Amikor 2013. május 12-én a Circuit de Catalunyán az újságírókollégákkal az ünneplő Ferrari-szerelők forgatagában figyeltük a dobogó tetején pezsgőző Fernando Alonsót, meg sem fordult a fejünkben, hogy a kétszeres világbajnok klasszis tíz évvel később még mindig csak a következő diadalát hajkurássza majd. Egy évtized távlatából egészen szürreális, hogy az F1-történelem egyik legnagyobb tehetsége ilyen hosszú ideje nyeretlen, de több peches csapatváltás után talán a sors most igazságot szolgáltat neki.
Alonso a legszörnyűbb rémálmában sem gondolta volna, hogy a bajnoki reményekkel kecsegtető McLaren-Honda projekt totális bukás lesz, és amíg ő a mezőny végén vergődik, előző csapata, a Ferrari visszatér a győztes ösvényre. A spanyol 2015-ben hagyta el a maranellóiakat, akik két évvel később már újra a vb-címért harcoltak, ezért még fájdalmasabb lehetett ebben az időszakban újra meg újra a pocsék McLarennel küszködni.
Bár eközben mindhárom topcsapat (Red Bull, Mercedes, Ferrari) aktuális vezetője a legnagyobb elismerés hangján beszélt Alonso képességeiről, vagy a korábbi negatív tapasztalatok, vagy bizonyos csípős megjegyzések miatt egyikük sem kért szolgálataiból, de az is fontos szerepet játszott az elutasításban, hogy egyikük sem akart „egy csárdában két dudást.” Alonso így vitathatatlan tehetsége ellenére hosszú ideig kiszorult az elitklubból, ezért bízik most benne annyira, hogy az Aston Martin képes lehet betörni oda.
Tavaly nyáron sokan bolondnak nézték, amikor aláírt az akkor a konstruktőri tabella utolsó előtti helyén szerénykedő istállóhoz, ám Fortuna talán most kompenzálja az elmúlt tíz év nyeretlensége miatt, hiszen a silverstone-i alakulat 2023-ra hirtelen az erősorrend második helyére ugrott. Természetesen a Red Bull előnye az Aston Martinhoz képest is letaglózó, de Alonso az eddigi öt nagydíjból négyen a harmadik helyen végzett, és onnan azért már nem reménytelen a zavarosban halászni. Még 18 verseny van hátra, és a nagy számok törvénye alapján nagyon is lehetséges, hogy a Red Bullon kívül előbb-utóbb más csapat versenyzője is felállhat a dobogó tetejére, hiszen például a Mercedes sem futott egyetlen száz százalékos idényt sem az előző technikai érában.
Alonsónak tehát a folytatásban nincs más dolga, mint tartani jelenlegi formáját, és bízni a külső körülmények szerencsés alakulásában. Esetleges győzelme nemcsak az egy évtizedes szünet miatt lenne nagy szenzáció, hanem életkora miatt is: az elmúlt 50 (!) évben kizárólag Nigel Mansellnek sikerült 40. életéve betöltése után F1-es futamot nyernie (1994-ben Ausztráliában). Pilótaszimpátiától függetlenül valószínűleg egyik rajongó sem bánná, ha az elnyűhetetlen spanyol annyi pech és viszontagság után idén megszerezné pályafutása 33. győzelmét.
Riccardo Patrese (olasz) | 1983, Dél-afrikai GP–1990, San Marinó-i GP (6 év, 6 hónap) |
Bruce McLaren (új-zélandi) | 1962, Monacói GP–1968, Belga GP (6 év) |
Jack Brabham (ausztrál) | 1960, Portugál GP–1966, Francia GP (5 év, 10 hónap) |
Mario Andretti (amerikai) | 1971, Dél-afrikai GP–1976, Japán GP (5 év, 7 hónap) |
Kimi Räikkönen (finn) | 2013, Ausztrál GP–2018, Amerikai GP (5 év, 7 hónap) |