Az uszodával kapcsolatban pedig érdemes felidézni, hogy amikor májusban itt jártunk, még katasztrofális állapotban volt, nagy szemekkel néztük, hogyan lesz ebből versenyhelyszín. Mire megérkeztünk, teljesen megfelelt az előírásoknak. Az, hogy a víz 32 fokos volt a negyvenfokos napsütésben, nem feltétlenül meglepetés. A 800 méteres gyorsúszás elmaradása viszont nekünk nagyon fájt, és szerintem ez Pápai Olivér 400 méteres versenyére is hatással volt, mert lelkileg valamelyest megtörte ez a helyzet. Furcsának tartom a nemzetközi szövetség szabályozását, de a szabály az szabály. Az olimpiai faluval nem volt problémánk, az étkezés pedig annak, aki hét-tíz napot töltött itt, elfogadható volt. Nekünk a tizedik nap után már eléggé egyhangúvá vált, de a sportolók gyorsabban váltották egymást.

– Az első afrikai olimpiai eseménynek azonban nemcsak a versenyek színvonala, hanem a hosszú távú öröksége is fontos mércéje. Megtérülhet-e a befektetett emberi, pénzügyi és logisztikai erőforrás, ha a létesítmények a játékok után is a helyieket szolgálják?
– Két oldalról közelíteném meg. Felépítettek, illetve felújítottak egy sor sportlétesítményt. Dakar most olyan infrastruktúrával rendelkezik, amely alkalmas lehet a mindennapos edzésekre, de akár hazai és nemzetközi versenyek rendezésére is. Azt kell mondjam, ezek a létesítmények Európában is bárhol megállnák a helyüket. A másik nagyon fontos tapasztalat az érdeklődés: rengetegen jöttek ki a versenyekre. A strandkézilabdánál például már szinte a bejutásért zajló lökdösődéig mentek a dolgok, ami persze nem feltétlenül jó látvány, de egyértelműen mutatja, mennyire érdekli az embereket a sport. Nemcsak a szenegáli futball, hanem más sportágak is képesek megmozgatni a közönséget. A fenntarthatóság igazi próbája azonban csak most következik. A következő években derül ki, hogy élnek-e ezzel a lehetőséggel: lesznek-e gyerekek, akik sportolni szeretnének, és biztosítják-e számukra a sportolás feltételeit. Ehhez elsősorban állami szintű elhatározásra van szükség. Ha ez megvan, Dakar és Szenegál számára valóban hosszú távú lehetőség nyílhat meg.

– A magyar csapat hét érmet szerzett: két aranyat, három ezüstöt és két bronzot, ezzel a 23. helyen végzett az éremtáblázaton. Hogyan értékeli ezt a szereplést, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a kvalifikáció és az indulási jogok odaítélése nem minden sportágban a megszokott szakmai rangsor alapján történt?
– A Magyar Olimpiai Bizottság a sportágak eredményeit önállóan is értékeli, nemcsak az ifjúsági olimpiákon, hanem az évközi hazai és nemzetközi versenyeken is. Most is azt tartom fontosnak, hogy sportáganként, az adott versenyszám mezőnyét is figyelembe véve vizsgáljuk a teljesítményeket. Ami a legfontosabb: a versenyzőink mindent beleadtak, mindenki a lehető legjobb eredményre törekedett. Voltak kiemelkedően jó eredményeink még erős mezőnyben is, és akadtak jó teljesítmények közepesebb mezőnyben. Összességében azt mondom, hogy jól szerepelt a magyar csapat. Természetesen van mit tanulnunk, de az eredményeket az életkor és az adott versenyszám indulóinak összetétele alapján kell értékelnünk.

– A kvalifikáció rendszerét viszont kifejezetten problémásnak tartja.
– Igen, ez az egyik alapvető kérdés a dakari olimpia kapcsán. Az indulási jogok kijelölése nem volt eléggé szakmai. Országokat választottak ki, és különböző sportágakban adtak nekik indulási lehetőséget, sok esetben nehezen érthető szempontok alapján. Ez a jövőre nézve semmiképpen sem jó irány. Értem, hogy a korábbi ifjúsági olimpiák közel ötezer versenyzőjéhez képest most mintegy 2700 sportolót fogadtak, de ha szakmai alapon működő olimpiát szeretnénk, akkor azoknak kellene ott lenniük, akik megfelelően felkészültek és kvalifikálták magukat.

– A mi generációnknak még az Ifjúsági Barátság Versenyek, az IBV-k jelentették az egyik fontos nemzetközi korosztályos erőfelmérőt. Ma a sportági utánpótlás-világversenyek vagy egy ilyen multisportesemény adhat pontosabb képet arról, hol tartanak a fiatalok?
– A sportági utánpótlásversenyek biztosan szakmaibb képet tudnak mutatni, különösen a mezőny nagysága és ereje szempontjából. Egy ifjúsági olimpián például vívásban nem indulhat el 128 versenyző fegyvernemenként, mert túl hosszú lenne a verseny. Ha viszont megfelelő a kiválasztás, és a legjobbak jutnak ki, akkor az ott elért eredmény is sokat mutathat. De egy multisporteseménynek van olyan többlete, amelyet a saját sportág korosztályos világbajnoksága nem feltétlenül tud megadni. A magyar versenyzők tizenhárom sportágból érkeztek, és találkozhattak kétszáz ország fiataljaival, más sportágak képviselőivel. Látták egymás felkészülését, edzéseit, versenyeit. Ez olyan tapasztalat, amely akár egy erősebb mezőnyű korosztályos világbajnokság élményével is felérhet.

– Az ifjúsági olimpia eredeti koncepciójában a kulturális és közösségi élmény legalább olyan fontos volt, mint maga a versenyzés. A magyar csapatnál ezt hogyan sikerült megélni?
– Szerintem a közösségi program része akkor is megvalósul, ha nem hangsúlyozzuk túl, hiszen a fiatalok együtt vannak, találkoznak egymással és a helyi érdekességekkel. A magyar csapaton belül is nagyon jól működött ez a közösségi élmény. Minden este tartottunk egy rövid csapatgyűlést, ahol közösen értékeltük az aznapi eredményeket. Láttam a gyerekek csillogó szemében, milyen büszkén figyelik a társaikat. Azt, hogy valaki harmadik napja küzd a tengerrel a szörfversenyen, vagy hogy a strandkézilabdás fiúk lába szinte ég a forró homokban. Ezeken az estéken nemcsak az érmesek sikereiről beszéltünk, hanem arról is, hogy milyen jó csapatot alkottunk. A „Hajrá Magyarok” összejöveteleknek éppen ez volt a lényege.

– Vagyis a hét éremnél is nagyobb eredmény lehet, amit a fiatalok lelkileg, motivációban visznek haza Dakarból?
– Abszolút. Ezeken az esti találkozókon látszott, hogy nemcsak a dobogósok, hanem mindenki számára kézzelfoghatóvá vált az olimpiai láz és az olimpiai lehetőség. A fiatalok látták, hogy a társuk érmet nyer, hogy a magyar csapat együtt küzd, és hogy ők maguk is részesei ennek az egésznek. Szerintem ez a dakari olimpia egyik legnagyobb eredménye, a sok szép szakmai teljesítmény mellett. Az ifjúsági olimpia egyik legfontosabb hozadéka éppen az lehet, hogy a fiatalok elhiszik: egyszer a felnőttek között, a nagy olimpián is ott lehetnek.

– A NOB a dakari tapasztalatok után felülvizsgálja az ifjúsági olimpia koncepcióját. Ön szerint van jövője ennek a multisporteseménynek, és ha igen, milyen formában?
– Ez nehéz kérdés, és Magyarországon, a MOB-ban, illetve a szövetségekkel folytatott beszélgetések során is eltérő véleményekkel találkozunk. Én azt gondolom, hogy ha a szakmai feltételeket rendbe teszik, és olyan infrastruktúra, olyan szervezés áll rendelkezésre, mint amilyet Dakarban láttunk, akkor ennek az eseménynek kell hogy legyen jövője. A 17–18 éves korosztály számára nagyon jó belépő lehet a felnőttmezőnybe, a felnőtt világversenyekre, világkupákra, néhány év múlva pedig akár az olimpiai részvétel felé is. A földrészenkénti ifjúsági olimpiák gondolatát sem tartom elvetendőnek, szakmailag az is működőképes lehet. Európában például az Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztivál, az EYOF már most is nagyon jól betölti ezt a szerepet: rendszerint mintegy ötven ország vesz részt rajta, és számos sportág fiataljai találkoznak. Én mindkét megoldást el tudom képzelni, de a lényeg az, hogy a szakmai szempontok érvényesüljenek, és a fiatalok valóban a lehető legjobb körülmények között versenyezhessenek.