Imola, 1994: az első sokk Barrichello balesete volt

„Emlékszem, amikor gyerekként a nappaliban játszottam, és jött a hír, hogy Jim Clark meghalt. Tudtam, hogy apám barátjáról van szó, anyám bejött a szobába, teljes sokkban, és bár nem teljesen értettem, azt azonnal megéreztem, hogy rossz, ami történt.

Ebből az időszakból arra emlékszem, hogy apám két ok miatt utazott el több napra. Vagy versenyezni ment, vagy valamelyik versenyzőtársa temetésére. Bármennyire is hátborzongatónak tűnik, ez volt a valóság, ezzel szembe kellett néznie mindenkinek, aki versenyautóba vagy versenymotorra ült. Akkoriban a biztonság szintje meg sem közelítette a maiét. Emlékszem, többször is elgondolkoztam rajta: „Várjunk csak, miért csinálja ezt az apám? Ennek semmi értelme.”

És mégis folytatta. Nem adta fel azért, mert balesetek történtek, végigversenyezte az autósport legsötétebb, legveszélyesebb korszakát. A sors iróniája, hogy nem versenybalesetben halt meg. Azzal is szembesültem, és azt is fel kellett dolgoznom, hogy egész életében az életét tette kockára a versenyzéssel, és repülőgép-balesetben vesztette életét.

Hol volt ebben a logika? Ez volt az a lecke életemben, amelyből megtanultam, hogy a hétköznapok minden területe magában rejti a kockázatot, még akkor is, ha nem keresed. A borzalom bármelyik percben bekövetkezhet, ilyen az élet.

Számomra az igazi tragédia az lett volna, ha be kell fejeznem azt, ami az életemet jelenti, amit nagyon élvezek. Kockázat nélkül nincs jutalom. James Hunt szívrohamban halt meg, de ki a megmondója annak, hogy nem élt teljesebb életet abban a 45 évben, ami neki jutott, mint az emberek többsége, akinek megadatott az öregkor. Nem akarom tudni a választ.

Az imolai hétvége első sokkja Rubens Barrichello hatalmas borulása volt a pénteki időmérő edzésen. Elveszítette az uralmát a Jordan felett a célegyenest megelőző sikánban, 220 felett, és esélye, valamint ideje sem volt arra, hogy bármit tegyen. A Jordan ráfutott a kerékvetőre, amely egyenesen kilőtte a levegőbe, mint egy ágyú, az autó pedig végigpörgött a gumifalon.

A legsokkolóbb az volt, ahogy az autó felszállt az útról, egy pillanatra úgy nézett ki, hogy a kerítésbe ütközik, és azt átszakítva meg sem áll a lelátóig. Csak a szerencsén múlt, hogy nem így történt, hanem az autó visszapattant a pálya mellé, és az oldalán állt meg. Barrichello balesete így is nagyon súlyos volt, és megviselte a pilótát de aztán jöttek a pályabírók, akik gondolkodás nélkül visszaállították az autót a talpára, s ahogy leért a kocsi, látható volt, hogyan inog Barrichello feje jobbra-balra.

Elképesztett, hogy ezt így megtették, főleg azok után, hogy pár héttel korábban tesztelés közben J. J. Lehto és Jean Alesi is nyakcsigolya-sérülést szenvedett tesztbalesete során. Barrichello esetét látva könnyen el tudtam képzelni, hogy hasonlóan járt. Jobb lett volna, ha hozzá sem nyúlnak az autójához, vagy ha tűzesettől tartottak, akkor sokkal finomabban kellett volna visszaállítani az autót a padlólemezére.

Másnap Rubens már a paddockban sétált, semmi baja sem volt, csak elharapta az ajkát, és eltört az orra. Arról beszélt, hogy két hét múlva Monacóban ismét autóba ül, és indul a versenyen. A balesetet annak aggasztó pillanataival és lehetséges, de be nem következő borzalmaival együtt egy csapásra mindenki elfelejtette. A nagydíjhétvége úgy folytatódott, mintha mi sem történt volna.

Ez a mi esetünkben azt jelentette, hogy javítanunk kellett a Williams FW16-oson. Annak ellenére, hogy a San Marinó-i Nagydíj előtti napokban a franciaországi Nogaróban teszteltünk, nem volt nagy bizalmunk az autóban. Még mindig csak találgatták a mérnökeink, mi lehet a megoldás, s bár megpróbáltak optimizmust sugározni felénk, Ayrtonnal szkeptikusak maradtunk. Nem mondhattuk ki őszintén, hogy jobb lett az autó, mint a korábbi versenyeken.

Két dolog zavart minket. Az autó egyrészt nem volt gyorsabb a Benettonnál, másfelől szörnyű volt vezetni. Lehetne vitatkozni arról, melyik volt a súlyosabb probléma, de szerintem mindkettőnket jobban zavart a Benettonhoz viszonyított teljesítmény. Állandóan változtattuk a kocsin, hátha rábukkanunk arra a beállításra, amely egy remek autó ígéretét valóssággá változtatja. Elsősorban azt szerettük volna elérni, hogy meglegyen az egyensúly, és a vezethetőség – van ugyanis az a szint az autónál, amelynél a pilóta már élvezi a vezetést, megbízik az autójában, és ennek köszönhetően automatikusan gyorsabbá válik.

Ám egy olyan autóval nehéz élvezettel száguldani, amelyen folyton módosítunk annak érdekében, hogy jobb legyen – ez ördögi kör. Persze az F1-ben gyakoribb a nehezen kezelhető autó, mint a tökéletes, úgyhogy felkészültünk rá, Imolában úgy megy tovább minden, ahogy addig.

Ayrton ugyanakkor varázslatos képességekkel volt megáldva, valahogy ellensúlyozni tudta az autó hiányosságait. Az első pénteki edzésen meglepődtem, mert valamivel javult a helyzet, és úgy éreztem, ez a hétvége jelentheti az áttörést. Egyre bátrabban vezettem, ami persze azt is jelentette, hogy volt néhány hajmeresztő pillanat a szabadedzésen, a fék problémái miatt rámentem a fűre.

Patrick Head meg is jegyezte, hogy ha valamit lehet rosszul csinálni, akkor én képes vagyok rá. Alaposan lehordott, de némi elégtételt éreztem a nap végén, amikor a szerelők kiderítették, hogy tényleg baj volt az autómmal.”

BARRICHELLO BALESETE ÉS A MENTÉS

MÁSIK KAMERAÁLLÁS ÉS SENNA REAKCIÓJA