A Fradinál a kirakó minden darabja a helyére került

A magyar futballközeget gyakran éri az a vád, kiváltképp az olyan, messziről érkező, sokat látott külföldiek részéről, amilyen Szerhij Rebrov is, hogy nem realista, hogy túlzott elvárásai vannak, álomvilágot kerget. A Ferencváros idei, kétfrontos szereplése, a mutatott játék fogadtatása kapcsán például többször lehetett az az ember érzése, hogy sokaknak a valóságtól teljesen elrugaszkodott elvárásai vannak.

Nem véletlenül beszélt arról Rebrov, miután csapatával kiharcolta az Európa-liga csoportkörében való szereplés lehetőségét, hogy „amikorhátrafelé játszunk, és füttyszót hallunk a lelátóról, akkor a szurkolóknak meg kell érteniük, hogy nem a Barcelona vagyunk, és nem színházi futballra törekszünk”.Aztán azt is sokszor, lassan minden sajtótájékoztatóján elmondja az ukrán mester, hogy 15 év után sikerült ismét csoportkörbe jutnia a Ferencvárosnak, és az elmúlt másfél évtizedben csak kétszer tudott bajnokságot nyerni a klub.

Amikor erről beszél, a szemeiben értetlenkedés olvasható, mintha azt mondaná (még ha szó szerint udvariasabban is fogalmaz): „Ember, miről beszéltek, miért fütyültök, amikor nemrég még az albán második Tiranát sem tudtátok megverni? Miről beszéltek, amikor évek telnek el úgy, hogy csoportkör közelébe sem jutnak a magyar csapatok és az NB I még mindig csak a 33. helyet foglalja el az UEFA koefficiens-rangsorában?”

Ugyanez az értetlenkedés fogott el, amikor a CSZKA elleni moszkvai siker után a fanyalgó kommenteket olvastam, merthogy „jó, jó, mákkal győztek, na de hát a játék...” Mégis, milyen játékot szeretnénk látni attól a csapattól, melynek tagjai egy-két kivételtől eltekintve először szerepelnek csoportkörben, többségüknek nincs jelentős nemzetközi rutinja? Mit várunk egy olyan ellenfél otthonában, amely tavaly 3–0-ra győzött a Real Madrid vendégeként, és abból a csapatból nyolcan is pályára léptek a zöld-fehérek ellen? Vagy mivel lennének elégedettek a bajnokságban az Újpest elleni győztes derbin fütyülők, amikor a Fradi eggyel kevesebb meccset játszva is élre állt az NB I-ben, miközben tavaly a Vidi eredményein sokkal inkább meglátszott a kettős terhelés okozta fáradtság?

Fenti gondolatokat az is előhozta, hogy az Espanyol elleni meccset megelőzően, amikor a szurkolókat az eddigi El-szereplésről kérdeztük, ilyen és ehhez hasonló válaszok érkeztek:

„A játék képe nem mindig a legszebb, de eredményes az biztos.”

„Az eredmény hellyel-közzel rendben van, de a játék elmarad a várttól”

A Fradi úgy léphetett pályára az Espanyol ellen, hogy győzelme esetén új, magyar csoportkörös pontrekordot állít fel (a magyar csapatok a nemzetközi kupában eddigi hat szereplésük alkalmával nyolc vagy annál több pontot még nem szereztek), ráadásul, miután a CSZKA ikszelt a Ludogoreccel, a 2. helyre is előreléphetett volna. De van, aki szerint a játék elmarad a várttól…

Mondjuk, ha egy 1965-ös archív interjúban halljuk ezt, amikor VVK-döntőt nyert az FTC a Juve ellen, akkor értjük, hogy Albert Flóriánéktól elvárták a szép futballt a legjobbak ellen is, de manapság, amikor a mellettem ülő spanyol rádióriporter papírról alig tudta kiolvasni, melyik ferencvárosit hogy hívják, álomvilágnak tűnik elvárni, hogy mindig mindenki ellen irányítsa a játékot a magyar csapat helyzetek sorát kidolgozva. Futballunk jelen helyzetében az eredmények a legfontosabbak, az, hogy minden évben legyenek klubjaink a csoportkörben, és ha ez megvan, akkor lehet beszélni a következő szintről.

Ellenben azt is érdemes leszögezni, hogy a Fradinál a csapattal együtt sok minden változik, átalakul, adott esetben fejlődik. Nemrég Csányi Sándor, az MLSZ elnöke is a Ferencváros szurkolótáborával példálózott, hogy az ultrák megértették és elfogadták, hogy az európai kupameccseken nincs „piró”, nincsenek az ellenfelek játékosaira nézve sértő, kirekesztő rigmusok, mert annak súlyos következményei lehetnek a klubra nézve. Manapság, bárki is jött vendégségbe az Üllői útra, a vendégek edzője mindig elismerően, nemegyszer irigykedve beszélt a hangulatról, a csapatukat óriási buzdításban részesítő hazai szurkolókról, akik füstbombák helyett immár a teljes B-közepet beborító, nagyon látványos koreográfiákkal, élőképekkel készülnek. Találkoztunk olyan drukkerrel, aki el is mondta, nem az az igazán nagy fradista, de a hangulat miatt kijár a nemzetközi meccsekre, általában a gyerekeivel, a családdal együtt, mert az eredménytől függetlenül a telt házas stadionban garantálva van a kikapcsolódás.

Rájuk mondják sokan, hogy divatdrukkerek, de az állandóan emlegetett nyugaton, ahol a futball üzlet és show-biznisz egyszerre, nem ismerik ezt a fogalmat. A „divatdrukkereknek” mondott tömeg kell ahhoz, hogy a bajnokik tízezer körüli átlagnézőszáma megduplázódjon a nemzetközi meccsekre, nekik is köszönhetően játszott minden El-meccsen telt ház előtt a Fradi. Ők azok, akik ha nem is járnak minden mérkőzésre, bemennek az ajándékboltba is, megveszik a különböző termékeket, nemcsak szurkolók, hanem fogyasztók is.

A játékosok ebben az új világban már nem biztos, hogy olyan bálványok tudnak, akarnak lenni, mint a „régi szép időkben”, mert az arcok sokkal gyakrabban cserélődnek. Viszont ettől függetlenül az igazán profi, alázatos futballisták jó katona módjára mindent megtesznek azért a csapatért, amelyet éppen szolgálnak. A szurkolók pedig mennek velük az úton, Barcelonától Moszkván át Razgradig – már nem biztos, hogy a játékosok, az egyéniségek, sokkal inkább a hagyományok, a múlthoz való ragaszkodás, a futball jelentette szenvedély miatt. De ha vannak eredmények, lesznek felejthetetlen élmények is, akkor is, ha a játék korántsem tökéletes. A közös élményekhez viszont a Fradinál kellett a klub és a szurkolótábor kiegyezése,nem teljesen véletlen, hogy most jött össze a csoportkör. Végig kellett járni az ahhoz vezető utat, a kirakó minden egyes darabját a helyére kellett rakni. Ehhez a tökéletes stadion, a megfelelő szakmai stáb és játékoskeret éppúgy hozzátartozik, mint a szurkoló.

Valamint az is, hogy a felek kölcsönösen tisztelik egymást: hogy amikor a fanatikusok elkezdik énekelni a magyar himnuszt, akkor a dél-szudáni származású Tokmac Nguen ugyanúgy vigyázzba vágja magát, mint Lovrencsics Gergő – ezt láthattuk az Espanyol ellen a kezdősípszó előtt. A szurkolók pedig azzal tisztelik meg a csapatot, hogy nem fütyülnek akkor sem, ha minden akarat ellenére nem megy úgy a játék, ahogy szeretnék, mint például a Ludogorec elleni, hazai vesztes meccsen.

Az Espanyol elleni mérkőzésen azonban senkinek sem jutott eszébe, hogy fütyüljön, mert a csapat kérlelhetetlenül ment előre a győzelemért, még a kihagyott tizenegyes sem törte meg. A védekező középpályás, Sigér Dávid ismét bizonyította, hogy a kapu előtt sem jön zavarba, Isael időnként próbálta színezni is a játékot, volt egy kimondottan szép csavarása, ami a kapufán csattant, Franck Boli még ollózással is próbálkozott, Dibusz Dénes pedig ismét óriási bravúrokkal járult hozzá a pontszerzéshez. Persze, lehet megint azzal jönni, amit tavaly sokan a Chelsea Fehérvár elleni vendégjátékánál is emlegettek, hogy az ellenfélnek mindegy volt, meg, hogy amikor egy kicsit megrázták magukat a vendégek, rögtön tudtak gólt szerezni.

Ez azonban semmit sem von le a hazaiak érdemeiből, akik kimondottan szórakoztató, jó meccset vívtak a sokkal magasabban jegyzett ellenféllel szemben. Ahogy tavaly a Vidinek, most a Fradinak is őszintén skandálhatták a lefújás után a drukkerek, hogy „szép volt, fiúk”, még ha a győzelem nem is jött össze, de ahogy idegenben, úgy itthon is sikerült szoros meccset vívni a topligás riválissal. Nem mellesleg a magyar bajnok az egyetlen csapat, amelyik idén az El-ben, a selejtezőket is ideszámolva, két meccsen egyszer sem kapott ki az Espanyoltól. Ez akkor is nagy szó, ha a továbbjutást két hét múlva nem sikerül kiharcolni, de elnézve, milyen egységes csapattá érett Rebrov Fradija, még az sem zárható ki, hogy másodszor is győzni tud Bulgáriában.

EURÓPA-LIGA, CSOPORTKÖR
5. FORDULÓ
H-CSOPORT
FERENCVÁROS–Espanyol (spanyol) 2–2
CSZKA Moszkva (orosz)–Ludogorec (bolgár) 1–1