F1: már 10 éve nincs köztünk a régi Michael Schumacher

Michael Schumacher síbalesetet szenvedett Méribelben.

Amikor 2013. december 29-én a délutáni órákban megjelent a hír a francia ügynökségekben, az ember szinte meg sem rándította a vállát, mondván: egy törött csont vagy egy térdficam meg sem kottyanhat a rendíthetetlen bajnoknak (ahogy azt egyébként 1999-ben a szemünk előtt bizonyította). Aztán ahogy telt-múlt az idő, az információmozaikokból egyre borúsabb kép rajzolódott ki, másnapra pedig már nyilvánvalóvá vált, hogy nagy a baj, méghozzá nagyon nagy.

Kiderült ugyanis, hogy Schumacher a fejét ütötte be egy sziklába, és ha a sportrajongók körében vannak olyanok, akik az átlagnál jobban átlátják egy-egy koponyasérülés lehetséges következményeit, akkor azok a Formula–1 szerelmesei. Csak az elmúlt harminc évben tucatnyi olyan versenybalesetet láthattak ugyanis, amelyekből fakadóan az agykárosodás mértéke az enyhe tünetektől kezdve a maradandó sérüléseken át a halálig terjedt – pontosan ezért is érezték át a súlyát azoknak a nyomasztó szavaknak, hogy Michael Schumacheren azonnali életmentő műtétet kellett végrehajtani. Az embert ugyanis ennek tudatában csak az a kérdés foglalkoztatta: az ezer lehetséges forgatókönyv közül vajon most melyik következik be?

Csodálatos, teljes felépülés, mint Felipe Massa és Mika Häkkinen esetében? Apróbb, ám annál bosszantóbb, zavartsággal járó tünetek, mint Karl Wendlinger és Luciano Burti esetében? Vagy a lehető legtragikusabb végkifejlet, mint Ayrton Senna és Jules Bianchi esetében… Ne tagadjuk, azokban a napokban tényleg sokak fejében ott motoszkáltak ezek a sötét gondolatok, mert az ember túl sokat tapasztalt ahhoz, hogy pusztán az optimizmusa átlendítse a holtponton. Mindezt a körmönfont orvosi jelentések sem segítették, hiszen egy laikus értelmezésében mégis mit jelenthet az, hogy az érintett állapota „életveszélyes, de stabil”? Borzalmas napokat, heteket éltek át tehát Schumacher rajongói, miközben a közvetlen hozzátartozók összetört szívvel próbálták elviselni az elviselhetetlen helyzetet.

Ilyenkor persze ott vannak a gyötrő kérdések is: terhel-e valakit felelősség, egyáltalán van-e értelme felelőst keresni? A sisakkamerás felvételek alapján az expilóta nem száguldozott a sípályán, nem csinált szélsőséges manővereket – az egyetlen hibát azzal követte el, hogy jelöletlen területen áthaladva próbált meg pályát váltani. De őszintén, melyik hobbisíző nem tévedt még ilyen szakaszra? Az, hogy egy kőben megbotolva, normális tempóval haladva a megfelelő védőfelszerelés ellenére is úgy verte be a fejét, hogy annak súlyos fejsérülés lett a vége, az extrém balszerencse kategóriája. Ami hosszú autóversenyzői karrierje során újra meg újra elkerülte. Schumacher olyan korszakban szerepelt a Formula–1-ben, amikor a hatalmas balesetek a nagydíjak velejárói voltak, sőt, Senna 1994-ben közvetlenül előtte csúszott ki az imolai Tamburello kanyarban… Ez teszi még tragikusabbá a helyzetet: a sebesség megszállottja a világ egyik legveszélyesebb közegéből kilépve egy bagatellnek tűnő szituációban szenvedi el élete legnagyobb balesetét.

„Te, mi van Schumival?” – érkezik tíz éve újra meg újra a kérdés mindenkihez, aki ebben az időszakban csak egyszer is betette a lábát a box­utcába. Pedig valljuk be: hiába nem ismerjük a teljes igazságot, pusztán a józan logika és a rokonok félmondatai alapján egy kívülálló is sejtheti, „mi van Schumival”. Az utolsó hivatalos (egyébként 2014-es…) tájékoztatás szerint a mesterséges kómából történő lassú ébresztés után az ébredés és tudatosság jeleit kezdte mutatni. De vajon tényleg tudatára ébredt-e az az ember, akiről azóta sem láthattunk egyetlen fényképet sem, aki az F1-ig jutó fia egyetlen versenyére sem tudott elmenni, és akiről a közvetlen rokonok is úgy fogalmaznak, hogy nagyon hiányzik nekik? A kérdés természetesen költői.

Mindenkinek azt javasoljuk tehát, hogy Schumacher állapotával kapcsolatban két dologra támaszkodjon: a valódi barátok és hozzátartozók nyilatkozataira, valamint a józan észre. Az ugyanis számtalanszor kiderült ebben az időszakban, hogy az önjelölt „bennfentesek” a legnyilvánvalóbb hazugságokra ragadtatják magukat öt perc hírnévért cserébe – erre tavaly sajnos még a magyar sajtóban is láttunk példát. A család azonban az évek során belefáradt a végeláthatatlan pereskedésekbe, és egyszerűen ignorálja ezeket a nevetséges interjúkat. A hozzátartozók azt vallják, ha felvennék a kesztyűt, nem kívánt nyilvánosságot biztosítanának a magukat „barátként” beállító kibiceknek. (Jogi lépéseket mostanában csak a Die Aktuelle mesterséges intelligencia által kreált hamis „Schumacher-interjúja” vont maga után.)

De van-e értelme még bizakodni tíz év elteltével? Nos, az elcsépelt közhely szerint a remény hal meg utoljára, a realitás azonban egészen mást diktál. Ha létezik család, amely anyagi szempontból megengedheti magának, hogy az orvostudomány csúcstechnológiá­it és legjobb szakembereit hívja segítségül, az Schumacheré, a látványos előrelépés azonban eddig egyértelműen elmaradt. És hiába tudnak ma már a specialisták rengeteget az emberi agyról, a többi területhez képest még mindig csak a felszínt kapargatják. Adja az ég, hogy a következő években feltaláljanak egy olyan módszert, kezelést, gyógymódot, ami ebben a lehetetlennek tűnő helyzetben segíthet, ebben viszont már egyre nehezebb bízni.

Vagy tényleg léteznek csodák?