Alonso az NS-nek: Különleges kötelék fűz Magyarországhoz

– Kialakult egy különleges kötelék ön és Magyarország között a húsz évvel ezelőtt itt aratott, első F1-es győzelme miatt?
– Hát persze, száz százalékig – felelte Fernando Alonso a Nemzeti Sport kérdésére az FIA csütörtöki sajtótájékoztatóján, amelyen kiemelt téma volt a szép jubileum. – Az embernek örökké emlékezetes marad az első győzelme, és ugyanúgy érzek, ahogy Brazíliával kapcsolatban is, ahol bebiztosítottam az első vb-címem. Még mindig megvan ez a különleges kapcsolatom a versennyel és a várossal, Budapest az egyik kedvenc városom, a magyar pedig az egyik kedvenc nagydíjam. Ráadásul az első győzelmemet leszámítva is jó versenyeim voltak itt: 2006-ban hátulról indulva törtem előre, 2009-ben pole pozíciót szereztem. Mindig is különleges volt nekem ez a pálya, érdekes futamokkal.

– Ennek fényében meglepi, hogy mindössze egyszer sikerült nyernie a Hungaroringen?
– Igen. Ez azért van, mert jó néhány problémával szembesültem a versenyhétvégéken. Különösen a 2006-os eset volt fájdalmas, amikor vezettem a versenyt, és a kerékagy meglazult. De ott volt például 2007 is, a boxutcai incidens Lewisszal az időmérőn, ami miatt a pole pozíció helyett csak a hatodik helyről indulhattam – aztán végül egy ponttal buktam el a vb-t Brazíliában... Szóval mindig is élveztem az itt töltött időt, voltak hullámhegyek és hullámvölgyek az eredmények terén, és tényleg elképesztő, hogy csak egyszer nyertem, ennek ellenére szeretek itt versenyezni.

– Egyébként mennyire élénken él önben az a 2003-as győzelem?
– Máig emlékszem rá, nyilvánvalóan varázslatos pillanata volt az életemnek és a karrieremnek. Utána egy kicsit minden megváltozott. Akkoriban még a verseny első etapjára megtankolt autóval teljesítettük az időmérőt, szóval szombaton még azt gondoltuk, túl kevés benzin van a kocsinkban a többiekéhez képest, és talán a verseny majd nehezebben alakul. Körülbelül a top öt, vagy a dobogó tűnt reális célnak. Aztán végül mégis megnyertem a versenyt, ami kissé meglepett, de természetesen nagyon boldog voltam.

– Azt mondja, minden megváltozott azóta. Pontosan mi?
– Különösen a pályán kívül az életemben és Spanyolországban. Húsz éve nincs intim szférám...

– Szívesen elcserélné a sikereit egy kicsit több magánéletért cserébe?
– Nehéz kérdés, nem is tudom. Nyilván mindnyájan próbáljuk megélni az álmunkat, hiszen nagyon fiatal, gokartos korunk óta arról álmodoztunk, hogy egy nap majd eljutunk ide. De önszántadból nyilván nem teszed bele a mérleg másik serpenyőjébe az áldozatvállalásokat, és azt, hogy megváltozik az életed és a családodé is, amikor bekerülsz az F1-be. Valószínűleg nem változtatnék meg semmit, mert ez az ember saját döntése, egy versenyző megpróbál sikeres lenni, és követni az álmait, de azért a valós helyzet kissé más, mint amit a tévén keresztül látatnak vasárnaponként. Ebben a húsz, harminc, negyven évben örökre megváltozik az életed.

– És a versenyzői énjében mi változott az elmúlt két évtizedben?
– Amikor a vasárnapi verseny előtt lecsapom a sisakrostélyt, szerintem minden ugyanolyan, mint akkor. Ugyanolyan motivált vagyok, és ugyanúgy élvezem a versenyzést. Az adrenalinlöket, amit az ad, hogy ezeket az autókat vezethetem, és a világ legjobb versenyzői és csapatai ellen küzdhetek, pontosan ugyanolyan, mint húsz éve. Viszont több tapasztalatom van a pályákról, tehát a mérnökökkel való felkészülés, a stratégiai megbeszélések, a gumikkal kapcsolatos ismeretek azért már mások, ahogy a stressz-szint is. Jó, hogy a versenyzés DNS-e nem változott, márpedig ez a legélvezetesebb része a munkánknak.

– Van bármi, amit másként csinált volna az elmúlt húsz évben? Esetleg a csapatváltások?
– Semmit sem változtatnék és semmit sem bánok. Kristálygömbje senkinek sincs, hogy előre tudja, milyen teljesítményt nyújt majd a következő évi csapata. Amikor először elhagytam a Renault-t, és csatlakoztam a McLarenhez, abban az évben a világbajnoki címért harcoltam, szóval versenyképesség szempontjából jó váltás volt. Aztán átmentem a Ferrarihoz – nem hiszem, hogy bármelyik versenyző visszautasítana egy ajánlatot az olasz istállótól. Az ott töltött öt évben háromszor is küzdöttem a vb-trófeáért. Aztán a McLaren-Honda projektje következett, amelyről azt gondoltam, igazán erőteljes lehet. Végül nem így történt – rendben, ilyesmi előfordul ebben a sportágban. Utána elhagytam az F1-et, mert túl sok más járt a fejemben, és sok másik kihívást akartam kipróbálni. Karrierem csodálatos időszaka volt ez, amelyben kipróbáltam a megbízhatósági versenyzést, szerepeltem az Indy 500-on és szép sikereket értem el, szóval örülök, hogy így alakult. Utána visszatértem az F1-be a családomnak tekintett Alpine/Renault-hoz. A legutóbbi döntésem az volt, hogy csatlakozom az Aston Martinhoz, ami eleinte mindenki szerint a legrosszabb volt. Nos, valószínűleg, ez volt az eddigi legjobb. Ez is mutatja, mennyire nehéz csapatot választani, és hogy az otthon ülőknek milyen hiányos a tudásuk e téren.