Ahogy mi megéltük: Balczót kísérve megindult a domboldal

Az öttusához fűződő viszonyom a sportág sikerességéből fakad: a XI. kerületi Váli utcai iskolába ellátogatott Török Ferenc az 1964-es tokiói olimpia egyéni bajnoka. Az olimpiát ősszel rendezték, úgy rémlik, hogy az újdonsült aranyérmes még abban az évben megjelent iskolánkban és élménybeszámolót tartott, amelynek nem mellékesen az volt a célja, hogy minél több gyereket megnyerjen az öttusának. Így kerültem kapcsolatba a sportággal, megkezdődtek a hajnali kelések, a bumlizások a 9-es villamossal a Móricz Zsigmond körtértől a Margit híd budai hídfőjéig, onnan 4-essel vagy 6-ossal a margitszigeti bejáróig, aztán gyalog a Sportuszodába. Majd a penzumot lenyomva vissza a Körtérre, be a suliba. A délutánjainkat hetente háromszor futóedzések színesítették, ugyancsak a Szigeten. Boromisza Pista barátommal két-három évig bírtuk a gyűrődést, aztán beszippantott minket a kosárlabdázás – már csak annak okán is, hogy az edzések a lakhelyünktől kőhajításnyira lévő Baranyai utcai iskola udvarán voltak. a XI. kerületi Váli utcai iskolába ellátogatott Török Ferenc az 1964-es tokiói olimpia egyéni bajnoka. Az olimpiát ősszel rendezték, úgy rémlik, hogy az újdonsült aranyérmes még abban az évben megjelent iskolánkban és élménybeszámolót tartott, amelynek nem mellékesen az volt a célja, hogy minél több gyereket megnyerjen az öttusának. Így kerültem kapcsolatba a sportággal, megkezdődtek a hajnali kelések, a bumlizások a 9-es villamossal a Móricz Zsigmond körtértől a Margit híd budai hídfőjéig, onnan 4-essel vagy 6-ossal a margitszigeti bejáróig, aztán gyalog a Sportuszodába. Majd a penzumot lenyomva vissza a Körtérre, be a suliba. A délutánjainkat hetente háromszor futóedzések színesítették, ugyancsak a Szigeten. Boromisza Pista barátommal két-három évig bírtuk a gyűrődést, aztán beszippantott minket a kosárlabdázás – már csak annak okán is, hogy az edzések a lakhelyünktől kőhajításnyira lévő Baranyai utcai iskola udvarán voltak.

De az öttusa továbbra is életem része maradt. Mélyen belém ivódott egy 1968. októberi délután, amikor megtudtam, hogy a mexikóvárosi olimpián Balczó András egyéniben második lett a svéd Björn Ferm mögött, s a Balczó, Török, Móna István összeállítású együttesünk hiába állhatott a dobogó tetejére, egy egész országgal együtt mélységesen el voltam keseredve. Minden magyar azért szorított, hogy a nemzet Bandija egyéniben is aranyérmes legyen. Csapatban Mexikóvárosban már másodszor végzett az első helyen – 1960-ban Rómában Németh Ferenccel és Nagy Imrével győztek –, de akkora egyénisége volt a sportágnak, hogy méltatlannak éreztük, hogy ne érdemelje ki az egyéni sikerért járó aranyérmet. Tokióban, 1964-ben fegyelmi okok miatt nem lehetett ott, a városi legenda szerint a legnagyobb ellenfeleink, a szovjetek is lobbiztak az eltiltásáért. Mindegy, 1968-ban már négyszeres egyéni világbajnokként szállt harcba az olimpiai aranyért.

Nem sikerült.

Egy évvel később Budapesten rendezték az öttusa-világbajnokságot. A hagyományos rendszerben az ötödik napon került sor a futásra. Szeptember végi verőfényes nap volt, Pista barátommal már a negyedik versenyszám után megbeszéltük, hogy ott a helyünk a pesthidegkúti repülőtéren, ahol a végső sorrendért tusakodtak. Már az gyanús volt, hogy az 56-os villamosokon fürtökben lógtak az emberek, alig jutottunk el Hűvösvölgybe, onnan pedig még buszozni kellett a helyszínig. Tizennégy éves múltam, már „gyakorlott” futballmeccsre járó, majd' minden kettős rangadón ott voltam a Népstadionban, szóval, nem lepődtem meg a tömeg láttán, mégis, valami megfoghatatlan hangulat uralkodott, feszültséggel teli várakozásnak nevezném. Ráadásul a Balczó, Kelemen Péter, Bakó Pál összetételű magyar csapatnak a Borisz Onyiscsenko – egyéniben a futás előtt 25 másodperc előnye volt Balczóval szemben – vezette szovjet együttes volt a (szokásos) nagy ellenfele, s akkoriban még azok az idők járták, amikor a magyar szurkolónak a szovjetek kapcsán az jutott eszébe, hogy le kell feküdnünk, azaz átengedni nekik a győzelmet…

Na, ilyen körülmények között vágott a 4000 méteres távnak Balczó. A terepet nagyjából be lehetett látni, szó ami szó, fingatós volt, a második felében már arról is lehetett tudni, hogy merre fut Bandi, hogy hatalmas embertömeg kísérte, eszelősen szurkolva az aranyért. Olyan volt, mintha megindult volna a domboldal, az egyébként a megerőltető teljesítmény ellenére szinte légies könnyedséggel futó Balczót fürtökben kísérők pedig egyre tüzelték versenyzőnket. A cél felé közeledve a moraj ordítássá fokozódott, s amikor cirka 200 méterre volt, már mindenki biztos lehetett benne, megvan az ötödik világbajnoki cím. Balczó már a célba érést követően ismerősök és ismeretlenek karjaiba zuhant. Győzött az igazság, sugározták a tekintetek, ennek így kellett történnie. Pedig ha nem is tudtuk, valahogy éreztük, egyszer majd „úgy” is kell történnie, azaz olimpiai bajnok lesz.

Nehéz szavakba foglalni, mit is éreztem. Tisztában voltam vele, hogy nagy esemény tanúja vagyok, noha ott bujkált bennem, Balczó bár csak egy évvel korábban nyert volna Mexikóvárosban. Ugyanakkor a szurkolás addig talán nem ismert formáját éltem át, az euforikus boldogságot, amelynek kohézióját a közösségi érzés adta. Mondhatni, mindahányan egyek voltunk Balczóval. Talán nem véletlen, hogy később ő is azt nyilatkozta erről a versenyről, azt érezte, mindenkinek fut.

Vallom, ahhoz, hogy valakiből sportújságíró legyen, meghatározó élmények kellenek, továbbmegyek, magyar főszereplőkkel, amelyek erősítik az identitást. Minden közös szurkolás, minden siker hozzátett ahhoz, hogy erre a pályára kerültem. Szepesi György közvetítéseitől a későbbi közös szurkolásokig mind-mind afelé vittek, hogy egyszer majd tudósítóként is ott lehessek a pályák mellett. Pesthidegkúton persze ez nem így fogalmazódott meg bennem, alig lehettem túl a „mozdonyvezető leszek” korszakomon (apai nagyapám mozdonyt is vezetett, akár továbbvihettem volna a családi hagyományt)… De belém égett az öröm, több mint fél évszázaddal a történtek után is beleborzongok, ha felidézem a történteket.

Aztán persze tágult a világ. Nem mellékesen Bandi 1972-ben olimpiai bajnok lett Münchenben, aztán 1976-ban bemutatták Kósa Ferenc róla szóló filmjét, a Küldetést. Az alkotás reveláció erejével hatott, rendszerkritika volt a javából, illetve egy morálisan kikezdhetetlen ember kritikája, amelynek minden egyes részletéről lerítt, miért is kritikán aluli a Kádár-rezsim.

Az 1969-es vb utolsó versenynapján persze nem ezek a gondolatok vittek ki a pesthidegkúti reptérre, s meggyőződésem, hogy a cirka 20 ezer ember többségét sem. Mi csupán magyar sikert szerettünk volna látni, elsősorban Balczó győzelmét. Ebben persze benne volt, hogy ehhez minimum egy ruszkit meg kell előzni, s amikor ez megvalósult, elégtételt éreztünk.

Ha úgy tetszik, Balczó ezzel is teljesítette küldetését – évekkel a film elkészülte előtt.

KORÁBBI ÍRÁSAINK

Kun Zoltán: Fradi–Ajax ezerötért – életre szóló élmény

Smahulya Ádám:Ilyen volt Ronaldinho szabadrúgásgólja Emma néni portáján

Malonyai Péter: Telexsokk Havannában – nem megyünk az 1984-es olimpiára

Ritz Balázs:„A román szurkolók, amit tudtak, közénk hajítottak”

Marosi Gergely: „Brazil szurkolók ezrei ülnek. Mint a zombik”

Ballai Attila: vb-szereplést ért az osztrákverés 35 éve

Szűcs Miklós:„A lelátó még percekkel később is a veszteseket ünnepelte”

Kocsmár-Tóth István:„Szalaaaiiii! Nem kapok levegőt! Kit érdekel! Szalaaaaiiii!”

Szeli Mátyás:„Attól féltem, hogy rám esik egy világsztár”

L. Pap István:„Olimpiai arany valahol a Bakonyban”

Somogyi Zsolt:„Senki sem mondta, hogy a futballbarátság ilyen fájdalmat okozhat"

Őri B. Péter:„Felkaptam a széket, és szinte önkívületi állapotban üvöltöttem”

Nagy Zsolt:„Akkorát csaptam az asztalra, hogy kiborult a paprikás krumpli”

Ilku Miklós:„Az asztalon táncoltak, és azt énekelték, összetörünk mindent”

Tóth Anita:„Életemben először elpityeregtem magam”

Thury Gábor:Amikor egy újpesti is a Fradiért szorított

Csillag Péter:„Érzem a pillanat súlyát” – mondta Iniesta a Nemzeti Sportnak

Bodnár Zalán: Könnyes búcsú Tottitól Rómában

Huber Tamás:„Mi a fenét ér egy sportoló aláírása? Egy gyereknek rengeteget!”

Voleszák Gábor:„Nemcsak a csapat égett, hanem a zománcozott lábas füle is”

Somlóvári Dávid:„Szlovák–magyar: valami nagyon elpattant bennem”

Pusztai Viola:„Vigasztalhatatlan voltam, órákon át sírtam”

Rusznák György:„Üvölteni akartam...” – tíz magyar gól néma csendben

Rácz Péter:Szomorú végjáték a Maggiore-tó partján

Marosi Gergely:„Azt sem tudom, hol vagyok” – Zava és életem gólja

Kun Zoltán:Hömpölygős gólöröm, kis szépséghibával

Vincze Szabolcs:„Hiába láttam a saját szememmel, még másnap sem hittem el”

Kocsmár-Tóth István: Hogyan dobj fel egy Újpest–Vidit? Olimpiai arannyal!