Lóháton, szabadon – Balogh Erika és a sport

– Budapest belvárosában, az Aranytíz Kultúrház igazgatói irodájában beszélgetünk, ami tele van lovas relikviákkal. Személyes tárgyak vagy ajándékok?
– Ez is, az is, nem egy közülük használatban lévő felszerelés. Van itt többek között kantár, ostor, sőt két lovaglócsizma is. Az egyik az apukámé, a másik a néhai férjemé, Pintér Tamás „Oroszláné” volt.

– …azaz a kaszkadőrkirályé, aki több mint négyszáz filmben szerepelt, és negyven éven át volt a Színművészeti Főiskola tanára…
– Igazi farkascsizma az övé. Még az ötvenes években készítették, amikor öttusázott. Később kaszkadőrként is ezt viselte, mégis hibátlan állapotú, csak a színe kopott meg kissé. Ahogy a régi lovasembereké, az ő vádlija is igen vékony volt, így más lábára nem lenne jó.

– Emlékszik az első lovasélményére?
– Kiskunfélegyházán születtem, a nagyszüleim parasztemberek voltak, de saját lóra sohasem futotta nekik, apukám pedig katonatisztként szolgált. Lóháton először színművészeti főiskolásként ültem, és eleinte szörnyű élményt jelentett. Félénk kislány voltam, ha valami nem sikerült, elsírtam magam, Oroszlán pedig, aki tanárom volt a főiskolán, ki nem állhatta a pityergést. Az első két évben benne volt a levegőben, hogy megbuktat.

– Hogyan lett ebből életre szóló rajongás a lovak iránt?
– Az áttörést egy tv-film hozta meg, amelynek a főszerepére lovagolni tudó lányt kerestek, Oroszlán pedig a hátam mögött beajánlott. Nem hozhattam rá szégyent, muszáj volt összekapnom magam. Az abádszalóki ménesből adták a lovakat, a Hortobágyon forgattunk. Rékasi Károllyal az egyik jelenetben versenyezni kezdtünk a pusztában. Akkor éreztem rá végképp a lovaglás ízére, a szabadságélményre, amit ez ad, s elszállt minden félelmem.

– Innen már egyenes út vezetett a Gérard Depardieu-féle Cyranóig?
– Legendás munka volt. A hetven lovas egyike lehettem, nő létemre spanyol lovastisztet alakítottam. Manapság a sokszereplős ütközetek animációs technikával készülnek, akkor a két-három perces csatajelenetet három hétig rögzítették Szilvásváradon. Ha azokat a képkockákat kimerevítjük, rubensi szépségű festményt láthatunk, olyan gyönyörűek a jelmezek, a páncélok, a nyergek, a kantárok.

– Ha nem a lovaglással, akkor melyik sportággal próbálkozott először?
– Miközben kitűnő tanuló voltam, kórusban énekeltem, nyelvet tanultam, zenéltem és persze sportoltam is, hiszen a ceglédi Kossuth Lajos Gimnáziumban élénk sportélet zajlott. Atlétaként megyei versenyeken győztem. A főiskola első éveiben viszont teljesen más helyzetbe kerültem. Ott előbb lerombolták a hallgatót, hogy aztán, ha kibírja, újra felépítsék. Velem is ez történt, s ha akkor Oroszlán nem áll mellém, alighanem elbukom. Neki köszönhetem azt is, hogy bekerültem a margitszigeti társaságba.

– A sportuszoda az egyik emblematikus centruma volt a fővárosi sportéletnek.
– Nemcsak az öttusázók, hanem az úszók, pólósok, vívók törzshelyének számított. Nagy boldogság volt közéjük tartozni, egész más lelki, fizikai tartást adott, mintha napestig a színházi büfében ücsörögtem volna. Ha vidéken játszottunk, a kollégáim reggel hatkor ballagtak fel a bárból a szobájukba, én viszont akkor indultam futni. Ha van titkom így hatvan felett, akkor az a jó gének mellett a sportos életmód, amire a Szigeten vezettek rá.

– S mi lett a tabáni futónapokkal?
– Oroszlán ötlete volt: a Rác fürdőtől felfutott a társaság a gellérthegyi játszótérig. Nem amerikai találmány a workout, a férjem már akkor ajánlotta, hogy lehet húzódzkodni a mászókákon, különféle gyakorlatokat végezni a padokon. A tabáni lépcsőkön „feltalicskáztuk” egymást; a mai napig büszke vagyok rá, hogy a karom nem olyan, mint egy öregasszonyé, s ez attól is van, hogy én Oroszlánt cipeltem a „talicskázásnál”. Ma már nincsenek ilyen futónapok, igaz, térdszalag híján a hegyre sem tudnék felfutni, így maradt a konditerem.

– A Szigeten 1999-ben ön volt az öttusa-vb háziasszonya, s a megnyitó lovasbemutatóján is szerepelt egy lipicai dámanyergében. Árulja el, hogyan lehet féloldalt ülve lovagolni?
– Minden a nyereg kiképzésén múlik. Ha az rendben van, tökéletesen lehet benne ülni. Hajdanában a hölgyek akadályokat is ugrattak dámanyeregben, a százhúsz centit is könnyedén átvitték. A vb nyitóprogramjára szakadó esőben került sor. Annyira esett, hogy a bársonnyal bevont fekete cilinderemről leázott a festék, és még a lovamon is végigfolyt. A bőrcsizmám a sok víztől úgy megtagadt, hogy végül le kellett vágni a lábamról.

– A négy magyar aranyérem különösen emlékezetessé tette azt a világbajnokságot.
– Egyéniben Vörös Zsuzsa és Balogh Gábor, csapatban és váltóban pedig a Balogh Gábor, Hanzély Ákos, Sárfalvi Péter trió győzött. Mondtam is Gábornak: „Büszke vagyok rá, hogy Baloghnak hívnak.” Azóta ezt már ő is mondta nekem, oda-vissza játszunk e mondattal. Tényleg zseniális társaság volt. Oroszlán megfogadta, ha elsők leszünk, aranyszínűre festeti a haját. Állta a szavát, sőt Hanzély is követte a példáját.

– Nemcsak lovagol, lovai is vannak. Honnan az ötlet?
– Oroszlánnak sohasem volt saját lova, mert úgy tartotta, a ló egy gyereknél is több figyelmet igényel, márpedig ő rengeteget dolgozott, sokat utazott. Amikor 2012-ben elment közülünk, eszembe jutott, hogy legyen egy lovam, s a szilvásváradi ménes árverésén vettem egy lipicait. Egy évig itt volt Pesten, de nemcsak a tartása került sokba, időm sem volt hozzá minden nap kimenni, ezért levittem a keresztlányom édesapjához egy tanyára. Azóta már öt ló van Balástyán, köztük Rózsakert, aki az ügetőn megnyerte a Nemzeti Díjat, a Derbyn pedig harmadik lett; korának egyik legjobb kancája volt. Immár „nyugdíjasként” él a tanyán, s van egy csikója. Estikém májusban lesz egyéves, a vérvonala, a genetikai adottságai alapján okkal reménykedhetünk abban, hogy általa az Oroszlán-istálló visszatérhet az ügetőre.

– A lovasbaleseteit megúszta súlyos sérülés nélkül, ellenben a színházban voltak fájó kudarcai. Itt, az irodájában tucatnyi vaskos dosszié őrzi az önről írott cikkeket. Miközben rendszeresen filmezett, televíziózott, s vezető színész volt a Thália/Arizonában, majd később Kecskeméten, végül mindkét helyről mennie kellett.
– Hozzáteszem: ez az én hibám is volt. „Büszke, konok magyar parasztlányként” általában az öltöztetőkkel, a műszakkal, a portásokkal volt jó a viszonyom, „felfelé” nagy volt a szám. Amikor az Arizonát Művész Színházzá alakították át, szélnek eresztették az addigi társulatot, bár azért tulajdonképpen nem volt kár, mert akkorra már nagyon belterjessé vált. Más kérdés, hogy akadtak olyan neves, idősebb kollégáink, mint például Bitskey Tibor, Szabó Gyula, akik nemigen tudtak mit kezdeni azzal, hogy utcára kerültek.

– És Kecskemét?
– Az volt a fájóbb szakítás, mert a Katona József Színházban tíz fantasztikus évet töltöttem, s az összes díjamat az ottani időszakban kaptam. Nagyon tiszteltem az igazgatómat, Bodolay Gézát, s igen, kiálltam mellette, mert szerettem volna, ha maradhat. Mégis váltásra került sor, s ezt követően véletlenül derült ki, hogy az új igazgató már nem számít rám. Utána még három évet játszottam vendégként Szegeden, de közben megkaptam az Aranytíz igazgatói állását, s így már képtelenség volt folyamatosan ingázni.

– Nemcsak „konok kunként” könyvelték el, hanem olyannak, aki „magyarabb a magyarnál”.
– Ez a színházi világban sohasem vált a javamra, a nyolcvanas években különösen nem. A nagymamától örököltem egy Szűz Mária-medált, de az akkori címlapfotóimon csak egy üres lánc látható, mert a fotósok szóltak, tüntessem el a nyakéket. Noha a szüleimtől nem ilyen útravalót kaptam, s édesapám foglalkozása miatt meg sem keresztelhettek, a géneket nem lehet megtagadni: a vidék, a természet, a föld, a szabadság nekem nagyon fontos. Később volt olyan korszak is, amikor „listázva” lettem, a szinkronba például Dörner Györggyel együtt engem sem hívtak. S lám, most 2021-et írunk, amikor az SZFE-ügy kapcsán kötelességem volt feleleveníteni, milyen méltatlan körülmények között nyugdíjazták Oroszlánt a főiskolán. Azon a héten, amikor megjelent a cikk, hirtelen visszamondták egy munkámat…

– Az Aranytíznek azonban már tizenhárom éve igazgatója, és ez igazi sikersztori.
– És látja, ebben is a józan paraszti ész segített. Amikor 2008-ban Rogán Antal, az akkori belvárosi polgármester kinevezett, senki se gondolta, hogy a „szőke színésznőcske” olyan működést talál ki, amelyről azóta példát vett több más intézmény. A modell egyszerű: nem lopjuk el a pénzt, és remek kollégáimmal magunkénak érezzük a központot. Átalakultunk kft.-vé, a támogatást saját bevételekkel egészítjük ki. Minden megtermelt fillért visszaforgatunk, rendben tartjuk a házat, hogy ha végre visszakapjuk a régi életünket, újra szívesen jöjjenek a bérlőink.

– A 2012-ben kapott Magyar Arany Érdemkereszt már az üzletasszonynak szól inkább vagy még a színésznőnek?
– Azt hiszem, a kultúrház-vezetői munkámnak, a színházi és a közéleti tevékenységemnek egyszerre, s talán annak is, hogy végig megmaradtam a kiskunfélegyházi Balogh Erikának. Soós Imrétől Szirtes Ádámig sok nagy művészünk jött a paraszti kultúrából, s nem könnyű az otthonról hozott szabadságot a művészvilág megfelelési kényszerével összeegyeztetni. Ráadásul a sporttal ellentétben, amelyben a teljesítmény megítélése egyértelmű, a színészet nem mérhető. Nem mondtam le arról, hogy egyszer még színpadra álljak, ám nem biztos, hogy ebben a mai világban nagyon szeretnék színész lenni. Ha mindent újrakezdhetnék, katona vagy sportoló lennék. Fegyelem, összetartás, bajtársiasság, erős hit és akarat – mindkét mesterség erre épül.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. március 20-i lapszámában jelent meg.)