A Fradinak köszönhetően sosem látott magyar győzelmi csúcs a selejtezőkben

ISMÉT FŐTÁBLA ÉS GYŐZELMI CSÚCS

A magyar kupacsapatok nemzetközi szereplését összegző cikkeink 2015 és 2017 között rendre arról szóltak, hogy már megint nem sikerült a főtábla, ismét beárazták a magyar futballt és igyekeztük összeszedni, mely tényezők vezettek a sorozatos kudarcokhoz. Aztán tavaly változott a helyzet, és a Vidi Európa-liga menetelése kapcsán már arról írhattunk, miben tudtak újítani a fehérváriak, miért nekik sikerült elérni a főtáblát az El-ben.

Most pedig, hogy egy éven belül másodszor is van magyar csapat a főtáblán – ilyenre eddig egyszer volt példa: a DVSC 2009-ben a BL-ben, 2010-ben az El-ben volt csoportkörös – ismét az kerülhet középpontba, mik vezettek a sikerhez, ráadásul a Ferencváros, Fehérvár, Honvéd, Debrecen négyes új győzelmi rekordot is felállított.

Egyrészt a Ferencváros a második magyar csapat, amelyik a selejtezők során legalább négy meccset megnyerve tudott főtáblára jutni nemzetközi kupákban, amióta bevezették a csoportköröket. Legutóbb tíz évvel ezelőtt a Debreceni VSC-nek sikerült ez, amely öt győzelemmel került a BL főtáblájára 2009-ben. Viszont azóta (2004), hogy a második számú európai kupasorozatban is bevezették a csoportkört, a selejtezőkben sosem nyertek meg legalább nyolc találkozót a magyar csapatok. Idén összesen 20 mérkőzésen léptek pályára csapataink, a mérlegük nyolc győzelem, nyolc döntetlen, négy vereség.

REBROV FRADIJA A TAVALYI VIDIHEZ ÉS A DOLL-CSAPATOKHOZ KÉPEST

Rátérve a csapatonkénti értékelésre, először is azt érdemes kiemelni, hogy a Ferencváros a tavalyi Vidihez képest játékban egy másik utat választva jutott el a csoportkörig. A Vidi 2018-ban úgy nyert meg három selejtezős párharcot a BL-ben (a Fradi idén a BL-ben kettőt nyert, egyet pedig az El-ben), hogy a hat meccsből csak kettőn győzött, a hat találkozón összesen csak 14 kaput eltaláló lövése volt, melyekből öt gólt szerzett (35.7 százalékos hatékonyság), s a hat mérkőzésen csupán három gólt kapott (pályaválasztóként egyet), és egyszer sem szenvedett vereséget. Vagyis minimalizált támadójátékkal, de a maximumot hozó védekezéssel tudott eredményes lenni tavaly a Vidi.

Rebrov Fradija szintén három párharcot nyert meg, ezen hat meccsből négyszer is győztesen hagyta el a pályát és 40 kaput eltaláló lövésből szerzett 13 gólt (32.5 százalékos hatékonyság). Vereséget egyszer sem szenvedett (a három nyertes párharc során), viszont a hat meccsen kapott hét gólt (pályaválasztóként négyet), ráadásul mindegyik párharcban kapott gólt eladott, rossz helyre passzolt labdából, ami például tavaly a Vidit nem jellemezte. Mondhatjuk tehát, hogy a Fradi bátrabb támadójátékkal, de több védelmi hiba után lett csoportkörös. Igaz, a Vidi által tavaly legyőzött Dudelange, Ludogorec, Malmö hármas kicsivel erősebbnek mondható, mint a Fradi legyőzött ellenfelei, a Ludogorec, Valletta, Suduva sor (a Vidi említett, tavalyi riválisai közül most mindegyik főtáblás az El-ben).

Ez persze semmit sem von le a Ferencváros érdemeiből. Sőt, talán éppen azt mutatja, amiről Rebrov is beszélt a Suduva legyőzése után, hogy csapategységben rengeteget léptek előre, és ennek köszönhetőn van tartása a Fradinak. A ferencvárosi siker egyik kulcsa ugyanis éppen az volt, hogy egy-egy hiba után sem esett össze a társaság, Máltán és itthon a Suduva ellen is játszott hátrányban a csapat, a litvánokkal szemben a visszavágón kétszer is állt kiesésre, de mindig volt válasza, vesztes helyzetből is fel tudott állni. Szemben például Thomas Doll csapatával, amely tavaly hiába vezetett 1–0-ra az első meccsen a Maccabi Tel-Aviv ellen, kapott egy gólt a hajrában, azzal pedig minden el is dőlt, a visszavágón nem tudott újítani a csapat, Izraelben 1–0-ra kikapott. 2017-ben itthon már 2–0-ra is vezetett az FTC a dán Midtjylland ellen, aztán jött Julian Koch kiállítása, 4–2-re fordítottak a vendégek, minden eldőlt. 2016-ban az albán Partizani ellen is vezetett a hazai visszavágón a magyar bajnok, aztán jött Oliver Hüsing öngólja, majd kiesés tizenegyesekkel. 2015-ben pedig a bosnyák Zeljeznicar nyert 1–0-ra az Üllői úton a 90. percben szerzett góllal, amitől annyira megzuhant a Fradi, hogy a visszavágón is kikapott.

Dollnál az volt az érzésünk, hogy a német szakember nem tud belenyúlni a meccsekbe, nem tud reagálni adott szituációkra. Miközben Rebrov mert és tudott is változtatni az előre elképzelt sémákon. Amikor elöl klasszikus centerre volt szüksége, akkor elővette Priskin Tamást vagy Mikalaj Szihnyevicset. Amikor mozgékonyabb, technikásabb játékos kellett, mint a máltaiak ellen, akkor jött Davide Lanzafame. Amikor azt látta, hogy a nyáron, a feltehetően az ő javaslatára szerződtetett Danilo Ihnatenko több meccsen is labdákat adott el, akkor betette a helyére Sigér Dávidot. Aztán miután néhány találkozón a szintén nyáron érkező Michal Skvarka el-eltűnt a mezőnyben és keveset tudott hozzátenni a játékhoz, szerkezetet váltott a Suduva ellen: a szélre behozta Varga Rolandot, Nguen és Boli pedig szinte egymás mellett támadott csatárként középen, de a meccs közben is tudott szerkezetet váltani a csapat. Rebrovnak egyedül a zágrábi Dani Olmo játékára nem volt válasza, a selejtezősorozatban, aki két góllal és egy gólpasszal főszerepet vállalt a horvát csapat továbbjutásában, de a kiemelkedő képességű spanyol játékmester vezette Dinamo jelenleg még minden szempontból magasabb szintet képvisel a Fradinál, más tempójú futballra képes, ha felpörgeti a játékot.

A többi párharcban viszont a Fradiban – túl az egységes csapatjátékon – mindig volt valaki, aki adott meccsen kulcsemberré tudott előlépni. A Ludogorec elleni hazai találkozón az első ferencvárosi meccsén rögtön győztes gólt szerző Zubkov, a visszavágón a tizenegyest is hárító Dibusz, a máltaiak ellen a két gólt szerző Lanzafame, a litvánokkal szemben az első és a harmadik hazai gólban is főszerepet vállaló Nguen.

Persze ehhez az is kellett, hogy végre sikerült eltalálni a keret megfelelő összetételét, meglett a gyümölcse a Rebrov érkezése után, a télen megkezdődött átalakítási folyamatnak. A Ludogorec ellen még félő volt, hogy a kezdőcsapatba rögtön bekerülő, nyáron szerződtetett három új játékos – Ihnatenko, Skvarka és Zubkov – nem tud azonnal a Fradi segítségére lenni, mert az elmúlt években ez gyakran előfordult, de ezúttal Rebrov mindenkinek megtalálta a megfelelő szerepet. Döntő volt, hogy olyan játékosok érkeztek a csapathoz, akik egyrészt tökéletesen illeszkedtek az ukrán edző játékfelfogásához, másrészt mindannyian játékban voltak, úgy jöttek a Fradihoz, hogy előző klubjuknál is folyamatosan futballoztak, nem pedig sérülés után lábadozó, Németországban vagy máshol mellőzött labdarúgókat kellett egyből mély vízbe dobni.

Így pedig nem arról kell beszélnünk a Fradi kapcsán, hogy mennyire viselték meg a csapatjátékot a nyári távozások – a Böde, Lanzafame, Gorriarán, Petrjak sor magyar szinten azért igen veretes –, hanem arról, hogy a távozókat sikerült pótolni, a csapat abszolút versenyképes volt a selejtezőkben.

Ami még rengeteget számíthatott a felkészülés során, amivel a Magyar Labdarúgó-szövetség hozzá tudott járulni a szerepléshez, hogy ezúttal sikerült úgy összerakni a versenynaptárt (ehhez kellett a kora februári kezdés, ahhoz pedig a megfelelő minőségű pályák), hogy a tavaszi szezon után a játékosok el tudtak menni szabadságra, és még így is maradt több mint egy hónapja a Fradinak a felkészülésre a Ludogorec elleni selejtező előtt. A Ferencváros az első BL-selejtezőt megelőzően nyolc edzőmeccset lejátszott, míg a korábbi években volt, hogy csak egy-két mérkőzésre futotta az idejéből, nem volt ennyi lehetőség a tesztelésre.

Mindezek megalapozták a főtáblára kerülést, és most, hogy ez megvan, a szakmai stáb és a vezetőség közös felelőssége, hogy erre építve tovább tudjon lépni a klub, és a következő években többször is csoportkörbe szerepelhessen, ne kellejen erre ismét 15 évet várni.

EGY CSALÓDÁS, A TÖBBI REALITÁS – A MÁSIK HÁROM CSAPATRÓL

Ami a többi kupaszereplőnket illeti, egy kivétellel hozták a realitást. A DVSC itthon nagyon magabiztos futballal verte meg 3–0-ra a Kukësit és úgy jutott tovább 4–1-gyel, ahogy egy albán csapattal szemben mindig várnánk. Aztán jött a Torino, a debrecenieknek pedig szembesülniük kellett a ténnyel, egy topligás középcsapat, ha komolyan veszi a meccset, akkor legalább három góllal jobb, mint a magyar bronzérmes – itthon is, idegenben is…

A Honvéddal szemben túl nagy elvárásaink nem lehetettek azok után, hogy a nyáron a csapat legjobbjai közül ketten is távoztak (Holender Filip és Gróf Dávid), és új vezetőedző is érkezett, Giuseppe Sannino. A szakembernek tehát még a saját csapatát is meg kellett ismernie a kuparajt előtt. Ezek után – azt figyelembe véve, hogy az NB I-ben négy vereséggel kezdett a Bp. Honvéd – még bravúrnak is tekinthetjük, hogy az El-ben négy mérkőzés után veretlenül búcsúzott. A litván Zalgiris ellen 3–1-re megnyert hazai meccsen még jól is futballozott, az esélyesebb Craiova ellen pedig támadásban nem sokat mutatott, de legalább stabil maradt hátul és két, kapott gól nélküli meccs egy román csapattal szemben nem mutat rosszul az eredménysorban. Más kérdés, hogy elképesztően gyatrán lőtték a kispestiek a tizenegyeseket.

És akkor szóljunk a nyár egyetlen nagy csalódásáról, a Mol Fehérvár búcsújáról a liechtensteini Vaduzzal szemben. A fehérváriak ugyanúgy jártak, mint 2013-ban, amikor úgy búcsúztak a jóval esélytelenebb, montenegrói Mladoszt Podgoricával szemben, hogy előző évben csoportkörösök voltak és az itthon megszerzett egygólos előny (akkor 2–1 volt az első meccs és 1–0-s vereséget hozott a második) a visszavágón kevésnek bizonyult. A Fehérvár problémája az volt, hogy a fent említett, a selejtezőkben tavaly mutatott 35.7 százalékos lövési hatékonysága (14 kaput eltaláló lövésből öt gól) a Vaduz ellen visszaesett 9 százalékra (11 kaput eltaláló lövés, 1 gól). Az első fordulóban a montenegrói Zeta ellen úgy nyert 5–1-re a Fehérvár, hogy az öt gólból négyet védők szereztek (hármat Loic Nego, egyet Juhász Roland), majd a Vaduz elleni első meccsen is egy védő (Stopira) talált be, vagyis a nyári hat fehérvári, nemzetközi kupagólból ötöt hátvédek szereztek (a hatodikat a középpályás Huszti Szabolcs).

Az NB I szintjén, a bajnokságban már tíz gólnál járó Futács Márkó, Armin Hodzic kettős tökéletesen megfelelő ahhoz, hogy itthon két-három gólos győzelmeket arasson a Fehérvár. Viszont a nemzetközi porondon az nem fér bele egy csoportkört célzó klubnál, hogy a csatárai 390 perc alatt (a vaduzi hosszabbítással együtt) egyetlen gólt se szerezzenek. Az is igaz, hogy a 390 percből a legtöbbet az azóta már távozott Marko Scsepovics töltötte a pályán, 330-at, Futács hatvanat, Hodzic csak 27-et játszott. Kérdés, ha ők többet szerepelnek a jövőben, tud-e javítani a lövési hatékonyságán a csapat a nemzetközi porondon. Ez lehet ugyanis a kulcsa annak, hogy a koefficienspontok alapján esélytelenebb csapatokkal szemben érvényesüljön a papírforma, ahogy az ezen a nyáron a Ferencváros mérkőzésein a litvánok és a máltaiak ellen érvényesült is.

Ahogy a bevezetőben is említettük, maradéktalanul idén sem lehetünk elégedettek, de ennél rosszabb nemzetközi kupaszereplésük soha ne legyen a magyar csapatoknak, és akkor lépésről lépésre haladva mindig egy kicsit előrébb léphetnének az európai rangsorban.