Bruno Senna: Csak ne hasonlítgassanak Ayrtonhoz!

– Érdekes lehet a Senna névvel élni az autósportban. Előnyt, vagy hátrányt jelent?
– A kisebb sorozatokban jól jött, hogy így hívnak, segített a szponzorkeresésben, hiszen az autósport nem olcsó mulatság. Ugyanakkor persze óriási nyomást is jelentett a Senna név, főleg, ahogy egyre közelebb kerültem a Formula–1-hez. Amikor aztán eljutottam odáig, már kétszer annyit kellett bizonyítanom, mint a normális földi halandóknak, de ez nem feltétlenül hátrány, mert ha így is megfelelek, az azt jelenti, tényleg jó vagyok.

– Az emberek többsége nem szívesen beszél a híres rokonokról...
– Nekem viszont nem okoz gondot, hogy Ayrtonról beszéljek, csupán azt nem szeretem, ha összehasonlítgatnak bennünket.

– A legszebb emléke a nagybátyjáról?
– A közös nyaralások Brazíliában. Emlékszem, mindig viccelődött, jó móka volt vele lenni, mert folyamatosan játszottunk, versenyeztünk valamiben. Néha futásban, máskor jet-skiben – mindig kitalált valamit. Nagyon szerette a tréfát, sokszor megviccelte a többieket: erős paprikát szórt a kajájukba, észrevétlenül mögéjük settenkedett és a vízbe lökte őket – aktív volt, és ezt a többiekre is ráerőltette. Körülötte mindig pezsgett az élet.

– Látta a róla készült filmet?
– Láttam, és briliáns, nem véletlenül van hihetetlen sikere Angliában. A Formula–1-nek olyan oldalát is bemutatja, amely a legtöbb ember előtt ismeretlen, s nemcsak az derül ki belőle, hogy Ayrton milyen versenyző volt, hanem az is, hogy milyen ember.

– Azt mondja, nem okoz gondot Ayrtonról beszélni, de gyerekként mennyire jelentett traumát a halála?
– Nagyon megviselt, hogy elvesztettem az egyik rokonomat, de a versenyzés iránti lelkesedésemet nem törte le. Kívülről nézve talán nehéz ezt megérteni, de én kisgyerekkoromtól kezdve versenyeztem, mindenképpen folytatni akartam.

– Akkor bizonyára megviselte, hogy a Senna családban sokáig tiltott volt minden autósport.
– Számomra tíz évig tartott ez a tilalom. Tízéves voltam, amikor Ayrton meghalt, és az első néhány évben egészen jól megvoltam az autósport nélkül. De aztán el kellett dönteni, hogy mit akarok kezdeni az életemmel, és én autóversenyző akartam lenni.

– Sosem félt, sosem idéződött fel Önben a tragédia?
– Nem. Sőt, amikor az ő autóját vezettem, inkább a jó emlékek törtek elő, nem pedig a rosszak.

– Mi volt Ayrton titka?
– Nemcsak agyból, szívből is versenyzett.

– Ön is ilyen?
– Nem, én teljesen más vagyok. Sohasem próbáltam utánozni őt, vagy megpróbálni, hogy ő legyek. Mindenkinek önmagának kell lennie – a Formula–1-ben is.

– Mi a legjobb és mi a legrosszabb a száguldó cirkuszban?
– A legjobb természetesen az, hogy a világ leggyorsabb versenyautóit vezethetjük, ami persze kívülről talán könnyebbnek tűnik, mint amilyen valójában. Minden egyes nap hatalmas nyomás van az emberen, muszáj jól teljesítenie, és az autósport néha egyáltalán nem fair.

– Mit ért ez alatt?
– Ez csapatsport. S vannak versenyek, amikor hiába nyújtod te életed legjobbját, ez kívülről nem látszik a technikai háttér miatt.

– Azért nyilván van napos oldala is.
– Persze! Az ember azt csinálhatja, amit a világon a legjobban szeret.

– Mennyire nehéz bekerülni és bennmaradni ebben a világban?
– Nagyon nehéz, hiszen a világ összes autóversenyzője ugyanazokért az ülésekért harcol, amelyekből azonban csak huszonnégy van, és azok közül is csak nagyon kevés szabad. Éles harc folyik értük, de bízom benne, hogy sikerül egyet megcsípni.

– Álmodozik néha valamelyik autóról?
– Csapatnevet most hivatalból nem mondhatok.

– De minden versenyző álma, hogy egyszer a Ferrarinál vezessen.
– Persze, én sem vagyok kivétel. Az utcai autók közül azonban van kifejezett kedvencem: a Porsche GT és az Audi GT.

– És mekkora potenciál rejtőzik a Lotus Renault GP-ben?
– Az elmúlt két évben rengeteg változás ment végbe a csapatnál, de eközben nagyon sokat fejlődött is. Most már a dobogóért küzd, és lehet olyan verseny, amelyen akár a győzelem is benne lehet a pakliban. De természetesen nagyon nehéz az olyan csapatok ellen, mint a Red Bull, a Ferrari és a McLaren. Mindenki keményen dolgozik, reméljük, jövőre összejöhet a győzelem is. Tehát van potenciál a csapatban és technikai téren is jó irányba haladunk.

– Mennyire csalódott, hogy nem Ön, hanem Nick Heidfeld ülhetett be idén a sérült Robert Kubica helyére?
– Valójában nem is álltam igazán közel hozzá, hogy az enyém legyen az ülés, mert előtte csupán egy héttel léptem kapcsolatba a csapattal. Az adott istállónak mindig nagyon nehéz meghozni egy ilyen döntést, különösen hogy ha az első számú pilótáról van szó. Eric Boullier csapatfőnök már a GP2-ből is ismert engem, de csak egyszer tudtam tesztelni a kocsit, így végül is érthető volt a döntésük, hogy Nické lett az ülés.

– Hogy látja az esélyeit jövőre?
– Még én is támogatókat keresek, aztán ha reális esély nyílik, természetesen megpróbálom megragadni.