Balczó András: Nem tudtam nem akarni

– „Meggyógyultam" – ezzel a szóval hagyta el a Nemzeti Színház színpadát, miközben összehajtogatta botját a Magyar Sportújságírók Szövetsége és a Magyar Olimpiai Bizottság életműdíjának múlt hét csütörtöki átadásán. Hogy megy ez? Ha akarja, csak úgy félreteszi a botot?
– Fájt a gerincem ugyanúgy, de erőt adott, hogy tudom, meg fogok gyógyulni. Amikor még ennél is erősebben fájt, nyomorúságnak vettem, és kértem az Úr támogatását. „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged, és te dicsőítesz engem." Van, aki megengedte, hogy ez történjen, és ugyanaz meg fogja gyógyítani.

– Kell hozzá az ön akaratereje is.
– Nem. A hitem kell. Az én akaraterőm önmagában nem létező. Isten ajándéka.

– Miközben saját bevallása szerint is a belső tartás segítette versenytársaival szemben, egyszer így fogalmazott: „Akarni nem lehet az akarást".
– Úgy tudnám a legegyszerűbben megragadni, hogy én nem tudtam nem akarni. Furcsa csavar, de így van. Ha szerettem volna, akkor sem tudtam volna nem akarni.

– „Megérkezés volt számomra a fogadtatás" – mondta az Év sportolója-gálán, miután a közönség felállva, vastapssal köszöntötte. Hová érkezett meg?
– Érdekes, kimondtam a mondatot, anélkül, hogy előre kifundáltam volna. Egyszerűen kijött belőlem a szó: „Megérkeztem". Beugrik egy kép. Ausztria és Olaszország között valamelyik hegy alatt tízvalahány kilométer hosszú alagutat fúrtak, egyik oldalról és a másik oldalról is elindult a fúrópajzs. Öt kilométer innen, öt kilométer onnan, gondolhatjuk, milyen nehéz kiszámítani, hogy a két fúrópajzs pontosan találkozzon. Vajon találkoznak-e? Nem lehet, hogy a mérnökök valamit elrontottak? Ásnak befelé, és ott van bennük a kétség, hogy vajon odatalálnak-e. Valahogy így mentem én is előre a hegy gyomrában, ha nem is öntudatlanul, de belülről hajtva. És a fúrópajzsok találkoztak! Totális visszaigazolást kaptam az állva tapsolással, olyan fokú megtiszteltetésnek éreztem, hogy arra nem lehet rászolgálni. Meghálálhatatlan, kiegyenlíthetetlen, feldolgozhatatlan esemény volt számomra.

– Erős szavak.
– Felvetődik bennem, hogy mielőtt megszülettem, már megkaptam a sorsom. De hát az Isten világában idő nincsen. Nekünk van a múlt meg a jövő, a kettő közé be van szorítva a jelen. Egy másodperc, mondjuk, de az is kettéosztható, fél másodperc megy a múltba, fél másodperc a jövőbe. Az ember tudja, hogy az örökkévalóság birtokosa. Az örök jelen megfoghatatlan. A sydneyi olimpia előtt írtam az elutazó sportolóknak: a súlylökő a dobás nagyságára addig van hatással, amíg a keze és a súlygolyó között érintkezés van, tovább nem. Így vagyunk mi is, az örök jelenben létezünk. A csütörtöki alkalom olyan volt, mintha a jelenidő eltartott volna másodpercekig, sőt percekig.

– „Legyetek ellentétjei a világnak" – üzente Szabó Lőrinc nyomán mai sporttársainak. Mit értett ezen?
– Süllyed a világ. A süllyedés okát a Nemzeti Színházban is érintettem, az átlag magyar nem hajlandó magát Isten teremtményének tekinteni. Ameddig ebben a tekintetben nincsen változás, addig csúszás van, züllés, borul az Isten által meghatározott értékrend. Ha valaki rájön az igazságra, akkor azt másoknak is el kell mondania, ahogy az úton is muszáj megállítani a szemből jövő autót, figyelmeztetve, ne menjen tovább, mert hátrébb ott egy bombatölcsér.

ÉDESAPJA HALÁLA UTÁN BELÉCSAPÓDOTT KÉT SZÓ

– A sorsszerűségről, az eleve elrendeltségről szólva élt az elhajított kő hasonlatával, amely azt hiszi, repülése szabadság.
– Ez a világ gondolata, amely úgy véli, azért repül, mert kedve van hozzá. Az Isten kiszolgáltatottjai vagyunk.

– Ha ez így van, mi az ember szerepe, mozgástere?
– Keresni. Jézus mondta: „Keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek." Ez az egyetlen út. Nem túl széles út, de nincs más. Mivel én ezt a magam életében tapasztaltam, csak ezt tudom mondani másnak is. Hogy eszébe juthasson majd egyszer, hogy az az ürge, az a focista vagy lovas, valami Balog vagy ehhez hasonló volt a neve, azt mondta, hogy először az Isten országát keressük.

– Mikor jutott el a bizonyosságig? A Dávid Sándor-féle életrajzi könyvéből is kiderül, élete korai szakaszában – így versenyzői időszakának kezdetén – idegenkedve közelített a hit kérdéséhez.
– Ennél tovább mehetünk: tagadtam az Isten létét 1962. július 1-jéig.

– Mi történt aznap?
– Megtudtam, hogy édesapám meghalt. A Duna-parton sétáltam, a Tímár utca végében, ott vártam valakit. Egyszer csak egy ismerős kajak-kenu edző jött a motorcsónakjával. Pöfögtette a motorját, és felszólt a vízről: „Bandi, telefonáltak az újpesti öbölbe, hogy meghalt az édesapád." Furcsa, részvéttelen hangsúllyal mondta, megnyújtva az utolsó szótagot. Ötvenöt éves sem volt édesapám, teljesen egészségesnek tudtuk, a szívkoszorúér-elmeszesedés egy másodperc alatt elvitte. Amikor megtudtam, döbbenet telepedett rám, túl nagy slukk volt ez a valóságból. Az állapot tartott körülbelül három másodpercig – bár ilyenkor az ember időérzéke csalóka –, utána tisztán, félreérthetetlenül, de nem a dobhártyámon át, belém csapódott két furcsa, hatalommal bíró szó. Így hangzott: „Isten van." Semmi több. Abban a pillanatban valami enyhülés, megszabadulás, derű töltött el, száznyolcvan fokot fordultam. Rájöttem, az a valaki, aki most bent megszólalt, tudott rólam, mielőtt Pestre jöttem, sőt már korábban is, az idők kezdete előtt, terve volt rám vonatkozóan. Mintha valaki tolt volna engem a tolókocsiban ide és oda, sokszor a dobogó legfelső fokára is.

– Hogyan viszonyul a halálhoz?
– Az elmúlástól nem félek. A múlt hét csütörtöki, érthetetlen megajándékozottság jut eszembe, és megint a megérkezés szót mondom: amikor meghalok, meg fogok érkezni. Ez a megérkezés lesz a boldog pillanat. Szeretném, ha kihúznám még valameddig az életemet, tizenkét gyermekünk közül hét itthon van, a feleségemet sem szeretném magára hagyni, de felkészültséget érzek a pillanatra, amikor átjutok a túlsó partra. Közben eszembe jut Nagy László verse: „S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra!" Titok marad... Emlékeztetnem kell magamat, hogy a Nemzeti Sportnak nyilatkozom – mindig hitről, vallásról és Jézusról beszélek.

– Nem tart attól, hogy emiatt beskatulyázzák? Hogy a sportolók jelentős része számára idegen, de legalábbis furcsa az ön nyelve?
– Igen, lehet. De vannak, akiknek nem furcsa ez a nyelv. Ha egy ember is akad, akinek nem az, már megérte. Azért vagyok különös helyzetben, mert e világnak a tömegében vagyok előretolt helyőrség. Nem a megtérteket kell téríteni – ott esetleg csak megerősítést adhatok –, Jézus is azt mondja, a betegnek van szüksége az orvosra. Az Istentől elszakadott ember ki van téve a nehézségnek, a tanácstalanságnak. Visszatérve a halál gondolatához: biztos ismeri a helyzetet, amikor valaki nagyon nagy beteg, egyszer csak kinyitja a szemét, derűvel körülnéz, szól a többieknek, aztán visszahanyatlik, és meghal. Az életben maradás vágyának a görcsét kénytelen elengedni. Ha nem, hát nem. És abban a pillanatban az Isten átveszi az irányítást. Ady ezt így fogalmazta meg: „Mikor elhagytak, mikor a lelkem roskadozva vittem, csöndesen és váratlanul, átölelt az Isten." Készültem én is az interjúra, látja, felírtam egy papírra, mit szeretnék elmondani.

– Kíváncsian hallgatom.
– Például életem legboldogítóbb élményét. Arany Jánost idézem: „Látott már valaki boldog embert irigyek nélkül?" Zseniális mondat. A legnagyobb irigység tárgya nem a boldog, hanem a sikeres ember. A sikeres ember azt hiszi, a sikertől kapja a boldogságot, de ez nem igaz. A sikertől a boldogságot nem kapja meg, csak attól, ha lemond róla. Ez a sorrend: vágyódni, lemondani és megkapni. Az az állapot, amikor az ember valahova vágyódik, olyan, mint az égnek és a földnek a találkozása. Nem lehet elérni, csak amikor odajut az ember, akkor érzi, hogy erre vágytam. Az irigy vetélytárs olyan az embernek, mint a ló oldalának a sarkantyú: serkentő erő.

– Mikor tapasztalta meg ezt a lemondást?
– Az olimpia megnyerése utáni vágy hajtott, de éreztem, nem megy, láttam, hogy gurul el az aranyérem. Mondtam, drága magyar testvéreim, mindent megtettem, de nem tudom megnyerni az olimpiát. Pedig sokan várták, hogy a csapatban szerzett aranyak után Münchenben egyéniben is nyerjek. Azt hittem, akkor jön el a maradéktalan boldogság állapota, amikor megnyerem az olimpiát. Hát nem. A vágyat töröltem, beláttam, ügyetlenebb vagyok, kevesebb vagyok, szorongok, és ez gátol abban, hogy jól csináljam, amit csinálok, főleg vívásban. Amikor a lemondás megtörtént, hirtelen minden menni kezdett, nem görcsöltem, csak osztottam a találatokat, egyiket a másik után. Az 1970-es vébén mindenki győzelmet várt tőlem, csak veszítenivalóm volt, és ez feszültséggel járt. Mivel lehetne lazítani? Azt gondoltam, Bandika, énekeljél. Ne a vívásra figyelj. Elkezdtem dúdolni, magamban, a sisak alatt, senki sem hallotta. Szécsi Páltól énekeltem, hogy „Kósza szél a felhők lágy ölén, szállj, repülj velünk, egy más világ felé. Kis hajó az álmok tengerén, benne ül egy lány és én." És működött. Egy barátom mondta, az emberben két dolog nem fér el együtt, a félelem és az éneklés. Az egyik kizárja a másikat.

– Az 1969-es budapesti világbajnokságon a hegyoldalról zúdult le a nép a cél előtt, a szurkolók együtt futottak önnel. Az azóta is sokat emlegetett közös élménnyel egymásra talált az élsportoló és a tömeg. Manapság az olimpikonok mintha nem a tévénézőkkel, hanem helyettük nyernének, hiányzik a közvetlen kapocs az élsport és a tömegbázis között. Vajon előfordulhat-e ma a majd' fél évszázaddal ezelőtti jelenet?
– Magyarország nemzeti mivoltában évtizedeken keresztül fojtást szenvedett, a sport volt az egyetlen tevékenység, amelyben ki lehetett törni. Sokan menekültek a sportba. Nem látok különbséget a korábbi és a mai hozzáállás között, igazolja számomra ezt az ünneplés, amely a magyar futballválogatott 2016-os Eb-szereplését kísérte. Például az, hogy a szurkolók felvonulása miatt le kellett zárni az Oktogont, vagy ahogyan a tömeg fogadta a csapatot a Hősök terénél.

„A NAGY NYÍL UTÁN, MEG NEM ÁLLVA”

– A futball más, sajátos sportág. Beszédes a médiában megjelent tavalyelőtti fényképpár: az egyiken hömpölygő tömeg látszik a Nagykörúton a válogatott egyik Eb-mérkőzése estéjén, a másikon ugyanez az utcarészlet az első riói magyar aranyérem, Szász Emese győzelme után. Kihalt utca, parkoló autók, szurkolónak, zászlónak nyoma sincs...
– A labdarúgás természeténél fogva közösségi tevékenység, ilyen szempontból erősebb például az öttusánál is. Azt vettem észre, hogy minden nemzet nemzettudata és labdarúgása között összefüggés van. Az egyéni versenyzőre vagy rárakódik valami hitel, vagy sem, ami bizonyos helyzetekben viselkedésekben, nyilatkozatokban megmutatkozik, például Papp Lacinál.

– Miben látja az összefüggést a nemzettudat és a futballkultúra között a magyaroknál?
– A Rákosi- vagy a Kádár-időszakban elnyomatás volt, az emberek megerősítést találtak a futballban, hogy lám, lám, nem vagyunk mi annyira rosszak. Gondoljunk csak az Aranycsapat népszerűségére.

– És manapság?
– Jellemző, ahogyan a tömeg viszonyult az Eb-hez. Visszaadja benyomásomat a Szózat sora: „Annyi balszerencse közt, oly sok viszály után, megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán."

– „Nagyon könnyű az öttusa, amíg az ember nem kérdezi meg önmagától, hogy miért csinálja. Én megkérdeztem, és tulajdonképpen nem tudtam válaszolni rá. Legfeljebb annyit, hogy csak!" – mondta 1973-ban. Mi volt ebben a „csak"-ban?
– A tudatosulás lassú folyamat. Amíg az ember rájön, mit igen, mit nem, miért igen, miért nem, egyedül azt tudja felelni: csak. Hogy is mondtam a beszélgetés elején? Nem tud nem akarni. Feltételez egy olyan erőt, amit nem ural. Tiltásra vagy igenlésre vannak rendelve az emberek, de az indokokat nem tudják. Engem mindig a látható világ mögötti dolgok foglalkoztatnak, amelynek megismeréséhez a sport eszköznek tekinthető. A tudatosulás segítője. Nem tétlenkedem, hanem nekifeszülök a tevékenységnek, mert valami indít arra, hogy feszüljek neki.

– Érdekesek a megnyilvánulásai a különböző tusákról, és itt hadd idézzek a Dávid Sándor-féle életrajzból. A vívásról: „Én a vívásban vért izzadok." A lövészetről: „Drukk és félelem közben telik a verseny." Az úszásról: „Az úszás a maga fizikai valójában gyötrődés." A futásról: „A futás az nem öröm, hanem gyötrelem." Egyedül a lovaglásról beszélt kedvezően, egy arab mondást idézve: „Az igazi boldogságot a nő ölében és a ló hátán találja meg az ember." Mi vonzotta mégis a sportághoz?
– Meghallottam 1953-ban, hogy egy Benedek Gábor nevű magyar öttusázó világbajnokságot nyert Chilében. Az volt bennem, hogy ha ő igen, akkor én miért nem? Attól kezdve nem vetődött fel, hogy másként létezzem, mint öttusázóként. Mit gondol, ez nem valami felső beavatkozás? Nyilat kaptam a hátamba. Ahogy a Nemzeti Színházban idézett Ady-vers rátapint: „A nagy Nyíl útján, meg nem állva, / Hitesen és szerelmesen, / Förtelmeit egy rövid Mának / Nézze túl a szemem." A küzdelmekkel kapcsolatban pedig megtanultam, a test és a lélek állandóan tusakodik, a test szenvedése a lélek gyönyöre.

– Az olimpiai életjáradékra és az állami sportolói díjakra gondolva aktuális a kérdés: ösztökélheti-e, ösztönzi-e a sportolót a pénz?
– Ha az életműdíj pénzzel járt volna, nem örültem volna annyira, mint így. Nálunk annak idején úgy ment, hogy a belső rivalizálást, feszültséget elkerülendő az egyéni és a csapatgyőzelmekért kapott pénzt beraktuk a közösbe, és egyenlően szétosztottuk hármunk közt. A pénzhez jutás öröme nem lebegett előttem, és szerintem mások előtt sem. Sokkal többet számított, hogy mondjuk harmadik legyek, és ne negyedik. Az az érzésem, hogy ma sem lehet hatékony ösztönző.

A KI NEM MONDOTT IGAZSÁG VISSZAMAR

– Jó néhány évvel ezelőtt visszautasította a Prima Primissima-díjat. Miért?
– Levelet írtam a jelölőknek, amelyben ezt írtam: „A Prima Primissima-díj átvétele meggyőződésemmel ellenkezne." Erre nem lehet mit mondani, legfeljebb a meggyőződést támadni. Ha az ember nem követi a meggyőződését, egy idő után halkul a belső hang. Ha átveszem, úgy éreztem volna, hogy megvettek. Galilei azt mondta, „e pur si muove", „igenis mozog". Miért kellett neki az igenis? Mert félt, hogy baj lesz, de dafke, előre bemondta, hogy igenis. A felismert igazság már őrölt, darált, visszavonhatatlanul. Ha nem mondja ki az ember a meggyőződése szerinti igazságot, később ellene fordul.

– Sokat idéz verseket. Az irodalomból erőt merített versenyzőként is?
– Van kevés diszlexiám, máshogy pásztázom a sorokat, prózát csak lassan tudok olvasni. A költemény általában rövid, és amúgy is érdemes az időt rászánni. Ami a Bibliában benne van, az Isten írott igéje, íratlan igéivel elsősorban a költőket „finanszírozza". Babits Mihály sora jut eszembe: „Vétkesek közt cinkos, aki néma." Ehhez hozzátenni, ebből elvenni nem lehet.

– Egyszer azt mondta, két dolgot nem tud elviselni: ha lenézik, vagy ha felnéznek önre. Az életműdíjjal az utóbbi veszély erősödött.
– Elsősorban szeretetmegnyilvánulásnak tudom be. A szeretetet igénylem, a szeretetnek örülök. Megint egy Ady-vers ugrik be: „Vagyok, mint minden ember: fenség / Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces, messze fény, / Lidérces, messze fény." Olyan vagyok, mint bárki más, nekem ez jutott. Az ember tudhatja, hogy nemcsak okkal történnek az események, hanem céllal is. Ennek felismerése azonban hitet és Isten iránti bizalmat feltételez. Nagy hiba lenne, ha magamnak tulajdonítanék valamit. Az érdemet ellököm magamtól, vissza a feladónak. Nem mutatok magamra.

BALCZÓ ANDRÁS KITÜNTETÉSE ÉS BESZÉDE A NEMZETI SZÍNHÁZBAN