Sárközy Tamás: „Tékozló koldusok” kora

– Sorozatunkban már korábban is meg kívántuk szólaltatni Önt. Nem állt kötélnek.
– A költségvetési törvényt elfogadták, nem láttam értelmét a vitának. Azóta viszont többen összekeverték a Nemzeti Sporttanács idei költségvetéssel kapcsolatos álláspontját és a következő kormányzati periódusra készített hosszú távú elképzelését.

– Kezdjük a költségvetéssel. Egyesek szerint a sporttanács későn eszmélt, mások szerint irreális igénnyel lépett fel.
– Szó sem volt százmilliárd forintról 2010-re, egymilliárdnyi többletet kértünk az olimpiai felkészülésre. Részben azért, mert tavaly éppen ennyi került átcsoportosításra a szabadidősport javára, részben pedig hogy ne az utolsó pillanatban öntsék majd rá az állami pénzt az olimpiai sportágakra. Úgy, hogy jó részét már fel sem tudják használni, és vissza kell fizetniük, mint Peking után.

– Az átcsoportosítás miatt beszél a MOB arról, hogy egymilliárdot vissza kell kapnia?
– Az állami támogatás nem alanyi jog, ami nem valakié, azt nem lehet tőle elvonni. A magas 2008-as olimpiai támogatás után – arra is figyelemmel, hogy a mérsékelt pekingi olimpiai, paralimpiai szereplés után is mintegy kétmilliárd volt az eredményességi javadalmazás – a tavalyi költségvetés mintegy egymilliárd forintot adott a szabadidősportnak. A döntést a Nemzeti Sporttanács ellenszavazat nélkül fogadta el, tehát Schmitt Pál MOB-elnök sem tiltakozott. Az idén azonban már több kell az olimpiai felkészülésre, ezért a MOB igénye megalapozott.

– Mikor jelezte a sporttanács, hogy változott a helyzet?
– Nyáron, a költségvetés előkészítésekor, korábban aligha lehetett. A pénzügyminiszter úr a céljainkkal egyetértett, ám közölte, a költségvetési hiány lefaragása az elsődleges, nem tud betervezni többletet. Szeptemberben Varga Zoltán sportért felelős miniszter úr kérésére rendkívüli ülést tartottunk, ahol közölte, hogy a sportköltségvetés nem csökken, a belső arányokról azonban csak a költségvetés fő számainak elfogadása után egyeztethet. A részletes tervezetet november elején kaptuk meg, s azonnal léptünk.

– Ekkor került előtérbe a Formula–1 terhére történő megoldás.
– Nem a terhére. Az F1 jogdíja a forint árfolyamváltozása miatt egymilliárddal emelkedett. Ha a sportköltségvetés főösszege a tavalyihoz képest változatlan, ám benne a Formula–1-re egymilliárddal több jut, a növekedés csak az „élő" sport terhére lehetséges. Ekkor fordultam a miniszterelnök úrhoz azzal, hogy az F1 nemzetgazdasági haszna nem a sportban, hanem az idegenforgalomban jelentkezik, ezért a jogdíjnövekedés terheit ne mi viseljük. Az egymilliárd legyen az olimpiai felkészülésé.

– A válasz?
– A miniszterelnök úr kabinetfőnökétől azt a választ kaptam, a kormány támogatja, hogy az olimpiai felkészülésre mintegy 300 millió forinttal több jusson, mellette a 2009-es maradékból további 200 milliót kapnak a sportszövetségek.

– Ez félmilliárd, fele az egymilliárdnak. Kevés.
– Igaz. Ezért kértünk a MOB-nak egymilliárdot. A másik oldal: jelenleg válságkezelő kormányunk van, fő célja a költségvetési hiány csökkentése. Áprilisban választások lesznek, új kormány jön, ha úgy gondolja, pótköltségvetést nyújthat be, és a MOB teljes igényét kielégítheti.

– Ha már itt tartunk, mi az a százmilliárd, amellyel a sportért felelős miniszter szerint ön úgymond dobálózik, és amelynek nincs valóságalapja?
– A Nemzeti Sporttanács december közepén elfogadott egy hosszú távra szóló elképzelést. Ebben szerepel, hogy a következő kormányzati ciklusban a sportot kezeljék nemzetgazdasági prioritásként, fordítsanak rá évi százmilliárd forintot – átmenetileg, három esztendőn át. Ez az összeg egy válságkezelő kormány számára lehet irreális, de a krízis nem tart örökké, jön a fellendülés, a javaslat arra az időszakra vonatkozik. Nem blöff tehát. A százmilliárd egyébként leegyszerűsítés, tulajdonképpen az éves költségvetés egy százalékát jelenti. Ez az összeg már 2007-ben, a Nemzeti Sportstratégia parlamenti elfogadásakor is elérendő cél volt, nem újdonság. Időközben a sport költségvetési részesedése 0.2 százalék alá süllyedt, az alulfinanszírozottság aligha vitatható. A Nemzeti Sporttanács egyébként a gazdasági bizottság igen alapos vizsgálata után tette meg javaslatát, rögzítve a valós helyzetet és azt, hogy lényegében két út áll a magyar sport előtt.

– Menjünk sorjában: most hol tartunk?
– Nálunk a sport GDP-részesedése a nyugat-európainak mintegy a fele, de ennek nem a mérsékelt állami szerepvállalás az oka, az üzleti szféra és a családok költenek kevesebbet a kívánatosnál. Nyugaton az állami támogatás hetven százaléka a tág értelmében vett szabadidősportnak jut, csak harminc százalék az élsporté, nálunk az arány éppen fordított. Ráadásul az elmúlt tíz évben az élsportra jutó pénz mintegy kétharmadát hat-hét olimpiai sportág vitte el. Az állami támogatásban indokolatlanul magasak a személyi kiadások, a szövetségek, a szervezetek többsége túlzott adminisztratív költségekkel dolgozik. Az idei körülbelül 11 milliárdos támogatásból például mintegy kétmilliárd a személyi juttatás. Ezek a költségek nyugaton öt százalék körüliek, nálunk meghaladják a húszat.

– Mégis intézményi zavarokról beszélnek.
– Okkal. Az állami támogatás többlépcsős, széteső, túlbonyolított bürokratikus rendszerben, rengeteg csatornán át érkezik meg a címzettekhez, így tíz-tizenöt százaléka „elfolyik". Ez a „tékozló koldus" szindróma, az általános nyomor mellett pazarlás is tapasztalható.

– És a lehetőségek?
– Az egyik út, hogy továbbra is a költségvetés 0.2 százaléka a sporté, ez évi 15-25 milliárd forint. Ez esetben marad a nyomorúság, tovább romlanak a létesítményeink, az egészségügyi, a tudományos háttér. Mindenki harcol mindenkivel, egymás torkát szorongatják néhány millióért. Tovább virágzik a sport szürkegazdasága, romlik a sportkultúra, a sporterkölcs, süllyed az élsportunk és a szabadidősportunk egyaránt. Itt persze nem teljes összeomlásról van szó, hanem további lassú romlásról, ami akkor is elkerülhetetlen, ha felszámoljuk az említett belső pazarlást. Ebben elsősorban nem az a tragikus, hogy csökken olimpiai vagy világbajnoki érmeink száma, bár ez sem jó az országimázs, a nemzeti önbecsülés szempontjából. Az igazi baj, hogy tovább romlik a népegészségügyi helyzet. Amíg Nyugat-Európában a hat–tizennyolc év közötti nemzedék harminc százaléka sportol rendszeresen, nálunk hét százaléka.

– Kitörhetnénk ebből a helyzetből?
– Szerintem igen. Ha egy kormányzati perióduson keresztül tényleg az állami költségvetés egy százalékát, az említett százmilliárdot a sportra fordítanák, az magával húzná a vállalkozásokat és a háztartásokat is. Ha a kormány programjában a sportot az elsődleges gazdaságpolitikai prioritások közé sorolja, az egy százalék egyáltalán nem elképzelhetetlen. Egyébként, eddig is előfordult, hogy a költségvetés százmilliárdos nagyságrendben „megdobott" egy-egy területet, például az informatikát. Miért ne lenne ez lehetséges a sportnál?

– És ha ez a sok pénz is elfolyik?
– Fennáll a veszélye, ezért a javaslatunk garanciákat is tartalmaz.

– Például?
– Meghatároztuk az állami közfeladatokat. Elsődleges a lakossági, különösen az ifjúsági sport támogatása. A létesítményeket nem elég megépíteni, gondoskodni kell a folyamatos üzemeltetésükről is, pénz kell arra is, hogy a testnevelő tanárok órán kívüli edzéseket tartsanak az egyesületben nem sportoló gyerekeknek. A cél, hogy az élsport szabadidősport arány a jelenlegi hetven harminc százalékról ötven ötven százalékra változzon a négyéves időszak végére. Ezt a célt a sporttanács ülésén Schmitt Pál a javaslat egyik legpozitívabb elemének tartotta. A professzionalista látványsportok üzleti vállalkozások, az Unióban állami támogatásuk tilos – televíziós bevételekből, szponzorálásból kell megélniük.

– És a látványsportnak nem nevezhető tradicionális magyar sikersportágak?
– Továbbra is támogatni kell őket, de az esetleges többletpénzt alapvetően nem az élsportra kell fordítani.

– Milyen biztosítékok létezhetnek arra, hogy a pénz jó helyre kerüljön?
– Mindenekelőtt egyszerűbb intézményrendszer kell. Öt köztestület és két közalapítvány működik ma a magyar sportban, sőt a befolyásos érdekképviseletek is osztanak állami pénzt. Az állami irányítás szervezete állandóan változik, regionális sportigazgatás pedig gyakorlatilag nincs. Két megoldást dolgoztunk ki, egy könnyebben megvalósítható államigazgatási módszert a miniszter alá rendelt önálló sporthivatallal, illetve az Európai Unióban egyre terjedő, a civilekkel való partneri kormányzást tartalmazó sporttanácsi megoldást. Mindkettővel közelednénk az egycsatornás, átlátható finanszírozás felé.

– Ez csak a háttere lehet a visszaélések kiszűrésének.
– Kell még átláthatóság, átfogó pályázati rendszer, valamint a szigorú pénzügyi kontroll is. És nem ártana, ha a személyes felelősség is előtérbe kerülne.

– És mi lesz, ha vége az átmeneti időszaknak?
– Ha sikeres, növeli a sportkínálatot, új létesítményekkel gazdagítja a nemzeti vagyont, serkenti az üzleti befektetéseket is. A sport eddig rendszeresen kimaradt az olyan ösztönzésből, amilyen például a művészeteknél létezik, ezen is változtatni kell, hiszen a testkultúra az általános kultúra része.

– Úgy gondolja tehát, hogy van jövője a javaslatnak?
– Hosszú távon mindenképpen, hiszen beépíthető például egy általános népegészségügyi programba. Egyet azonban hangsúlyozni kell – a vezetői gondolkodásmód megváltoztatása nélkül a különleges támogatás kútba dobott pénz. Már beindult a Corvinus és a Semmelweis Egyetem közös sportmenedzser mesterképzése, szakfelelőseként sokat várok tőle. Ilyen magas fokú kurzus eddig még nem volt a magyar sportban, megjegyzem, éppen itt volt az ideje.