Vívás: Egyszer abba kell hagyni – Szász-Kovács Emese

– Tényleg visszarakta a helyére a bokáját?
– Rossz irányba állt a lábam, valamit csinálnom kellett – reagált mosolyogva Szász-Kovács Emese, a Vasas SC 39 éves olimpiai bajnok párbajtőrözője.

– De mi történt?
– A sportnak köszönhetően általában pontos vagyok, nagyon nem szeretek késni, emiatt aztán gyakran sietek: pénteken is így történt, és egy kültéri járólap szélére léptem az amúgy is gyenge bokámmal...

– Járt orvosnál?
– Igen, az orvos pedig megnyugtatott, hogy a helyére pattintottam vissza a bokámat – hála Istennek. Aztán megkérdezte azt is, hogy a bokaszalagjaimat mikor műttetem meg. Azt válaszoltam, egy kicsit még elodáznám az operációt.

– Vagyis folytatja?
– Az biztos, hogy a decemberi országos bajnokság csapatversenyére felkészülök, és közben eldöntöm, van-e elég erőm a folytatáshoz.

– Kedve az lenne?
– A téma kapcsán nem vagyok jó beszélgetőpartner, mert még azt sem tudom, van-e kedvem folytatni. Megint kimaradt több hónap, így még nehezebb a folytatás. A decemberi ob-n ott leszek a páston, addig kiderül, van-e az ob-n túlmutató vágyam, célom.

– Telítődött a vívással, vagy esetleg a kora miatt gondolkozik a befejezésen?
– Talán nem is konkrétan a kort érzi meg ilyenkor az ember, inkább már máshová helyeződik a hangsúly ilyenkorra az életében. Meg aztán az élsport olyan, hogy egyszer abba kell hagyni.

– Mentálisan vagy fizikailag érzi nehezebbnek az esetleges folytatást?
– Azt hiszem, éppen az jelezheti egy pályafutás végét, hogy az ember mindkettő kapcsán nehézséget érez. Az évek során a test sokszor elfárad, leállást hoznak a sérülések is, csakhogy közben mindvégig ott a vágy, az ember újra és újra a páston akar lenni. Hazudnék, ha azt mondanám, nincsenek bennem kérdőjelek, mert vannak: vajon kell-e tovább feszítenem a húrt? Megéri-e további áldozatokat hozni a folytatás kapcsán? Ezért is határoztam úgy, hogy az országos bajnokságra felkészülök, s ha nem érzek magamban kellő lendületet, akkor lehet, hogy a decemberi ob lesz a pályafutásom vége.

– Hétfőn lett volna nyolcvanegy éves legendás mestere: ezúttal „megkérdezte” Kulcsár Győzőt, vajon hogyan tovább?
– Fogalmam sincs, mit mondana Győző bácsi. Mert amellett, hogy mindannyian tisztában vagyunk azzal, az élsport egyszer véget ér, mi még Rio után is azzal viccelődtünk, hogy kitartunk 2024-ig – akkor még élt a budapesti olimpiai rendezés terve. Viszont ismert jól, ha élne, lehet, hogy azt mondaná: eddig a pástra tettél mindent, ezt a mindent rakd most már máshová, hiszen van két gyermeked.

– A napokban megosztott egy három és fél évvel ezelőtti videót, amelyen mesterével iskolázik, és Kulcsár Győző beszél a vívásról. Miért várt idáig?
– Sokáig gondolkoztam azon, mit is csináljak ezzel a videóval, és az is igaz, hogy Győző bácsi halála után jó ideig nem is volt lelkierőm megnézni a felvételt. Aztán nemrég Sákovicsné Dömölky Lídia bekerült a vívók nemzetközi Hírességek Csarnokába, és ebből az alkalomból egy meglepetésebédet szerveztünk neki. Lidi néni még Gerevich Ali bácsiékkal vívott, olyan emléktár van a fejében, amely igazi kincs, Szilágyi Áronnal tátott szájjal hallgattuk őt – akkor éreztem meg azt, hogy a Győző bácsiról készült felvételt vétek tartogatni és nem nyilvánosságra hozni. A születésnapján megtettem, gondoltam, emlékezzünk meg róla úgy, hogy újra láthatjuk és hallhatjuk őt.

– Mennek el a nagy öregjeink, kezükben a tudással – van utánpótlás ezen a téren?
– Győző bácsinak nagy szívfájdalma volt, hogy kevesen kérdeztek tőle, és én sem láttam, hogy sorban állnának mögötte a fiatal edzők. Tényleg szomorú, hogy elmennek a nagy edzőink, és viszik magukkal mindazt, amit tudnak...

– Ön sokat tanult Kulcsár Győzőtől.
– De nem hiszem, hogy két kisgyerekkel vállalni tudnám, hogy délutánonként és esténként az edzések, hétvégenként pedig a versenyek miatt vagyok távol.

– Kedvet érezne hozzá?
– Nagyon magasan van a léc, nem tudom, képes lennék-e megugrani: nekem Győző bácsi az etalon. De Peterdi András, aki jelenleg az edzőm, sokat tanult a Mestertől, emellett Udvarhelyi Gábor rendszerét is jól átlátja, már most nagy tudás van a kezében.

– Szász-Kovács Emese pedig marad inkább édesanya, mint vívó vagy edző?
– Igen, és nagyon élvezem! Ikreket nevelni nehéz, egyben gyönyörű feladat. Felemelő érzés, hogy két kis önálló emberke fejlődik a szemünk láttára. Nem szeretnék semmiről sem lemaradni – persze, tudom, ez lehetetlen, de igyekszem minél többet velük, mellettük lenni.

– Az, hogy tavasszal nem kapta meg az esélyt, hogy a zónaversenyen harcoljon a kvótáért, rontotta a folytatás esélyét?
– Biztos, hogy nem motivált... De én hiszek abban, hogy mindennek oka van, s úgy éreztem, ha nem kaptam esélyt, az azért van, hogy a gyerekekkel tölthessem a nyarat – és én ennek hihetetlenül örültem később! Nem volt bennem egy fikarcnyi szomorúság, még a tokiói olimpia idején sem.

– Jó, hogy ezt mondja, kicsit féltem megkérdezni, hogyan élte meg az olimpiát...
– Örültem minden éremnek – sokan nagyon megérdemelték a sikert.

– Cseppnyi hiányérzet nélkül?
– Rio örökre belém égett, ráadásul végig ott lehettem azon az olimpián, s ezt sohasem felejti el az ember.