– Ki hívta fel a hírrel?
– Kamuti Jenő. Különösen jólesett, hogy vívó- és kortársam közölte velem a jó hírt. Jenővel szinte együtt nőttünk fel a pást mellett. Volt időszak, amikor a fiúkkal vívtunk az edzésen, talán mondanom sem kell, nem tudtuk őket legyőzni. De gyorsaságban mindenképpen fejlődtünk.
– Ön kit értesített először, hogy megkapta a megtisztelő címet?
– A lányomat és a fiamat, persze már ők is felnőttek, négy unokám van, mindegyik fiú, kettő-kettő mindegyiküktől. Oroszlán szülőnek hívom magam, elsők a gyerekek, de nagyszülőnek lenni csoda.
– Mint a Nemzet Sportolója mi jutott az eszébe legelőbb?
– A pályafutásom. Illetve az az érdekes, hogy időnként felidéződtek bennem pillanatok, de most hirtelen számos emlék feltolult. Az egyik a másik után. Nagyon erőteljes emóció.
– A nehéz időszakok is?
– Furcsa, de sosem éreztem tehernek a sportolást, nem éreztem úgy, hogy bármiről le kellene mondanom a vívás miatt. Kimondottan büszke vagyok rá, hogy vívók között nőttem fel, manapság is tartom a kapcsolatot a jelen kiválóságaival, Szilágyi Áronnal vagy éppen Pásztor Flórával, akinek a kezébe mi adtunk tőrt Rejtő Ildikóval. A sportág tartást adott az életemnek, minden jót és sikert a sportolásnak köszönhetek.
– Rejtő Ildikó, Schmitt Pál, Kamuti Jenő mellett ön is vívóként került a kiválasztottak körébe.
– Értem a felvetést. Azt hiszem, a felsorolás megerősíti, amit a sportággal kapcsolatban elmondtam.
– Egykori férje, Sákovics József mit szólna az elismeréshez?
– Százszor tehetségesebb volt nálam, de nem adatott meg neki, hogy olimpiai bajnok legyen. Ötvenkét boldog év után kétezerkilencben hagyott itt bennünket. A kérdésre válaszolva: büszkén néz le rám az égből!
– Hogyan telnek a hétköznapjai?
– Természetesen ekkora öröm nem éri mindennap az embert, amúgy élem a nyugdíjasok életét. Most nagyon hiányzik a mozgás, mert rakoncátlankodik a térdem. Nem tudok a Normafánál sétálni, sem úszni. De remélem, hamarosan újra az életem szerves része lesz a mozgás, a sport ugyanis jól konzervál.