Paganini és a fröccs – Emlékezés Kulcsár Győzőre

„Másodikos koromban jött valaki, hogy a Práter utcai általános iskolában vívótanfolyam indul, így kezdődött” – mesélte az indulásról. – „Semmi különleges” – tette még hozzá, jellemzően. „Másodikos koromban jött valaki, hogy a Práter utcai általános iskolában vívótanfolyam indul, így kezdődött” – mesélte az indulásról. – „Semmi különleges” – tette még hozzá, jellemzően.

Azon kevesek közé tartozott, akiben ott volt a hajlam az öngúnyra, távol állt tőle az álszerénység, ám nem tartotta csodának, amit elért. Ha zseninek titulálták, csak mosolygott, nem tiltakozott, de benne volt, hogy nem kell mindent felfújni.

Egyébként is képes volt rá, hogy mindenben a humort lássa. Amikor szinte fillérekért mérnökként dolgozott, néha kinézett a Gresham-házban lévő iroda ablakán a Lánchídra, a Dunára a budai Várra, s magában megállapította: „Nekem a kilátás is benne van a fizetésemben.” Kicsit bánta, hogy mérnökként szerzett diplomát, a szelleme egyértelműen humán beállítottságot takart. Volt még egy felemás döntése, főtitkárként vállalt állást a szövetségben. Tologatta az aktákat, de legalább – ezt mindig hozzátette – a vívásról volt szó.

Mert arra termett. Négyszeres olimpiai bajnokként, a világ elismerten legjobb párbajtőrvívójaként ezt aligha kell bizonygatni. A vívás Paganinijeként emlegették, emlegetik, pedig: „Csak kétszer voltam úgymond, áldott állapotban a páston. Tokióban, amikor megnyertük a csapatversenyt, és még egy világkupaversenyen”. Egyébként pedig rendre megküzdött a tusokért, mert rá jellemző módon nem csupán találatot akart elérni, hanem túljárni a másik eszén, amihez neki rengeteg idő kellett. Őt idézve: „Ez olyan mint a sakk, lehet tartani a lépést, erre megy a paraszt, arra a futó, így kell előremenni, hátramenni, szóval azt mindenkinek meg lehet tanítani, de hogy ki, mikor, mit vesz elő, hogy talál, hogy veri át a másikat…”

Így aztán érthető, hogy a két olimpiai bronzára többet gondolt, mint a diadalokra. Ha eszébe jutottak, leizzadt, ostorozta magát („Hogy lehettem olyan marha”.), mi tagadás, rossz vesztő volt. Rendszeres ultipartijai során is megviselte, ha nem ő vitte a prímet, talán azért is, mert a kártyához is utánozhatatlan érzéke volt.

„Kártya mindig volt nálunk” – jellemezte a Münchenben győztes párbajtőr-válogatottat (társai: Erdős Sándor, Fenyvesi Csaba, Osztrics István, Schmitt Pál), szükség is volt rá a hosszú, gyakran nyolchetes tatai edzőtáborozások során. Még a versenyeken is, akármennyire is hihetetlen. Legendás eset, ami a bécsi világbajnokságon történt 1971-ben. Az elődöntőben a svédek szinte minden tus után óvtak, így akkor is, amikor Schmitt vívott. Aki nem hagyhatta el a pástot. A többiek viszont felmehettek rá, mentek is, négy székkel és asztallal, s amíg a zsűri tanácskozott, gyorsan leosztottak egy bridzspartit.

Vagányak voltak. Nem véletlen, hogy Bay Béla kapitány lelakatolta a szobájuk hűtőszekrényét, s hogy Kulcsár hamar szerzett pótkulcsot, az természetes. Az is, hogy amikor egy kártyaparti közben az ausztráliai magyar vívó, Simon Ernő fogadást ajánlott, megveri őt tőrben, hiába volt éjszaka, azonnal felpattant, s már ment is a vívóterembe a társaság. Ahol Kulcsár rosszul lépett, kifordult a bal bokája. Lábközépcsont-repedés – nem sokkal a müncheni olimpia előtt. Másnap az örök barát és harcostárs, Kamuti Jenő orvosként kísérte a tatai kórházba, s isteni sugallatra mindkét lábáról röntgent kért. A vezetőknek a jó lábról készültet mutatták meg, a csapat pedig összeült, hogy megbeszélje, a sérült Kulcsárral vagy a tartalékkal induljanak. Kézzel is jobb, mint más kézzel-lábbal – ez volt a döntés, ő pedig az olimpiáig széken ülve iskolázott, Münchenben pedig az „állóvívás” klasszisaként lett harmadik egyéniben, s aranyérmes csapatban.

Mindig benne volt a vágy, hogy külföldön dolgozzon, de rendre megkapta, hogy „Kulcsár elvtárs, magára itthon van szükség”. Aztán mégis eljutott Vercellibe, ahol pezsgő vívóéletet varázsolt. Sajátos módszerekkel. A késést például azzal büntette, hogy ahány perc, annyi lépés-kitörés szúrópárnára. Egyszer egy anyuka mentegette a fiát, hogy miatta nem értek le időben edzésre, mire Kulcsár közölte: „Jó, akkor tudja le ön, asszonyom a büntetést”. A hölgynek volt annyi humora, vagánysága, hogy miniszoknyában nekiállt a gyerek penzumának – a mester persze az első mozdulat után leállította.

Edzőként megszenvedte, hogy nem ő van a páston – a legnagyobbaknál ez természetes. Még mindig több van a kezében, mint a tanítványaiéban – mondták neki, mire csak rázta a fejét: „A kezemben lehet, de az kevés, az egész már rég nem stimmel. Bűvészkedhetnék én úgy, mint régen, egy pillanat alatt keresztbevernék az akciómat. A fizikum sokkal fontosabb, már a kiválasztásnál is figyelem, hogy vízilabdázó méretű gyerekek látnak neki manapság a vívásnak.”

Olimpiai bajnok tanítványai (is) mesélhetnek arról, milyen volt vele dolgozni, ő esküdött a mesterére, Vass Imrére: „Rendszere volt. Érzéke volt hozzá. Kiszúrta, hogy az én kezem egyszerűen nem áll rá a flessre, Nemere Zolié meg arra termett, nála azt erőltette. Mindenkinél arra épített, ami jól állt neki. Ugyanakkor tényleg távol állt tőlünk az ő sarkos stílusa. Abban katonásak voltunk, hogy marha sokat edzettünk, de hogy mikor látunk neki, és mikor fejezzük be, megmondhatatlan volt. Az öreg nehezen tűrte, de becsületére legyen mondva, tűrte. Ha a tanítványaim azt csinálnák velem, amit mi vele, biztosan megütne a guta. Őt nem. Ez is bizonyítja, hogy kivételes egyéniség volt.”

Néhány évvel ezelőtt megkérdezték tőle, mi kell a boldogsághoz. Azt felelte, hogy működjenek a dolgok, legyenek meg a kis örömei az embernek. A kis savanyúságok úgyis megvannak.

Hogy hiányzik, természetes. Nem lehet tőle elbúcsúzni, mert akit közel engedett magához, annak úgyis gyakran eszébe jut majd. Az is, hogy roppant büszke volt arra, hogy Vercelliben megszerettette az ottaniakkal a fröccsöt. „Olaszokról lévén szó, és borról, ez figyelemre méltó siker” – mondta.

Hozzátéve utánozhatatlan mosolyát.